Kínok kínja

Mostanában megint pokolian fájok deréktájt, cirka két hónapja alig bírok aludni, éjszaka pengeéles fájdalmakra és a saját nyöszörgésemre ébredek, olyan, mintha le akarna szakadni a derekam és szerintem már le is szakadt, mert amikor tegnap este tíz után a tornaszőnyegemen háton fekve megkíséreltem végrehajtani a lábakat térdben behajlít, talpakat padlóra feszít, feneket összeszorít, nyakat-fejet a padlóhoz nyom, csípőt megemel és kitart c. gyakorlatot, csak odáig jutottam, hogy lábakat térdben behajlít, talpakat padlóra feszít, nyakat-fejet padlóhoz nyom, mondjuk, még a fenékösszeszorítás is ment nagy jóindulattal, a csípő viszont nem mutatott hajlandóságot a megemelkedésre, a moccanásra is alig, mihelyt leheletnyit eltávolítottam volna a padlótól, olyan fájdalom hasított a csípőmbe és a derekamba, hogy megszavaztam magamnak a tornaszőnyegen döglött patkányként hever és kézfejjel kitörli szeméből a fájdalomkönnyeket c. mutatványt. Borúsabb pillanataimban már tolószékben látom magam, gyerekek nélkül, sorvadt lábakkal, tegnap majdnem meg is kérdeztem ő, aki férfimet a közértben, hogy mi lesz velünk, ha nem tudok többé járni, épp a felvágottas előtt sétáltunk el, végül mégsem tettem fel a kérdést, mert a mi lesz, ha és a mi lett volna, ha kezdetű mondatokkal nem tudok mit kezdeni, ha már ott tartunk, kiderül, meg eleve nem is kellene odáig jutni, és egyszer már megszabadultam a kriplicsirkeségtől, miért ne sikerülhetne újra. Fizikailag valószínűleg az itthoni és a benti költözés viselt meg, egyik sem működött bepakolás-kipakolás és emelés-hajolás nélkül, lelkileg meg a vetélés feldolgozása, a költözésekkel járó stressz és az önismeret rögös útja csapott oda a gerincemnek és a derekamnak. Kedvenc főnököm szerencsére rendkívül megértő, vészhelyzetben habozás nélkül hazaküld feküdni, mert az jót szokott tenni, meg folyamatosan rágja a fülemet, hogy menjek el dokihoz és ma azt is mondta, hogy sokat segít, ha rákeresek a neten ilyen gerincgyógyászati központokra. Ez utóbbi tényleg sokat segített, ahogy elmélyültem a porckorongsérv rejtelmeiben és a daganatos megbetegedésekben, a gerincműtétek és a nem túl kellemes utóhatásaik ecsetelésében, plusz összeszámoltam, hogy soktízezres összegeket kellene kicsengetnem állapotfelmérés és terápia címke alatt, egyből jobban éreztem magam, mintha kevésbé fájt volna a derekam, nyoma sem volt a szúró-égető érzésnek, roppanást-kattanást sem hallottam, szóval, tényleg létezik távgyógyítás.

Vidékiül okítok

Nemrég olyan örökbecsű kifejezésekkel gazdagítottam ő, aki férfim szókincsét, mint pl. macskapöcse paprika és kecskecsöcsű paradicsom. Hiába no, csak ragadt rám valami az agglomerációban töltött gyermekéveim alatt.

Meg olyat is ismerek, hogy lepcsánk.

Adamkó Fanni: Exszeregy

Az Exszeregy ugyanazon az állványon akcióskodott, mint a Tisza Kata könyve, ezért vettem meg, mármint az akció miatt, meg azért is, mert belelapoztam és az Adamkó Fanni olyat írt, hogy "Megfogalmaztam egy házassági hirdetést, azt hiszem, fel is adom: Keresek egy UFÓt, aki kiválva elfajzott egyedei közül meri vállalni a felelősséget és az érzelmeit. Nem lusta törődni a szeretteivel, a szexualitása érzelmeken alapul, jó a humora és nem hazudozik hobbiból. Nem gondolja azt, hogy a hím ivarszerv különbözteti meg az uralkodót a szolgától, és aki a fent nevezett húscafattal bír, az bármit megtehet. Sem nem anyámasszony katonája, sem nem hímsovoniszta. Ha ezen tulajdonságokkal rendelkezik, már azt sem bánom, ha amúgy zöld!" és ezt annyira aranyosnak találtam, hogy megvettem a könyvét, bár csak ritkán hagyom magam ilyen könnyen elbűvölni. Ez az aranyosságérzés végig megmaradt, a humor és az irónia finom keveréke is, amit nagyon tudok értékelni. Fanni tipikus női-férfi játszmákat írt meg, teljesen hétköznapi a sztori, nem is jut eszembe hirtelen, hogy hívják a szereplőket, mert bárkiről szólhatna ez a napló- vagy blogféleség - mindenki szenvedett már attól, hogy elhagyta 'élete szerelme'. A főhősnő azért némileg túlzásba viszi a megalázkodást, ez látens pszichológus énem, dr. csibike véleménye, néha szívesen megkocogtattam volna a fejét, hogy hé, térj már észhez, rúgni kell az expasidat, nem ölelni, naja, mindenki a maga módján tanul. Adja magát, hogy pasiknak ajánljam a könyvet, mivel a női lélek működéséről sok-sok hiteles információt lehet összecsipegetni, szóval, pasik, ajánlom nektek, hátha, a nőknek meg azért éri meg egyszer elolvasni (azt még nem tudom, elolvasnám-e másodszor is), mert könnyed, érzékeny, szórakoztató és ha épp szar passzban, dög pasi miatti hullámvölgyszakaszban tengeted az életedet, vigasztalhat a tudat, hogy nem vagy egyedül, a szakítást túl lehet élni és az összetört szív főnixmadárhoz hasonlatos, meg ez a naplóizé tükröt tart eléd, hogy ne légy hülye picsa.

