A focisták és én

Nem, ez most nem gruppenszexes fantáziálgatás lesz, bocs. Az történt, hogy a tegnapi Lyon-Bayern meccs előtt valami női riporterarc a TV2-ről megkérdezte Demcsák Zsuzsát, miért szereti a focit vagy ilyesmi. Nem emlékszem pontosan, elég szarul hangzott a kérdés, megint olyan "bár kurvára nem értek a focihoz és a sportriporterkedéshez, azért kérdezek valamit, ha már betosztak ide a rajongói sátorba" kategória. El kellett volna kapcsolnom, igen, csak nem akartam lemaradni a meccsről, így esett, hogy tanúja voltam D. Zsuzsa válaszának. D. Zsuzsa fura szemcsillogtatás közepette arról áradozott, hogy sportolói teljesítmény, kihívás és ez gyönyörű. Címszavakban, mert itt sem emlékszem pontosan, amnézia az én barátom. Nos, be kell vallanom, mélyen belenéztem önmagamba és perpill azon merengek, melyik zarándokúton sétáljam ki a belemet némi feloldozásért. Szóval, azt láttam ott mélyen önmagamban, hogy én bizony nő vagyok. Jó, ez azért klassz hír és nem újdonság, önazonosság és nemi identitástudat kipipálva, viszont gyarlóságom is ebből a tényből fakad: Szép csel ide, pompás passz oda, bombagól emide, remek taktika amoda, én azért megnézem a focistafiúkat. Nem kicsit. Persze, fontos a meccs színvonala (egy DVSC-Paks mérkőzés nem hoz lázba), a játékintelligencia, meg a technikai képzettség (most felvágok azzal, hogy ilyen kifejezéseket is ismerek), de azért vérnőstény énem tisztában van azzal, hogy kilencven percen keresztül néhány gyönyörű hím is rohangászik a pályán, kidolgozott hasizommal, feszes combokkal és formás seggel kergeti azt a nyamvadt lasztit. És ilyenkor baromira nem tudok arra gondolni, hogy ahhh, micsoda sportolói pályafutás, sőt, nem tördelem az ujjamat azért sem, vajh ikszedszer is BL-győztes lesz-e a Bayern München. Inkább például olyasmi jut eszembe, hogy bazzeg, Cannavaro, tök jól nézel ki, mi a rákért turházol ilyen gusztustalanul a fűre? Soha nem fogok tudni olyan intelligensnek és szakmainak tűnő választ kicsikarni magamból, mint D. Zsuzsa, ha engem faggatna a riporter, bevallanám, hogy az izgalmas meccs és a jóképű srácok miatt nézem az elődöntőt. Jövő ilyenkor valószínűleg nem rémlik, ki nyerte a BL-t, de tíz klassz focistafiút gond nélkül fel tudok majd sorolni.

Nagymama üzemmódban

Ja, vasárnap horgolni tanultam, mert most az a legújabb dilim, hogy fagolyókat borítok be horgolással, meg  hímzőfonalat tekercselek rájuk, terveim szerint nyaklánc- és karkötőalap lesz belőlük, legalábbis megpróbálkozom a feladattal, és mikor csináljam, ha nem most, amikor ráérek ilyesmire. Pálcázás közben rájöttem, hogy gyerekkoromban nem véletlenül választottam inkább a kötést, itt  még mindig baromi sok a kiismerhetetlen lyuk. (Ez az a mellékmondat, ami gyakran a való életre is igaz, a szituációt hadd ne én adjam meg.) Az meg milyen durva már, hogy "egyszerre lehurkolt három egyráhajtásos pálca". Fogalmam sincs, kell-e vessző és hová.

A bal halántékomon kifehérdett egy hajszálam. Lehet, hogy a horgolástól.

Falatnyi Egyiptom

Pénteken Tutanhamon kiállításon voltam anyuval, aki néha testőrként funkcionált. A kairói múzeumban egymás hegyén-hátán állnak az ókori Egyiptom kincsei, mintha raktárban sétálna az ember, teljesen olyan, például egy sarokba bevágnak néhány szobrot mindenféle felirat nélkül, nesze neked múzeum, egyedül a Tutanhamon kincsekkel törődnek, azokat őrzik rendesen, és kismillió turistával kell közelharcot vívni a teremajtó és az üvegvitrin közötti távon, igaz, nem magyar utastársakkal, mert őket a kanópusz edényeknél jobban érdekeli a bazár. Hat évvel ezelőtt, már ott a vitrinnél megmondtam, hogy Magyarországon századennyi egyiptomi emlékből korrekt kiállítást csinál bármelyik múzeum, mert itt értéke van a legapróbb szobortöredéknek is, és tessék, a Vam Design Centerben összehoztak egy érdekes és látványos bemutatót, bár nem az eredeti Tutanhamon leletekből, de tudtam örülni ennek is. Kerek egész volt, kellemes körítéssel és kötelező audio guide-dal, ez utóbbi életem első ilyen élménye. Kelletlenül állapítottam meg, hogy történésztudásom némileg megkopott az elmúlt négy-öt évben, például nem jutott eszembe az usébti, furdal is a lelkiismeret, úgyhogy a héten esti olvasmányom lesz Kákosy tanár úrtól a Ré fiai. 

 

Most pedig megyek és megsózom a csirkepaprikást, mert még azt találja mondani ő, aki férfim, hogy nem vagyok belé szerelmes.

