Anyóskérdések

Az a vicc megvan, hogy 'Doktor úr, nemsokára ott lesz az anyósom a kutyával, legyen szíves, adjon be neki egy olyan injekciót, amitől kimúlik! - Rendben, uram, de haza fog találni a kutya?' Kevés viccet tudok, mindig elfelejtem őket, ergo hálás közönség vagyok, még nevetek is, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy valamelyik megbeszélésen az agyam teljesen érthető okokból elkalandozott a meeting tárgyától és egészen belefeledkezett abba az aha-élménybe, hogy az anyósviccek szinte kivétel nélkül a pasi és az anyós konfliktusáról szólnak, holott a valóságban legtöbbször a nő (feleség, barátnő sötöbö) és az anyós közötti viszony legendásan rossz, és a pasi-anyós kapcsolat érzelmi háttere legtöbbször nélkülözi azokat az indulatokat, amelyek a nő-anyós szembenállást gyűlölködőre, áskálódóra, aljaskodóra színezik. Ez utóbbi viszony hihetetlenül el tud fajulni, ami nem csoda, hiszen nőkről van szó. (Egyébként ha szívesen megtapasztalnád a női és a férfi harcmodor közötti különbséget, csak nézz meg egy-egy kézilabdameccset.)
Exanyósom nem volt éppen cukipofa, anno az esküvő utáni napon négyszemközt azt mondta merev arccal, hogy elvettem tőle a fiát. Bang! Nem viccelt, láttam a szemében, hogy komolyan gondolta. Mit lehet mondani az ilyesféle halálos ítéletre? Ha jól rémlik, valahogy megpróbáltam mosolyogni és elütni a megjegyzés élét, nyilván nem sikerült. Kezdettől fogva gyűlölt és én kis naivan nem értettem, miért, hiszen nem csináltam semmit, meg biztos van nálam rosszabb barátnő/meny-alternatíva is, gondoltam reménykedve. Csak a tönkrement házassággal a hátam mögött, évekkel később állt össze a kép, hogy egész egyszerűen én voltam A Másik Nő, aki a fiával - legalábbis eleinte - lángoló gyerekszerelembe bonyolódott. Az ő fiával, az ő kicsi fiával. Van olyan anya, aki számára ez bűn és soha nem bocsát meg A Másik Nőnek, a vetélytársnak. Kaptam tőle hideget-meleget, főleg a hátam mögött, karácsonyra meg egy doboz gémkapcsot vagy kettőt, válltöméses nagymamapulcsit, sajtreszelőt, például, széles mosoly kíséretében. Hű, hogy forrt bennem a düh, elég megalázó helyzet volt. Amíg értelmét láttam, elkeseredetten küzdöttem ellene, mert azt hittem, van miért, meg nem vagyok az a behódoló-hízelgő típus, aztán vége lett a harcnak a házassággal együtt. Nem emiatt, de ez is szerepet játszott benne. Hiába hisztiztem, sírtam, üvöltöttem, az exem nem állt ki mellettem, kevés volt ehhez, de az sem számított volna, ha igen, mert az anyjának örökre A Másik Nő maradok, aki elvette tőle a fiát. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elváltam, soha nem bántam meg, csak fájt egy ideig. Ő, aki férfim édesanyja nem tartja bűnnek, hogy szeretem a fiát. Őszintén örül nekem, szeret engem és ezt látom-érzem rajta, én pedig boldog vagyok, hogy ő az anyósom. Jó kis nagymama lesz, az biztos.
Szerintem a fiús anyából akkor lesz normális anyós, ha el tudja fogadni, hogy a fia nem a tulajdona, pusztán a fia, akinek joga van beleszeretni A Másik Nőbe és saját, önálló családot alapítani vele. A komoly kapcsolat persze azzal jár, hogy az anya elveszíti A Kizárólagos Nő helyzetét, A Fiú és A Másik Nő összeköltözik, sőt, adott esetben tőle távol költözik össze és a saját életüket élik. Ez így van rendjén, nemde? (Meggyőződésem, hogy az az egészséges, ha a pár nem lakik együtt egyikük szüleivel sem, akármilyen jó a kapcsolat közöttük.) Egyáltalán nem számít, hogy a t. anya szerint A Másik Nő elég jó-e a fiának vagy sem, mert ebbe nincs beleszólása és felesleges azzal cseszegetnie a fiát, hogy a Böbe segge nagy, a Böbe nem főz minden este, hát csupa csont és bőr leszel, Pistikém, meg a Böbe festi a körmét és miért csak kozmetikus, és biztos a Böbe miatt nem ebédeltek nálunk minden áldott vasárnap, ugye, Pistikém, és a gyerekek azért neveletlenek, mert a Böbe nem tud fegyelmet tartani, bezzeg én jól odacsapnék annak a szemtelen kölöknek. Nincs könnyű helyzetben az a férfi, aki az egyik oldalról az anyja, a másik oldalról meg a nője sirámait hallgatja. A férfi genetikailag képtelen megoldani ezt a konfliktust, természetétől fogva rühelli az ilyen szituációkat, nincs otthon az ilyesfajta női játszmákban. (Hajlok arra, hogy az após és a vő, ergo két férfi között pont emiatt nincs hatalmas háború. Tudod, a kézilabdameccs.) Ha a nőjét választja, elveszíti az anyját, ha az anyját választja, elveszíti a nőjét, úgyhogy gyakran inkább homokba dugja a fejét, hátha magától megoldódik a helyzet.
Azt gondolom, az anyának rugalmasabbnak kellene lennie, mert többek között ő jelenti azt a családot, amely optimális esetben gond nélkül befogadja az új családtagot, A Másik Nőt. Nem fúr, nem hőbörög, nem gyűlölködik. A jó anya - egyebek mellett - bölcs: Nem szól bele a gyereke magánéletébe, hagyja, hogy élje a saját életét és elkövesse a maga hibáit. Tudomásul veszi, hogy a fia már nem gyerek többé, aki az anyja útmutatására-pátyolgatására szorul. Támogató-szerető bázist nyújt és nem dumál bele abba, hogy kit választ az a gyerek, akit ő hozott világra. Elengedi, méghozzá méltósággal, és elfogadja, hogy a gyereke már nem csak az ő fia, hanem valakinek a párja. A Másik Nő akkor könnyítheti meg a saját helyzetét, ha kicsit politikusabban kezeli a makrancos anyóst, nem hagyja magát, de nem is lép rögtön hadiösvényre. A Fiú meg legyen férfi, szálljon ki a 'mama kicsi fia' szerepből és próbáljon közvetíteni a családi béke érdekében.
Ha ő, aki férfim édesanyja utálatos dög lenne, a mai fejemmel nem bonyolódnék meddő harcba, inkább megpróbálnék beszélni vele, akar a fene évtizedeken át küzdeni, tiszta energiapocsékolás. Tudom, van olyan anyós, aki semmiféle szép szóra nem hallgat, de az már emberi defekt kategória, az ostobaságot meg soha nem szabad komolyan venni, ugye.