A hét kicsesz első napja

Ma, azaz hétfőn, olyat bírtam mondani, hogy nyugi, mindjárt vége a hétnek. Azt hiszem, néha túlzásba viszem az optimizmust.

Még nem húsevő...

Egyébként a cycas revoluta már nagyon otthon érzi magát: Egy óvatlan pillanatomban beleszúrt a seggembe.

Csak egy hétvége

Szombaton kora reggel kéz a kézben sétálunk a piacra, ő, aki férfim meg én, már süt a nap, melegíti a lábujjaimat, és a péknél veszünk túrós batyut és kornspitz kiflit, a tejesnél meg házi tejet és snidlinges krémsajtot, és a húspultnál ki kell állnom a sorból, mert ő, aki férfimnél marad a pénztárcám, pedig lassan elfogynak előlem az idős nénikék és már majdnem szóra nyitom a számat, hogy csókolom, egy kiló csirkemellfilét szeretnék, ott rohangálok a piacon, hogy hová tűnt ő, aki férfim, csúszik a kő a dögösvörös alatt, persze, a telefonom is nála marad, és utána újra beállok a húspulthoz és kérek egy kiló csirkemellfilét, tepertőt most nem, majd a jövő héten, ő, aki férfim pedig megint felfedezőútra indul, aztán elkalauzol a savanyúshoz és kóstolónak hozunk haza káposztával töltött lilahagymát, gyönyörű színű, és savanyú káposztát, és a savanyús néni tanácsára itthon műanyag dobozokba pakolom a kincseket, és rámolás közben megszagolgatom az újhagymát, a szőlőt, a nektarint, a paradicsomot és az erős paprikát, és az új konyhánkban úgy főzünk együtt, mint a régi konyhánkban, ő, aki férfim többször is belecsókol a nyakamba és cinkosan össze-összemosolygunk a mártás felett és megvitatjuk Az Élet Nagy Kérdései közül az aktuálisabbakat, és itt vannak anyuék és jó látni, hallani, tapintani őket, este pedig banánkarikákat tunkolunk az olvadt étcsokoládéba, ő, aki férfim meg én, vasárnap reggel meg nagyot sétálok a napsütésben és közben Andrea Bocellit dúdolgatok hamisan, mert van olyan, hogy ki kell mennem a panelrengetegből, bele a zöldbe és kicsit egyedül, aztán puha rozskenyeret veszek, meg elzarándokolok a kertészetbe és zöld és sárga és bordó növényeket simogatok-cirógatok, és elhozok onnan egy narancssárga begóniát és egy fészekpáfrányt, mert mindenáron velem akarnak jönni, én meg csak a kaktusznak és a húsevő növénynek tudok ellenállni, aztán az erkélyen reggelizzük a felvágottas-sajtos rozskenyeret, a paradicsomot és a gyönyörű színű, káposztával töltött lilahagymát és a savanyú káposztát, kézzel csippentjük ki az egymásba gabalyodott szálakat, és az arcomat napoztatom az erkélyen, szinte körülölelik a napsugarak, egy-két könnycsepp kicsordul lehunyt szemhéjam alól, ilyen tökéletesnek a nyaralásunk óta nem éreztem a világot, és ő, aki férfim kihúzza a kanapét és összebújva nézzük a Forma 1-et, ott ér utol az álom a karjában, aztán befal egy kockányit a csokimból, pedig nem szereti az étcsokit, meg hallgatom Boban Markovic és Mitsoura zenéjét, és ő, aki férfim este olyan jóízűen eszi a főztömet, hogy mellé kell telepednem, muszáj... és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Így lesz. Szerelmezősegyüttlélegzősösszefonódósvarázslatban.