Richard Yates: A szabadság útjai

A filmet ott tartogattam a polcon egy ideje, vártam a megfelelő hangulatra. Annyit tudtam róla, hogy nem éppen vidám sztori, nem erőltettem. A könyvtárban aztán teljesen véletlenül kezembe akadt a regény, elolvastam és adódott, hogy na, akkor jöjjön a film. A könyv jobb, itt is, ami nem azt jelenti, hogy a film ne lenne jó. Leonardo DiCaprio és Kate Winslet - újratöltve. A változatosság kedvéért most Kate hal meg. 1:1, már ami a halálozást illeti. Legközelebb játszhatnának egy olyan filmben, ahol a) mindketten meghalnak, b) mindketten boldogan élnek. Részemről a b) megoldásra szavazok. Winslet nagy kedvencem, a zseniális DiCaprio meg csak azért nem a szívem csücske, mert szőke és ott csak egy szőke színésznek jutott hely,  Robert Redfordnak, szóval, Brad Pitt is hiába kapálózik, elismerem, hogy remek, de értse meg, több szőke nem fér a keretbe. (Brad, gondolom, ezt most nagyon szomorúan olvasod.)    

Több érdekes motívumot is ki lehetne emelni a történetből, sok réteg nyújt boncolgatnivalót. Legyen szó például a menekülésről, szerintem ez egy izgalmas kérdés párkapcsolaton belül is. A szabadság útjai az a könyv, amit úgy olvas az ember, hogy sejti, April és Frank házasságának nem lehet jó vége. Vannak jelek, egyértelmű jelek. Hiába drukkol nekik az ember, addig sem élnek boldogan, amíg meg nem halnak. Valami elromlott közöttük, ők sem tudják, mi, csak érzik, hogy itt és most nem jó, nosza, kerítsünk egy álmegoldást, hátha. Önmaguknak is hazudnak, egymásnak is, hát, nem ez a boldog kapcsolat záloga. Fogom a fejem a veszekedéseknél, az üvöltözéseknél, a hazugságoknál, a műpárbeszédeknél és azt gondolom, gyerekek, ezt így nem szabad, zsákutca, állj. Nem állnak meg, persze, hogy nem. Rengeteg hús-vér April és hús-vér Frank él ugyanígy, belefáradva már az álmegoldások keresésébe és a kiborulásokba is, ürességbe-magányba fagyva. Annyira jellemző, hogy a legalapvetőbb igazságokra egy őrültnek tartott és intézetben kezelt ember tapint rá, rajta kívül senki nem mer őszintén fogalmazni. Milyen világ lehet az, ahol a hazugság normális? A könyvben mindenki azt játssza, hogy a kisebb-nagyobb házi pokolra aranyköntöst borít, mert az szépen csillog a külvilág felé...   

A menekülés olyan, hogy jellegéből adódóan nem ad megnyugvást. Menekülni könnyű, menekülni nehéz. Könnyű, mert szeded a sátorfádat és kész, ott sem vagy, a problémák mögötted, egyre távolodnak. Megnyugszol, hogy oké, kész, vége, aztán amikor épp fellélegeznél, hogy leráztad, előtted tornyosul ismét, újra meg újra, talán nagyobb is, észre sem veszed és ugyanarról a problémáról szól a történet, gyakran más formában. Menekülni nehéz, mert menekülni úgy is lehet, hogy tisztes távolban megállsz, kiliheged magad, erőt gyűjtesz és szemügyre veszed a problémát. Aztán közelebb merészkedsz hozzá, lehet, hogy fáj, baromira fáj, csípi a szemedet, kaparja a torkodat és tépi az agyadat és facsarja a szívedet és vissza-visszatáncolsz, de azért csak mész előre apránként, mert végezni akarsz vele. Vesszen, pusztuljon, te meg ütött-kopott, több sebből vérző hősként diadalmaskodj felette. Párkapcsolatod, munkahelyed, családod, önmagad - mindenhol adódik megoldandó probléma. Házi feladat Az Élettől, néha a legnehezebb fajtából. Azt mondom, hogy hasznos és tanulságos a menekülés is, de egyszer azért légy bátor és nézz szembe a problémáiddal. Őszintén, türelemmel. Akár mások segítségével. A megoldást sem kötelező egyedül kicsiholnod magadból. Akarj szabad lenni, kérlek.    

Az én nevem, az én nevem... Nina Chapman

Álmomban néger énekesnő voltam, mint Nina Simone vagy Tracy Chapman, nem láttam magamat szemtől szemben, de kezdettől fogva tudtam, hogy az vagyok, és úgy fedeztek fel, hogy be kellett ugranom énekelni egy bandába, pedig mondtam, hogy nem tudok énekelni, tényleg nem, végül aztán csak kiálltam a színpadra, láttam magam előtt a tömeget, és énekeltem, és nagyon jól, és csodálkoztam is álmomban, hogy hű, ilyen jól tudok énekelni, ezt eddig miért titkoltam magam előtt, és a következő jelenet meg az volt, hogy még több ember előtt énekeltem, és hallottam a suttogásukat, hogy milyen erős vagyok, azok után, ami velem történt, és láttam, hogy éneklés közben ölelésre tárom a fekete karjaimat, mintha azt mondanám nekik, gyertek, adok, és nagyon boldog voltam.

Az énekhangom valójában olyan, hogy például amikor az ivadékunknak dúdolok, erősen remélem, a magzatvíz elviselhetővé tompítja a hangzást, egyébként meg soha nem akartam néger énekesnő lenni. Úgy látszik, multikulti lelkem van.

A legjobb dolog, ami az eperrel történhet?