Az jó, hogy újra észreveszem és gondtalanul élvezem ezeket az apró, hétköznapi csodákat.

Tempó, tempóóó, tempóóóóóóó

csibike: Légyszi, ne siess annyira, nem bírok ilyen gyorsan menni.

ő, aki férfim: Bocs, a beszédtempódhoz igazítottam a lépteimet.

Nem hiányzik

Mármint a csirkés blogom. Tudtam, hogy így lesz. Nincs bennem űr, szívhasogató nosztalgia, inkábbodablogolnék-érzés. Az utóbbi hónapokban érett meg bennem a gondolat, hogy el kell hagynom a csirkeblogot... és elhagytam... és azóta sem bántam meg. Előbb-utóbb hallgatok a megérzéseimre és letérek a kitaposott útról. Másra vágytam, új környezetre, kihívásra, lendületre, felfrissülésre, ilyen egyszerű a történet. Kíváncsi vagyok, milyen lesz ez a blogom, hogy jövünk ki egymással. Itt sem akarok nekivetkőzni, sem lelkileg, sem fizikailag, nem szokásom, ez pusztán egy blog, a maga lehetőségeivel és korlátaival, soha nem a blogban éltem az életemet. Egy percig sem volt kérdés, írok-e még valaha, csak azt nem tudtam, milyen formában. Megkísértett egy pillanatra a meghívásos rendszer, de 1) zárt kapuknál is csak azt írom le, amit egyébként is írnék, zártan sem vetkőznék ki éspervagy le, szóval, nálam nincs értelme, 2) lusta vagyok száznál is több meghívó szétszórásához, hiába esik elmondhatatlanul jól a kis csirkelelkemnek, hogy sokan szeretnének olvasni. Szeretek firkálni a világba bele, szeretek adni-kapni, szeretek megismerni, bár annak is egészen különleges hangulata van, ha pusztán én olvasom saját magamat.

Jó itt, nagyjából otthonos, már-már kinyitható. Perpill úgy érzem, megtartom.

Pirannnya és aranyhal

Alig hagyja el a száját az apuuu, vegyél fel, a hórihorgas, vékonydongájú srác már emeli is nyakába a tejfölszőke kislányt, derekánál fogja, tartja erősen, nyeszlett karján megfeszül az izom a hús, ez milyen halacska, kérdi a kicsik éhes kíváncsiságával a lányka, addig időznek minden egyes akváriumnál, amíg apja el nem mondja, hogy ez piranha pirannnya, kicsim, az meg aranyhal, szívem, és apu, az ott milyen hal, faggatózik tovább csillogó szemekkel a négyévkörüli, már a második sort nézik, és apunak füllel hallhatóan teljesen mindegy, hogy foltos vagy csíkos vagy pöttyös, kicsi vagy nagy, az összes hal pirannnya vagy aranyhal, a legutolsó meg a nem tudom, én pedig ismeretlenül is csodálom a türelméért és a lazaságáért.

Erős a gyanúm, hogy ha majd gyerekünk lesz, be kell szereznem a nagy hal-, madár- és tökömtudjamégmilyenhatározót - vagy minden madárfélére határozottan rámondom, hogy csirkególyagalamb, például.

Jó ebédemhez szól a kritika

Nagyon finom, csak nincs benne cubák, mondta apu az újhagymás, gombás, tejszínes, dijoni mustáros, csemege uborkás Sztroganoff módra elkészített csirkémről, anyu is röhincsélt, hogy ők ennyire egészségeset nem szoktak. Naja, nem véletlen, hogy nem a családi hagyomány szellemében sütök-főzök, mondjuk, az apuféle sóletnek és az anyuféle lecsónak nem tudok ellenállni, két tányérral is lecsúszik, puha, fehér kenyér kíséretében. Hoztak némi paradicsomot és almát a telekről, úgy saccolom, cirka egy etióp falu egész évi élelmiszeradagjának megfelelő mennyiséget, kigyönyörködték magukat a félkész lakásunkban és a korfui képeinkben, szülinapomra meg cycas revoluta és fenekén csücsülő faragott elefánt érkezett, plusz egy kis pénzmag haszontalanságra.

Zavar a hűtőben felejtett maradék sör, teljesen idegen anyag, csak aranyosságból vettük anyuéknak, ő, aki férfim meg én, mert szeretik. Rá sem bírok nézni, elfordított fejjel próbálom kitapogatni mellette a tejes dobozt.

A feledés rossztékony homálya, avagy az önbizalom esetleges hiányáról

ő, aki férfim: De te jó nő vagy!

csibike: Tudom, hogy jó nő vagyok, csak ezt valamiért gyakran elfelejtem.