Ma reggel úgy ébredtem, hogy epermisut kell csinálnom. Nem tudom, honnan jött a sugallat, hiszen M. barátnőmmel még tavaly nyáron csorgattuk a nyálunkat a Stahl Juci magazinban közkinccsé tett epermisu recept plusz kép felett, ő, aki férfim pedig ugyan már ébredezett, ergo elvileg fülembe súghatta az epermisut, gyakorlatilag azonban fogalma sincs az epermisu létezéséről, én osztottam meg vele a hírt, miszerint az epermisu a tiramisu tesója, legalábbis a Stahl ezt állítja, ami engem illet, annyira nem ismerem a misu családot. Ő, aki férfim szemmel láthatólag nagyon örült, hogy reggel fél nyolckor ilyen csodálatos infók birtokába jutott. (Nem. Még kómázott.) Nem volt kedvem előbányászni az említett Stahl magazint, ezért egy szál terhespocakban leültem a gép elé, hátha akad valami receptféle a neten. Akadt. Bár a férfiakat nem a hasukon keresztül lehet megfogni, azért néha nem árt azt is megsimogatni, ráadásul ő, aki férfim is kimondottan eperfan, így a piacon beszereztem a hozzávalókat. (Előtte felöltöztem és egyebek.) Életemben először szándékoztam ilyen epres-mascarponés-fehér csokis bigyót csinálni, ezért Michael Bublét hívtam segítségül, hátha ketten jobban boldogulunk a kihívással (... you know... you know... you know...). Igen, nagyon kínos ez az epermisu név, de ha a süti isteni, megbocsátok Stahl Jucinak.

A cukor gyönyörűen felolvadt a vízben (... river running free, you know how I feel...), nem is kellett sokat kavargatni. Egy pillanatra elméláztam a fehér vs. barna témán, de aztán úgy döntöttem, egyszer élünk, a babapiskóta és a csoki mellett tíz deka fehér cukor talán nem számít. Érdekesen nézett ki a reszelt citromhéj a cukorszirupban, csak tudja a Stahl, mit csinál, gondoltam, szerencsére a reszelő áldozatául esett hüvelykujj-bőrdarabkámat és véremet (... s he's got radioactive blood...) nem láttam sehol. Miközben leszűrtem a citromlevet, nem kiáltottam olyasmit, hogy "Keserű magok, távozzatok!", pedig írták a receptben, erősen reméltem, hogy a szűrőm enélkül is teszi a dolgát, azaz szűr. A babapiskóta áztatásánál elbizonytalanodtam, ugyanis a citromos-cukros lébe dobált tíz piskótadarab másodpercek alatt magába szippantotta az összes áztatólevet, hirtelen nem tudtam, miben dagonyázik majd a maradék harminc. Végül is nem filóztam sokat, némi vízzel eresztettem fel a citromhéjas szmötyit és abban áztattam meg és el és szét a gyanútlan babapiskótákat (... but my eyes will see only you, only you have the magic technique...). Ezekkel a fenevadakkal egyébként vigyázni kell, szempillantás alatt morzsásra áznak.

Az epres-mascarponés- fehér csokis krém elkészítése leírhatatlan élvezetet okozott (... in your arms I am longing to be...), egyáltalán nem érdekelt, Michael mit dúdol a fülembe (... I buy a wedding ring for your finger...), néztem, tapogattam, szimatoltam, nyalogattam, mármint nem Michaelt, hanem a krémet. Már maga a leturmixolt eper gyönyörűséges, ízre, színre, illatra is, csak azért nem nyaltam ki a turmixedényt, mert nem fért bele a fejem. A mascarponés dobozzal és az edény falára tapadt fehér csokival vigasztalódtam. Némi tejszínnel megbolondítottam az eperléből, mascarponéból és olvadt fehér csokiból álló kulimászt, remekül egymásra találtak (... Captain Smith and Pocahontas had a very mad affair...), ezt igazán jól kieszelte a Juci. Elég nagy mennyiség jött össze, de nem riadtam meg, akadt tervem arra az esetre is, ha nem kenhetem a sütire, hö. Uralkodtam magamon, nem faltam be a többi epret, hanem szépen feldaraboltam - és letakartam, hogy ne kísértsen (... what a lovely way to burn...).

Előbányásztam a legnagyobb jénaimat és belerétegeztem a részeredményeket: először áztatott babapiskóta, rá rózsaszín krém, arra meg eperdarabkák, aztán folytattam a sormintát, szóval, ez a süti valóban nem terheli meg az agysejteket. A krém pont elég lett, kakaóport szórtam a tetejére, utána meg bedugtam a hűtőbe, hogy jól összeálljon és hideg legyen (... I'm fine, baby, how are you?). Már kóstolható állapotban van, de ahogy magamat ismerem, inkább megvárom ő, aki férfimet az ünnepélyes belekanalazással, nem merem megkezdeni, félek, hogy nem marad semmi, mire hazaér, úgyhogy én is csak messziről bámulom (... I'm just too far from where you are...), mint ti, kedves olvasók, előttem a jénai jéghideg fala feszül, az ujjaimmal rajzolom körbe a rátapadt eperszemeket (... in the meantime let me tell you that I love you...). Ne, ne kattints rá, kicsiben is elég gyomorszorító látvány. De, kattints, ezen nem látszik az igazi színe, mert a blogspot ilyen.

P.S.: Michael, köszi a segítséget, jó arc vagy.

Szolgálati közlemény

Ha valaki a hét további napjain olyan kismamába botlik valamelyik metró környékén, aki átszellemült arccal, extázistól fennakadt szemekkel, fülig érő vigyorral és szájából kilógó fehér pálcikával tömegközlekedik, nos, nyugi, nem kell megijedni, csak én vagyok, amint épp belefeledkeztem a dm málnás szőlőcukor nyalókájába. Pazar.