Az a helyzet, hogy pisilni sem hagynak és mindenhol ott figyel A Kolléga Szeme

Volt már olyan, hogy épp pisiltem a vécén, amikor az egyik kolléganőm beszólt, hogy csibike, itt vagy?, persze, nem csibikézett, hanem a keresztnevemet kurjantotta bele a kisdolognak köszönhető pár perces, jól megérdemelt nyugalom kellős közepébe és nekiállt kérdezni-mondani. Haragudtam kicsit, mert nem vagyok olyan fontos ember, hogy pisilni se mehessek el, két percet kibír a legsürgősebb kérdés is, meg zokon vettem a keresztnevem hosszanti verzióját, mert hiába mondják szépnek és hiába fogadtam el, nem illik hozzám, ráadásul mindig szegény nagypapámat juttatja eszembe, ha rossz fát tettem a tűzre, a teljes keresztnevemmel vezette be az aktuális büntetés kinyilatkoztatását. A Szem ráadásul nemcsak a vécén figyel, a színházban is. Csütörtökön az egyik céges mél váratlanul arról érdeklődött, hogy tetszett tegnap a darab. Kistányérnyi szemeket meresztettem a középkék, Arial 10-esben megfogalmazott kérdésre. Sejthettem volna, hogy ha pont a színházban pont előttem ült pont az a lány, aki pont aznap pont a menzán pont előttem állt a sorban és pont nem kollégám, belefuthatok egy kollégába is. Felhívtam H.-t, elcsevegtünk a darabról, kiderült, hogy csak ő látott engem, messziről, illetve minket, kezdés előtt öt perccel épp siettünk a helyünkre, meg is jegyezte, hogy milyen szépek vagyunk, és hibátlan ruhaleírást adott rólam, és ugye tényleg egy magas, sötét hajú fiatalemberrel voltam. Igen, fiatal, bár idősebb nálam a párommal, vallottam be, remélem, emiatt nem égetnek meg máglyán, de nem elégedett meg ennyivel, csak rákérdezett, hogy a párom mit jelent, férjem-é vagy sem, én meg fanyarul vigyorogtam bele a telefonba, hogy fene a kíváncsi mindenedet, mi közöd hozzá, hogy ki ő nekem, mi a rákért nem elég a párom, morogtam magamban, aztán mondtam neki, hogy nem, nem a férjem, még, mondjuk, ezt az egy szót nem tettem hozzá, információból is megárt a sok. A színházról egyébként most az is beugrott, hogy nagy sietésünk közben láttunk egy lobogó hajú óriást a Thália előtt, két darab, háztömbnyi nagy fekete kutya caplatott mellette - és egy darab fekete macska. Először kóbor ciccnek véltük, igazán bátor kóbor ciccnek, néhány lépés után azonban kiderült, hogy Citromnak hívják és az ebekkel együtt őt is sétáltatja az óriás.

Nadráglélektan és Nagy Ervin dicsérete

Az esetek túlnyomó többségében közvetlenül A Szépruhás Alkalom előtt döntöm el, miben megyek. Szeretek veszélyesen élni, hö. Szerda este kikaptam a szekrényből a két szürke nadrágomat, a komoly, felelősségteljes nő nadrágját és a csintalan, játékos nő nadrágját. Más a tapintásuk, máshogy szabódtak, másként simulnak rám. Előbbihez van kosztümkabát is, hűvös estére vagy reprezentációs jelenésre, utóbbit viszont szeretem. Tavasz óta nem húztam magamra a sokkilós mínuszban beszerzett elegáns ruháimat, az meg nem jutott eszembe, hogy kiöltözős kulturális esemény hiányában pl. a költözésnél teszteljem a szép ruháimat, van egy olyan érzésem, hogy hülyén is néztem volna ki talpig alkalmiban a derékig érő kartondobozrengetegben, kezemben sniccerrel és barna ragasztószalaggal. A nyáron befalt lángosok, palacsinták és isteni finom szénhidrátbombák mázsás súlyként nehezednek a lelkemre, a színház előtt nagyon reméltem, hogy a csípőmre és a fenekemre nem. Először a csintalan, játékos nő nadrágját próbáltam fel, tökéletesen állt rajtam, tudtam, ő az igazi erre az estére, egyik testrészemet sem kellett behúzni a maximális komfortérzethez, remekül passzolt a feltűzött hajamhoz, a fekete, pánt nélküli felsőmhöz és a fekete szandálomhoz, egyedül az bizonytalanított el, hogy hazafelé hideg lesz, ezért felpróbáltam a komoly, felelősségteljes nő nadrágját is, de nem sokáig maradt rajtam, feszült, holott ugyanaz a méret, mint a másik, szerintem megsértődhetett, hogy nem őt akartam színházba vinni. Nem bántam, cseppet sem, ő, aki férfim meg azt mondta, hogy fázás esetén számíthatok rá, felmelegít. A Csókol anyád! szórakoztató darab, szülinapi ajándéknak remek, köszönöm. Eredeti a díszlet és a mű felépítése, amerikai vérvonalú, mégis hihetetlenül magyar, aktuális és felkavaró. Csak úgy repkednek a poénok a másfél óra alatt, otthon, illetve előtte a körúton kéz a kézben andalogva meg nem győz gondolkodni az ember az anya-fia per szülő-gyerek kapcsolaton és a poénok mögött húzódó szomorúságon, kiábrándultságon, csalódottságon. A nézők kilencven százalékának felnőtt gyerek(ek)et tippeltem, nagyon jól szórakoztak, kíváncsi vagyok, magukra ismertek-é és csütörtöktől pl. kevésbé másznak bele utódaik életébe, vagy saját vállukat veregetve kicsit megdicsérték magukat, hogy valójában egész jó szülők. Azt hiszem, belehalnék, ha anyu olyan lenne, mint a Vári Éva által zseniálisan megformált karakter, rúgnám el magamtól, megfulladnék mellette. Abba is belehalnék, ha fátyolos szemű tiniként Nagy Ervint kérném karácsonyra és nem kapnám meg, fátyolos szemű harminckét éves csirkeként csak a tehetsége nyűgöz le, mondjuk, azt muszáj leírnom, hogy szép ember (nem ezen a plakáton, élőben, nagyon rövidre nyírt hajjal), még a feneke is szép, az Elvis Presley énekes-táncos jelenetét pedig a következő szülinapomon szeretném élvezni, remélem, jegyzetelnek az égiek, nagyvonalúan eltekintek attól, hogy óriási tortából ugorjon elém, jó lesz a bejárati ajtón becsengetve is. A Kaméleon óta szerettem volna színházban látni, tudtam, hogy több, mint Kéki Kata Pétere. Szóval, én szeretem a Csókol anyádat!, bár ez valószínűleg nem jelent semmit, a pacalpörköltet is megeszem.

L... mint lúzer

Karikázza be a helyes választ! Kérjük, ne használjon semmiféle segédeszközt (pl. jelen blogot író csirke iránt érzett szimpátia)!

Ma olyan

a) fáradt picsa
b) bamba picsa
c) hülye picsa
d) fáradtbambahülyepicsa

voltam, hogy a telefonszám helyett a faxszámot hívtam fel.

A bal hallójáratomba hirtelen beletépő, sípoló hangtól elhaltak a hajhagymáim, tuti. Ha orvos lennék, ezzel a frekvenciával érzéstelenítenék.

Augusztusban történt IV.

Kalandornő énemnek engedelmeskedve életemben először megkóstoltam a kék áfonyát és a fekete szedret, gondolván, az nem lehet rossz, aminek ennyire szép színe van. Régóta kacérkodtam velük, most jutottam el idáig. Néha igazán elámulok a bátorságomon. Nem katartizáltam, de azért számba veszem őket máskor is. Egyébként a piacon és a bioboltban lehet kapni a Méhes-Mézes szörpsorozatot, nagyon izgat, milyen lehet a kék áfonyás és a fekete szedres, a meggy, a málna és a körte mennyei, továbbá az is birizgálja a fantáziámat, vajh kapható-é valahol fekete szeder színű körömlakk. Fene a perverz mindenemet.

Párámmm

Épp arra várok, hogy kihűljön a forró csoki.

Augusztusban történt III.