Freudi elszóláséneklés

A Kispál egyik számát zümmögtem a liftben, véletlenül így:

"De szeretnék én is hej jó sokáig élni,

Nézni, hogy lesz lánykából nő, aztán meg férfi..."

Rímel a mai világra, na.

Az ösztönről, ami majdnem kicsinál, viszont boldoggá tesz

Kezdem ott, hogy szerda este nem vittem túlzásba a létezést, szolid papucsállatkává amortizálódtam, és csütörtökön meg pénteken azért drukkoltam magamnak, hogy még ebben az életben lábra tudjak állni és egy-egy összetett mondat is elhagyja a számat. Történt, hogy szerda délelőtt belibbentem a munkahelyemre, gondoltam, elég erőt érzek magamban az adminisztrációs ezmegaz elintézéséhez, ha meg már arra járok, beköszönök a szűkebb csapatomnak némi hangulatjavító szénhidráttal, illetve visszafogottan bandázgatunk M.-mel és B.-vel, akiket szülinapi ajándékokkal leptem meg. Teljesen kiment a fejemből, hogy kicsit extrém módon kerültem táppénzre, ezért a közvetlen kollégákon kívül azok is tudni akarnak a terhességem részleteiről, akikhez az elmúlt két és fél hónapban egyáltalán nem vagy csak töredékesen áramlottak a velem kapcsolatos hírek, mondjuk, nem is számoltam azzal, hogy titokban maradnak a történtek. Alig tettem be a lábamat kedvenc munkahelyemre, kismillió kérdés-sztori záporozott rám, még a hímek is kicsiholtak magukból olyasmit, hogy "És mikorra vagy kiírva?", (megáll az ész!), úgyhogy szülésig nem közelítem meg ezt az életveszélyes objektumot, inkább összecsődítem a társaságot és valami videókonferenciát szervezek, elegem van a sztárságból. M.-mel és B.-vel tényleg visszafogottan bandázgattunk, legközelebb az erkélyen csevegünk, banánturmix és kacsafarkú szender mellett, én meg majd mintakismamiként elnyúlok a kényelmes székemben - felpolcolt lábakkal.

Péntek estére nagyjából működőképessé váltam, valamennyit pihent a lábam, hátam, torkom, agyam, bár nem eleget, ennek ellenére nem fújtuk le a nappali függönyprojektjét, lelkesen asszisztáltam ő, aki férfimnek, a rozoga létrán egyensúlyozva bősz oroszlánként küzdött a fúróval, betonból van itt minden, kérem szépen, csodálom, hogy nem haltak el a foggyökereim a keservesen nyüszítő fúró hangjától. Ő, aki férfim hat után öt-tíz perccel győzedelmeskedett, mert ügyes és okos is, helyére került a karnis, a rábiggyesztett függöny maga a gyönyörűség. Most már tudom, takarítás után abba kellett volna hagyni a tortúrát, aludtunk volna egy jó nagyot vagy többet, másnap pedig szépen vacsorát főztünk volna kisrumpféknak jó házigazda módjára, de nem, nekünk muszáj volt még pörögni a lakásban, elkapott minket valami ösztönös bútortologathatnék - olyan éjfélig tartott a puzzle. Az a helyzet, hogy a lakásunk még nincs kész berendezésileg és van olyan, hogy hetekig-hónapokig nem is nyúlunk hozzá, mert várjuk azt az ösztönös iránymutatást, ami hol az egyikünkből tör elő, hol a másikunkból, és ez mindig egy nagyobb volumenű valami, eredménye pedig egy újabb lépés azon a rögös úton, hogy a lakásból otthon legyen. Péntek este ő, aki férfimnek kattant be a nappali (egyelőre?) ideális berendezése, aztán én is hozzáadtam a magamét, így a szombatot látomásaink egy részének megvalósításával töltöttük, egyszerűen nem tűrt halasztást a dolog, hihetetlenül felpiszkált minket ez az ösztönös izé. Záróakkordként két darab cirka kétméteres növényzet költözött be hozzánk, fikusz  1 és fikusz 2 - autó hiányában gyalogosan cipeltük haza őket is. Egyik sem normális, ez volt a bámészkodó járókelők arcára vésve, természetesen ránk gondoltak, nem a fikuszokra. Amikor már mindketten vörös fejjel szuszogtunk a fáradtságtól és derékig lógott a nyelvünk és remegett kezünk-lábunk, eszembe jutott, hogy hoppá, én tulajdonképpen terhes vagyok és muszáj lefeküdnöm, akár a ház előtti járdára is, nem bírom tovább. Ő, aki férfim felvonszolt az ösztönösen átalakított nappaliba, aztán csak hevertünk ott félholtan az új helyre tolt kanapén, a nyitott erkélyajtóban lebegett a szépséges függyönyünk, a minidzsungel vadul zöldellt és mi boldogan-elégedetten vigyorogva nógattuk egymást, hogy na, kelés van, mindjárt jönnek a vendégek, irány a konyha. 

Aha, persze, nyögte a két hadirokkant. Hiába kúsztunk el a piacra, a vacsorából végül nem lett semmi, egyszerűen nem maradt hozzá energiánk, pusztán személyiségünk varázsát, jó hangulatot, bort és Szamosék sütötte szilvás papucsot kínáltunk kisrumpfnak és L.-nek. Remek kis este volt, és utálatos dolog, hogy csak ritkán tudunk találkozni. 

A mai nap egyelőre kómában telik, boldog kómában. Jó hír, hogy megfőztem-megsütöttem a tegnapra szánt elemózsiát - nagyjából három-négy napig nem kell a konyha közelébe mennem.

És most szépen kidőlök.

Szövegelés helyett

A tegnapi munkahelyi roadshow elszívott belőlem minden energiát, még ma is vegetálok. Amíg feltöltöm magam, jöjjön A Zene, Ami Nem Megy Ki A Fejemből. Talán az eső miatt. Arizona Dream, Iggy Pop, Bregovic. 

A bejegyzés alapján úgy tűnhet, mintha sokat olvastam volna az elmúlt másfél hónapban - és tényleg

A Leány gyöngy fülbevalóval nyitotta a márciust. A könyvesboltokban egy ideig szemeztem a regénnyel, de nem mertem megvenni, mert talán egy éve véletlenül láttam a film utolsó harmadát és nem történt benne semmi, úgyhogy nem akartam beledőlni a manikűrkészletembe a feleslegesen kidobott pénz miatt. A könyvtárban viszont a "C"-nél mazsolázgatva belebotlottam, égi jel, gondoltam, mit veszíthetek, max. nem bírom végigolvasni. A regény cifrázatlan, egyszerű stílusban mesél, szinte olvastatja magát. Tracy Chevalier remek történetet szőtt a Leány gyöngy fülbevalóval c. festmény köré. A könyv jóval tartalmasabb a filmnél, ez utóbbi a kosztümökre és a gyönyörű színekre épít, a cselekmény nagyrészt annyiban merül ki, hogy Scarlett Johansson és a Vermeert játszó Colin Firth szomorú bociszemekkel néz egymásra... és szomorú bociszemekkel néz egymásra. 

A csendes-lassú szerelmi történet után két könyvet olvastam felváltva: Retrópartiztam Fable Kyra Eleisonjával, illetve Rhonda Byrne beavatott A Titokba. Fable megvidámított vala a szokásos fableségeivel, egyedül a szupernőre és a szuperférfire kirótt akciómennyiséget éreztem soknak, de végül is belefért. A Byrne-féle könyvet olvasva rájöttem arra, hogy eddig is beszélgettem Az Univerzummal, csak nem tudtam róla. Érdekes, hogy a t. Univerzum mondjuk a "Nem akarom, hogy hétfő legyen!" óhajt nem veszi figyelembe, mert nem ismeri a 'nem' és 'nincs' szavakat. Törhetem a fejemet, hogy ezt a hétfős dolgot miként írjam körbe a jövőben. A könyv óta egyébként pontosabban fogalmazok, 'soha nem lehet tudni, ki hallja még Az Univerzumon kívül' alapon. Az Univerzum egyébként szereti a konkrét és magabiztos kijelentéseket, például amikor vasárnap este korgó gyomorral feküdtem az ágyon és azt ecseteltem ő, aki férfimnek, hogy éhen fogok halni, ha nem érkezik meg a pizzánk, hirtelen taktikát váltottam és belekiáltottam a hálószoba sötétjébe, hogy "Megérkezik a pizzánk - MOST!". Lehet, hogy nem Az Univerzum hallgatózott, hanem a futár, mindenesetre a té kiejtése után egyből csengettek.

A Szputnyik, szívecském! egyike annak a rengeteg könyvnek, amit évek óta el szeretnék olvasni. A címe fogott meg, azt hiszem, meg a lány neve, Szumire. A rövidke regény misztikus részéről a Bábel c. film jutott eszembe, a japán szál. Ott is és Murakami Harukinál is azt éreztem, hogy egyrészt nagyon más a japán kultúra, másrészt nem tudok mit kezdeni a magány drámai mélységeivel, az agyammal felfogom, mit akarnak mondani a történések, párbeszédek, képek, mindez azonban rajtam kívül reked, az érzéseimet nem érinti, talán azért, mert soha nem voltam kétségbeesetten magányos, akkor sem, amikor egyedül éltem, az élet végtelen ürességét sem tapasztaltam. Túl vidám és optimista vagyok, vagy mifene. (Még - mondá az optimista csirke.) A regény misztikussága nem fogott meg, inkább zavart a sok elvarratlan szál, az eredetiség és a finom humor viszont tetszett.

Az Angyalok és démonok tipikusan az a könyv, amit nem olvasok el kétszer és egy hét után olyan, mintha nem is olvastam volna, de egyetlen alkalomra remek. Abszolút magával ragadott, bruttó egy nap alatt olvastam ki, hihetetlenül izgalmas a sztori, és az a csavar a végén, hát, le a kalappal Dan Brown agya előtt, még akkor is, ha néha már-már csodával határos megoldások segítik a főhősöket. A filmet nem láttam (sanszos, hogy csak eltakart szemekkel bírnám végignézni), ezért rákerestem, ki a 'camerlengo', mert ha rajtam múlna, Joaquin Phoenixnek adnám a szerepet. Kiderült, hogy Ewan McGregor a pap, és valószínűleg ő sem lehet rossz, maradhat, hozzájárulok. 

Aztán volt még a nosztalgiahullámot ébresztő és nagyon aranyos Ajvé, A szabadság útjai a maga párkapcsolati problémáival, A lélek nyelve: a betegség ezoterikus útmutatása és a pszicho-lájt Figyeljetek, feleségek! / Figyeljetek, férjek!. Ezekről muszáj részletesebben is írnom, mert az olvasásuk alatt és közben és után elég sok gondolat összegyűlt a fejemben. M. barátnőm egyébként azt mondta, ha egyszer betűrendes lexikonokba foglalnám az összes gondolatomat, csupán az A-Á betűs címszavakat tartalmazó első kötet több ezernyi oldalból állna. Igaza van. Ennek fényében nem is vagyok olyan grafomán itt a blogban, meg a másikban sem, úgy olvassatok.