A régi lakás erkélyén életemben először összefutottam a kacsafarkú szenderrel. Nem, ő nem az exszomszéd, aki stikában átmászott hozzám, bár meglehet, a kacsafarok tökéletesen jellemzi a kisgatyájában körvonalazódó szervét, ki tudja. Az ominózus találkozásig nem sejtettem, hogy létezik a kacsafarkú szender, aki lepke, mondjuk, az nem jelent semmit, hogy mi mindenről nincs sejtésem, mondom is néha ő, aki férfimnek, hogy én valójában egy teljesen ártatlan leányzó vagyok, rebegtetem is hozzá a szempillámat, hátha, de ezt valamiért évek óta nem hiszi el nekem és csak nevet meg cöccög meg ilyenek. Ő, aki férfim egyébként többször is lefotózta a kacsafarkú szendert, épp dézsmálta az erkélyen gyanútlanul illatozó virágokat, mármint a szender, nem ő, aki férfim. A becsületes nevét akkor még nem tudtuk, ráadásul mivel eszméletlen gyorsan repked, eleve csak annyit láttunk belőle, hogy a hosszú nyelvével végigmegy a számára szimpatikus virágfejeken, viszont lelkesen asszisztáltunk a kissé erotikus színezetű nektározásához. Ő, aki férfim nem sokkal később belebotlott az egyik fórumon, valaki épp képeket töltött fel róla mutatóban, onnantól volt a birtukunkban a tudás, hogy ez a szupergyorsan repkedő, nyelves izé a kacsafarkú szender, szépjónapot. Tavaly nyáron többször is lakmározott az erkélyen, visszatérő vendégként üdvözöltük és megpróbáltuk lefotózni, de baromira nem állt meg egy pillanatra sem, egyre csak verdesett a kis szárnyaival, aztán elhúzott a messzeségbe. Hol jött, hol nem, tisztára olyan, mint a tengerész: Tudod, hogy eljön hozzád, csak azt nem, pontosan mikor. Amikor elköltöztünk, nem hagytunk neki üzenetet az erkélyen, egyszer a kikötő is útra kelhet, van ilyen. Gondolom, zsigerig döbbent, hogy no balkonláda, no nektáros virágfej, no vakuvillanások - vége a sztárszenderségnek. Néha-néha eszembe jutott az új erkélyemen az új virágokat öntözvén, hogy nincs kacsafarkú szenderünk, elkönyveltem, hogy nem is lesz. Egyik nap aztán épp csokit majszoltunk az erkélyen, ő, aki férfim meg én, amikor is a nagy semmiből előtűnt a kacsafarkú szender. Megtalált minket, úgy, ahogy a filmekben a hű kutya a gazdáját, megtalált minket, ezt szajkóztam csokis szájjal vigyorogva, ő, aki férfim meg van annyira úriember, hogy ha nem muszáj, nem zökkent ki gyermeki fantáziavilágomból, végül is, nem ártok vele senkinek. Szóval, legyen úgy a kedvemért, hogy a kacsafarkú szenderünk röpke másfél év után megtalált minket, és meghitt hangulatban, a már ismerős nyelvtechnikával megcsapolta a virágokat, a csokit nem, meg hagyta magát fotózni, bár azért a mozdulatlanság még mindig nem erőssége, én meg tuti nem fogom gombostűvel moccanásmentesre bénítani. Egyébként Korfura is eljött utánunk, bezony, láttuk a medence mellett, épp a hibiszkusz körül zsizsegett. Íme, egy egész jól sikerült kép őszenderségéről, a virágomból falatozván:

(Ő, aki férfimet egyszer meg akartam lepni kacsafarkú szender figurával, mert ez végül is olyan közös dolog, mint pl. a mi számunk, csak most nem számról szól a sztori, hanem szenderről, a hobbyboltban vettem is egyet, mondjuk, azon meglepődtem, hogy pont a nagyon ismeretlen kacsafarkú szendert gyártják és árulják, de sokat nem töprengtem a rejtélyen, hazavittem és leszúrtam a monitor elé, hogy szem előtt legyen, olyan kis drótféleség tetején leledzett. Ő, aki férfim hazajött, én meg vártam a nagy örülést a kacsafarkú szender láttán, vártam a dicséretet, hogy milyen ügyesen levadásztam neki. Miközben ő, aki férfim elmosolyodott és kézbe vette a figurát, megkérdezte, hogy miért kapott kolibrit - a figura ugyanis kolibri volt, nem kacsafarkú szender, szárny ide, hosszú izé oda. Ennyit az ornitológiai és entomológiai ismereteimről.)

Sárgabaracklekvár és paradicsompalánta

Olyan nagyívű terveim vannak a jövő nyárra, hogy életemben először pl. sárgabaracklekvárt készítek, a reggeli vajas pirítósomhoz (addig szép lassan áttérek a reggeli gyümölcsevésről a reggeli vajaspirítósevésre) és arra az esetre, ha elfogyna a palacsintába szánt túró és kakaópor (nem, nem egyszerre teszem a tésztára, annyira nem vagyok vércsirke), és majd nem azért címkézem fel kiégetett gyurmából fabrikált s.k. azonosítóval a befőttes üvegeket, mert a bimbódzó lekváröntudat erősítése érdekében szívemen viselem a baracklekvárok lánykori nevének hű dokumentálását, vagy mert nem fogok emlékezni arra, hogy a kamrában balra fejbúbmagasságban álldogáló három darab üvegcsét 2010 nyarán sárgabaracklekvárral töltöttem meg (igen, maradjunk a három darabnál, most ennyit érzek reálisnak amatőr lekvárkészítőként, mármint ennyi lesz eltehető a többkilónyi sárgabarackból, az ehető rubrikát egyelőre gondolatban sem merem megtippelni), kizárólag a gyurmázás öröméért, ja, meg azt is tervezem, hogy az erkélyen paradicsomot termesztek a lecsóimhoz, hogy ne a piacról kelljen hazacekkerezni az irdatlan mennyiségű paradicsomot és paprikát, meg jó lenne az is, ha nyakig lekvárosan árgus szemekkel figyelhetném majd a gyerekünket, nehogy a befőttes üvegek vagy a paradicsompalánták közelébe küzdje magát és csörgőnek nézze őket vagy ilyesmi.