P.S.: Na jó, bevallom cirka öt-hat barkácsolós (üvegfestés, batikolás, szabás-varrás sötöbö) könyvet is kiolvastam az elmúlt másfél hónapban. 

Foglalkozása: polihisztornő

Rossi győzött, én meg kicsit nyafogtam, mert Talmácsi egyelőre harmatos, Stoner pedig kiesett, aztán felhagytam a nyafogással és csak pislogtam, ugyanis a Digi Sport képes volt Csisztut ültetni a műsorvezetői székbe, akinek a motorsportos szakmaiságából annyira futotta, hogy halálosan komoly ábrázattal megkérdezte a stúdióba hívott két szakértő sráctól: Még egy olyan vén rókával is előfordulhat, hogy bukik, mint Stoner? Igen, Zsuzsika, képzeld, ilyen a MotoGP. Ja, és az a piros izé Stoner alatt egy bazierős Ducati. D-U-C-A-T-I. Nem roller. Érted?

P.S.: Nem tudom, ki közvetíti majd a dél-afrikai focivébé meccseit, de biztos, ami biztos, elkészítem az összes csatorna sportriporternőféleségének vudubabáját, nehogy a stúdió közelébe engedjék őket abban az egy hónapban.  Szép a női egyenjogúság meg minden, persze, hogy szép, csak pölö focis, motoros, autós témában  inkább parkoltassuk a butácska, polihisztorkodó nemtársaimat.

Az emberek ilyenek meg olyanok

"Ne mondja, hogy miattam kellett többet várnia!", veti oda nekem a nő. Csak félig fordul felém, alig néz rám. Erős negyvenes, dauergöndör őszülő hajjal, a sok porcukorral felhigított darált máknak van ilyen színe. Biggyeszti a száját, talán még fintorog is, hangja nem tűr ellentmondást. Érzem, fejembe szökik a vér, két-három másodpercig nem is értem a helyzetet, teljesen abszurd az egész. Hogy is van ez? Beállok a pult előtti sorba, negyediknek vagy ötödiknek, dúdolgatok magamban, miközben türelmesen várok, hogy azt mondhassam az eladónak, "Jó napot kívánok! Egy kakaót szeretnék.". Előttem áll a mákfejű, elmélyülten telefonál, hangosan, pattogva. Abbahagyom a dúdolást és azon merengek, vajon befejezi-e, mire sorra kerül, és ha nem, lesz-e olyan bunkó, hogy nem szakítja meg a telefonálást, hanem fülére tapasztott mobillal sorolja, mit is szeretne - egy szót az eladónak, egy szót a vonal másik végén lévőnek vakkantva. Az eladónő némileg zaklatottan figyeli a mákfejűt, aztán rövid habozás után dönt: a nő még mindig mobilozik, ezért odamosolyog nekem, kérjek én. A mákfejű azonban pont ebben a pillanatban leteszi a telefont, az eladó megzavarodik, nem tudja, mi is legyen most, nem lévén jobb ötlete, megkérdezi, együtt vagyunk-e. "Nem!", felelem félmosolyra húzva a számat, még csak az kellene, teszem hozzá magamban. Édesmindegy, ki kér, a mákfejű vagy én, gondolom, csak haladjunk máááár. "Ne mondja, hogy miattam kellett többet várnia!", veti oda nekem a nő most, igen, itt tartunk, a vértolulásnál és az értetlenkedésemnél. "Szóltam egy szót is?", kérdezem a mákfejűt udvariasan, bár szívem szerint megkérném, légyszi, fejeld már le a pultot vagy hússzor, talán magadhoz térsz, hülye spiné. "Nem...", így a mákfejű, nem néz rám, tejet kér és sajtot. "Akkor...?", dobom oda neki a nem túl kidolgozott kérdést, a lényeg benne van, a cifraságaimat megtartom magamnak. Nincs válasz. Fizet. Távozik. Érzem, dühös vagyok. Ez most mi volt? Telefonált, ezzel egy ideig feltartotta a sort és még ő baszott le engem? Beszívott és hallucinálva megelőlegezett nekem egy megjegyzést? Egy megjegyzést, ami az adott helyzetben abszolút jogos lett volna, ha elhangzik. Mögöttem hárman álltak. Pár percet vártunk rá, szerintem nem a világ, lehet tolerálni, csendben maradtam.
Hazafelé háborogtam magamban. Mégis, mi a fene van az emberekkel? Például a villamoson, ahol a tizenöt-tizenhat éves csitri fennhangon méltatlankodik azon társnői biztonságos gyűrűjében, hogy baszod, csak azért adjam át a helyemet az öregnek, mert fiatal vagyok... hát, baszod, nem adom át, és ha valaki beugat, baszod, visszapofázok, a felnőttre vakolt kiscsajok meg kuncognak, a falkavezérnő jól megmondta a frankót, haha. Például a metrón, ahol én adom át a helyet egy nagyobb hasú kismamának, körülöttünk elsősorban huszonöt és negyven közötti hímek terpeszkednek, egyesek a hasunkra néznek, aztán úgy döntenek, hja, kegyetlen az élet, bírjuk csak a strapát - és elfordulnak. Például a piacon, ahol sor áll a zöldségesnél, én már fizetek, tőlem jobbra négyen állnak, így kunkorodik szépen a sor, a balról közeledő nyugdíjas nő azonban nem akarja észrevenni, kiválaszt egy csomag retket és két paradicsomot, majd marad a bal oldalon és a mögöttem álló nő előtt nyújtja cuccait az eladónak. Sorolhatnám még, és hiába nem arról szól a történet, hogy megverte, megölte, lecsalta, kirabolta, felgyújtotta, megzsarolta, lehallgatta, felrobbantotta, beszennyezte, ezek a csip-csup (?), teljesen megszokott, mindennapi dolgok is felháborítanak, mert ugyan nincs nagykönyvbe illő családom, az azonban magától értetődő volt nálunk, hogy lökd félre, döfd hátba, könyökölj belé, állj elé, gázolj át rajta, köpd le, vicsorogj rá, fenyegesd meg útravalót nem pakoltak a zsebünkbe, amikor kiléptünk Az Életbe, és bár nekem is megvannak a magam hibái, ha egy mód van rá, nem bántok senkit, és alapjáraton nem okoz nehézséget, hogy az adott pár perces szituációban lesegítsek, félreálljak, odanyújtsak, rákérdezzek, visszafogjak, meghallgassak, mosolyogjak, támogassak - és a gyerekeinknek sem vagyok hajlandó más példát mutatni.