Ez a nap is felvirradt, azaz vanvízésgázakonyhámban, vanvízésgázakonyhámban, vanvízésgázakonyhámban!

Hosszú-hosszú várakozás után végre birtokba vettem az új konyhámat és... főztem! Két és fél hónap után hagymát dinszteltem, fakanállal kevergettem a csirkepörköltet és leszűrtem a tésztát. Hihetetlenül jólesett. Ősasszony énemnek eszméletlenül hiányzott már a családi tűzhely... és a családi konyhabútor, bár ha nagyon nem bírtam volna frusztrációmarta lelkemmel, mások tűzhelye előtt is alkothattam volna, de hát az nem ugyanaz, nyilván. Mindenki maradjon csak a saját konyhájában - ez egy ősrégi bantu közmondás vagy nem. Azt hiszem, agyamra ment a nagy örömködés, fel sem vettem, hogy főzőcske közben megégettem a csuklómat, sőt, még a mosogatást is élveztem. (Én. A mosogatást. Ennek cirka annyi esélye volt eddig, mint Talmácsinak a MotoGP-ben szinkronúszásban.) Többé nem kell a mosdóban csutakolni a kakaós bögrémet, többé nem kell lecsó, főtt kukorica és tükörtojás után ácsingóznom, többé nem kell a nappaliban tárolnom a krumplinyomót. Isten véletek, felhigított, egészségtelen, ki tudja, milyen összetevőket rejtő menzai és rendelt kaják! Bevallom, egyelőre esetlen Terminátorként mozgok a konyhában, még meg kell szoknom, hogy minden másképp van, mint a régiben, meg persze azt, hogy egyáltalán van. Egyedül a sütő nem üzemel, felfoghatatlan, de égen-földön nem akad villanyos, aki ráérne a következő két hétben, pedig annyi jó recepthez kellene a sütőm, már a gondolatukra is összefut a nyál a számban. Ő, aki férfimet nem akarom a vezetékek közelébe engedni, szerintem nem állna jól neki az áramtupírozott Tina Turner bozont, ráadásul közöttünk alapjáraton is szikrázik a levegő, felesleges rásegíteni.

Szülinapi pillanatképek

A vicces kép: Kedvenc munkahelyemen a Daubnerből beszerzett narancsos trüffeltortával készültek a lányok. Imádom. Miközben nagy titokban a meglepetésemen ügyködtek, váratlanul én leptem meg őket: Nem találtak sehol, ünnepeltként épp a piacon álltam sorba szilváért - kedvenc főnököm telefonált rám, hogy merre vagyok. Hja, senki nem szólt, hogy meglepetés készül. Hirtelen beeső, eszméletlenül fontos meló tudatában szedtem a csirkelábaimat, ilyen gyorsan talán még soha nem tettem meg a piac-munkahely távot. Kedvenc főnököm szobájában aztán megtorpantam - ott vártak a lányok, ott várt a torta és a pezsgő. Még gyertyafújás, tortaszeletelés és koccintás közben is röhögtünk.
A megható kép: M.-től üres noteszt kaptam A Nagy Nap alkalmából, keményfedelű, karcsú, mágnesesen záródik és gyönyörű. A gondolataimnak. M. ezt persze sokkal szebben fogalmazta meg a kísérőlevélkében. Örök emlék.
Az összeesküvős kép: Ő, aki férfim és kedvenc főnököm megegyeztek abban, hogy szerdán nem megyek dolgozni. S lőn.
A zabálós kép: Halászlé és harcsapaprikás túrós csuszával. Az Éttermünkben.
Az apró kép: Szülinapom reggelén ő, aki férfim parányi jade elefántot csúsztatott a tenyerembe. Lassan alakul a minicsordám. (Az a kis dagi különc, szégyenlősen elforduló a jade ormányos.)
A csokoládés kép: Csokifondü és forró csoki. Ez utóbbi francia és isteni, az előbbi meg veszettül éget, ha belenyúlok az olvadt csokiba.
A szerelmezős kép: Izé... legyen elég annyi, hogy maximálisan szülinapi volt mindegyik.

Vége az első képsorozatnak. Folyt. köv. a következő hetekben, juhhé.