Net, te csodás (?)

Nem gondoltam volna, hogy a net istenének jórosszvoltából Anyóskérdések című merengésem az "anyósom nem normális" keresőkifejezés mellett pölö "alvás közben a sját fia meg dugja az anyát" vagy "fiu dugja anyját" perverzitásokkal is fellelhető. Nyomoronc lelkületűek, sicc innen a picsába.

Azért is jó terhesnek lenni...

... mert megmenekülök a női magazinok és netes oldalak olyan szokásos tavaszi stresszkeltő faktorától, hogy például közeledik a bikiniszezon, dobd le magadról a nagy téli zabálások közepette felszedett hájtengert, te dagadt disznó, fogyj ötmillió kilót három nap alatt az ananász-, a répa-, a levegő-, a rizs-, a Candida,- a vércsoport-, a csakra- és a tökömtudjamégmilyen diétával. És még azért is jó terhesnek lenni, mert ez a más állapot kiválóan védi a pénztárcámat erősíti a lelkemet: Cirka három-négy pár tavaszi cipőt néztem ki magamnak a postaládánkba gyömöszölt reklámújságokban, csupa színes-nőies bohóság, ami azért kell, mert csak, de erős vagyok, egyet sem veszek, a reklámcuccokat meg kidobtam a szemétbe, miközben azt mantráztam magamban, hogy kismama vagyok, úgyis megdagad a lábam és egyiket sem hordhatom, kismama vagyok, úgyis megdagad a lábam és egyiket sem hordhatom, kismama vagyok, úgyis megdagad a lábam és egyiket sem hordhatom. 

Filmzabálós

Teljesen kimerültem a hétvégi programokban és a húsvét hétfői sonkaevésben, ezzel tudom magyarázni, miért rogytam le tegnap este a tévé elé és nyomtam egy szolidabb mozimaratont könnyed hangvételű filmekkel. Nem voltam drámára hangolva. Elvileg A három testőr második felét láttam, gyakorlatilag azonban annyit sem, mert valamivel később ő, aki férfim is lerogyott mellém és az ilyesmi soha nem folytatódik filmnézéssel, hö. A Karib-tenger kalózai az a film, amit már láttunk párszor, dévédén bármikor megnézhetjük, most mégis jólesett elnyújtózni a kanapén, kiflikbe fészkelődni és együtt végigbambulni. (Közben pl. azon is röhögtünk, hogy Legolas Turner, de ez azért gyenge poén, bocs.) A Napsütötte Toszkána az egyik szívcsücsköm könyvben, filmen teljesen mást hoztak ki Frances Mayes sztorijából, talán azért, mert a boldogan éltek és házat újítottak fel, sütöttek-főztek, szerettek, családoztak nem filmalap, ha jól indul a történet és jól is fejeződik be, nincs benne sírás-rívás, pusztán hétköznapi boldogság, már nem is érdekes, kinek kell az. Se a történetek, se a szereplők nem egyeznek, rendezői szabadság, ja, a tájat, a színeket, a fagyikat, a romos falakat, a kovácsoltvas ágyat, a vihar utáni napsütést viszont szerettem. Az Értelem és érzelem zárta a filmes szeánszomat, nem voltam álmos, belefért, meg a romantikus énem amúgy sem tudja megunni; a felszínen Elinore vagyok, a mélyben Marianne - és itt is Piton professzornak drukkolok, ez vajon mit jelent.

Azért mindennek lesz határa, mondá az anya

A mai Forma-1 alatt közöltem ő, aki férfimmel, hogyha megszeretteti az 'eddig nagyon fiúnak tűnik' munkanevű ivadékunkkal az efegyet, úgy készüljön, ő fog pölö Ferrari vagy Red Bull versenyautót hímezni a kissrác ovis tornazsákjára, én kizárólag labda, nap vagy ilyesmi egyszerű óvodai jel kivitelezésére vagyok hajlandó.

A jó közérzetről

Tegnap reggel egészen határozottan rossz érzésem lett attól a gondolattól, hogy kint ezerrel süt a nap és mindenki egy szál pólóban nyalja a fagyit, én meg bent a takarítással szüttyögök, úgyhogy elővettem a "Csibi, szabadulj meg a rossz érzéseidtől!" c. problémamegoldó módszeremet, önvizsgálatot tartottam és gondolati síkon cirka egy perc után jól eldobtam a porszívót, felmosóvödröt és porrongyot, a gyakorlatban pedig még véletlenül sem közelítettem meg ezeket a rossz érzéseket keltő tárgyakat. Kicsaptuk magunkat a jó levegőre, ő, aki férfim meg én, estig haza sem jöttünk, ma meg kerti grillparty, velünk, naná, szóval, a húsvéti nyúl majd a porcicák közé tojik, ha akar.

Lakótelepi antikertész

Azt hiszem, azon bukott meg az idei paradicsompalántázásom, hogy ebbe is úgy akartam belevágni, mint pölö a kreatív tevékenységeimbe: mindenféle rákészülés nélkül, múzsacsókkal a homlokomon, 'majd kialakul, mi lesz belőle' alapon. Parányi erkélyünk birtokában abból indultam ki, hogyha a vadkendertermesztés komoly előtanulmányokat és felszerelést igényel, a paradicsom biztos nem, úgyhogy legkésőbb nyár végén paradicsomtól piroslanak a balkonládák, én meg csak kificcenek az erkélyre és lecsípem a reggelihez szükséges paradicsommennyiséget. Néha nagyon merész álmaim vannak, úgy érzem.

Vettem egy tasak paradicsommagot, hogy na, majd most új éra köszönt be erkélyünk történetében. A magokat olyan másfél-két hétig hurcolásztam a táskámban, bevallom, egyszerűen elfeledkeztem róluk talán azt reméltem, hogy a tasakra felvésett infó, miszerint 'igen jól kötődő, korai érésű' az ember-paradicsom, azaz a csibike-paradicsom viszonyára is érvényes, a paradicsom felismeri, hogy személyemben gondos gazdájára talált és ezt azzal hálálja meg, hogy mondjuk hétfőn elvetem, öt nappal később meg már vidámpiros paradicsomoktól roskadozik az erkély, olyannyira, hogy a szomszéd rémült arccal könyörög, azonnal szorítsam vissza a vérparadicsomok terjeszkedését, nem szeretne több fürtöt a fülére. Megcsapott a nosztalgiahullám: Előre örültem, hogy tejfölös dobozba vetem el a magocskákat, ó, azok a régi szép kisdiák idők!, aztán eszembe jutott az is, hogy anno a csíráztatott babom vagy belerohadt a tejfölös dobozba, vagy kiszáradt, szóval, zsigerileg nem vagyok az a kimondott mintakertész. A tasakban lapuló 280-300 darab mag kicsit megszeppentett, de végül meggyőztem magam, hogy á, elfogy a sokkilónyi paradicsom is, hiszen én az a lecsót lecsóval típus vagyok. 

Miközben paradicsomligetet vizualizáltam az erkélyre (meg optimista típus is vagyok), anyu finoman visszarángatott a realitások talajára, rábökött a tasak 'febr. 25-márc. 20.' infót hordozó sorára, aztán kinyilatkoztatta, hogy így április elsején tulajdonképpen felesleges elvetnem a magokat, inkább szerezzek be néhány palántát a piacról. Igen, korábban én is láttam ezt az időintervallumot a tasakon, de úgy voltam vele, hogy rugalmasan értelmezendő, oké, márchúsz elmúlt, na bumm, pár hét/hónap csúszás biztos nem számít, kinő az a paradicsom. Anyuék telkéről nyáron mindig kapok saját termesztésű paradicsomot, érett és finom, ergo anyu számomra abszolút referenciaszemély, úgyhogy a paradicsommagos tasakot kicsit csalódottan bevágtam a kamrába. Majd jövőre, 2011. február 25-én újra belevetem magam a paradicsomtémába, addig meg teszek egy-két kört a kertészetekben és a piacokon, hátha találok olyan metélőhagymás tasakot, amin például ápr. 3-máj. 3. a vetés időpontja.  

Húsimádók, figyelem! Az alábbi bejegyzés a nyugalom megzavarására alkalmas mondatokat és képeket tartalmaz!

Krumpli. Némi sajt. Brokkoli. Pár darab tojás. Gomba. Felvágottmaradék. Ha egy pasi húsimádó ilyesmit lát a hűtőjében valamivel ebédidő előtt, a) felvágja az ereit, b) XL-es triplakolbászos pizzát rendel, c) lerongyol a boltba egy kiló sertéskarajért. Húsigényem csekély, ezért nem rémített meg a szerény felhozatal, egyből eszembe jutott az egyik jokerreceptem: zöldséges lepény. Mindent elnyel, ráadásul rejtve marad, mit dobált bele a konyhatündér, a tojásos szmötyi jótékonyan homogenizálja a cuccokat. A tej- és mustárpor továbbra sem barátom, nagyon konzervatív módon tejet és mustárt lötyköltem a tojásokhoz. Azok az apró szeplőszerűségek a lepény tetején tulajdonképpen magok, a dijoni mustár szerves tartozékai, egyszerűen nem hagyhattam ki a buliból. A krumplit érdemes hosszabb ideig a sütőben hagyni vagy eleve főtt állapotban sorozni a quiche aljára, nehogy nyers maradjon. Bevallom, egyetlen hibát azért vétettem barkácsolás közben: A legkisebb tortaformába rámoltam a hozzávalókat - semmi perc alatt elfogyott a lepényem. Mondjuk, így legalább ő, aki férfim nem szembesült azzal a horrorisztikus ténnyel, hogy valami húsmentes izé figyel a hűtőben. 

P.S.: Húsimádó még véletlenül se kattintson rá, egy cafat hús sincs benne.  (A felvágott nem hús, ezt például már az óvodás kisfiúk is tudják, hála a nagymamák felvilágosító kampányának.)