Így barkácsolok én

Ímé, az első olyan barkácstermék, amely az új lakásban született. Sokáig váratott magára, ugyanis A Nagy Barkácsszellem baromira finnyás. Hiába körvonalazódik, zsizseg, forr bennem kismillió ötlet, nem tudok akárhol alkotni. Szükségem van A Helyre, ahol nyugalom vesz körül, ahol kipakolhatom tengernyi barkácscuccomat és ahol önfeledten belemerülhetek lelkem kreatív bugyraiba. Nagyon ügyesen ráéreztem, hogy az egyelőre még üres gyerekszoba tökéletesen megfelel A Hely kritériumainak – igazi napfényes-szellős burok, a csend és béke szigete. Kizárólag az jelentett problémát, hogy a költözés miatt nemes egyszerűséggel raktárnak használtuk a csend és béke szigetét, ezért amíg a lakás többi helyiségében nem lettünk úrrá a káoszon, illetve amíg nem készült el a konyha, addig nem lehetett kirámolni a gyerekszobából. Patthelyzet a javából. Igen zizi tudok lenni, ha külső tényezők miatt kell elfojtanom kreatív énemet és nem saját döntésből fakad a szünet. Sanyarú helyzetemben megpróbáltam leülni otthonunk egyetlen használható asztala mellé, de nagyon zavart, hogy mindenes felületként működik és csak tenyérnyi helyet tudok kicsikarni magamnak a laptop, a kenyér, a poharak-tányérok, a csavarhúzó, a füstölő szomszédságában – így nem lehet alkotni, na. A gyerekszobát lépésről lépésre szabadítottuk fel, ő, aki férfim meg én, aztán egyszer csak az a történelmi pillanat is elérkezett, hogy szépen lekucorodtam az ablak alá tolt íróasztalomhoz, gyermeki örömmel szétterítettem rajta az ecseteimet, a festékeimet, a szalvétáimat, a képkereteimet és szabadon engedtem a fantáziámat. Vágtam, nyestem, kentem, kutyultam, pacsmagoltam, karcoltam nagy boldogan. A kreatívkodás közepette ő, aki férfimet vizespólós magánszámmal szórakoztattam: Véletlenül összemaszatoltam a kedvenc trikómat, de nem akartam veszni hagyni, naná, a fakeret festését viszont minél előbb be kellett fejezni, mert a kence gyorsan száradt, így habozás nélkül berobogtam a fürdőszobába, a csap alá tartottam magam, kimostam a foltokat - trikócserére már nem maradt időm. Ő, aki férfim nem bánta, hogy száradás céljából nem csak a fakeretet lóbálom előtte, hanem a melleimet is.

Katt a képre, ha nagyban. (A koptatás pont nem látszik, képzeld hozzá.)

Antiszoc

csibike: Ma olyan antiszociálisnak érzem magam.

ő, aki férfim: De azért dugunk?

Túszdráma... és ami mögötte van

Húsz percre a hálószoba rabja lettem. Eme tény ellen nincs kifogásom, ha ő, aki férfimnek köszönhető a rabság, és nem azért, mert büntetésből bezárt, hanem mert szerelmezünk, például. Ez a nap tényleg hihetetlen, összeesküdtek ellenem az istenek, pedig rém aranyos és rendes voltam egész héten. Gondoltam, amíg kiszellőzik a lakás, vetek ide pár sort, lássuk, hogy érzem magam pötyögés közben, erre a huzat bevágta a hálószobaajtót, bár szerintem valamelyik kretén isten vigyorogva megbökte a mutatóujjával, pénteki teherbírásomat tesztelendő. Ugye, normális esetben kisebb-nagyobb összerezzenés a mellékhatás, mert a hálószobaajtón ott díszeleg szerves tartozéka, a kilincs. Nagyot durran, ennyi, max. ha üvegajtóval játszadozik a huzat, szilánkosra törik az üvegbetét. Nos, nálunk egyik ajtón sincs kilincs, még nem találtuk ki, milyen legyen az új, a régit meg nem akartuk feltenni, mert csúnya és minek, ha majd úgyis le kell szedni.
Szóval, bevágódott az ajtó, én meg nem tudtam kinyitni, a szezámtáruljra ('Nyílj ki, basszus, bepisileeek!') valamiért nem hallgat a dög. A hálószoba foglyaként töltött húsz perc nem múlt el haszontalanul, egyrészt a gmail segítségével ő, aki férfimnek vázoltam a helyzetet percről percre, ez röviden úgy foglalható össze, hogy 'még mindig nem tudtam kinyitni az ajtót', másrészt megfogadtam, hogy a jövőben
- kizárólag pisilés után írok blogot. (Blogírás közben nagyjából fonott kalács pózba csavartam a lábaimat - ha valaki hason bök, ott pisilem össze magam. Az előző bejegyzést pár perc alatt összehoztam, az A terv az volt, hogy utána irány a vécé. Adta magát, hogy az üres ásványvizes palackba csurgassak, csak nem volt szívem összepisilni az új parkettát, nem azért kínlódtunk vele, hogy néhány hónap után felhólyagosodjon, mert egy rossz pillanatomban az üveg mellé pippantottam.)
- három napra elegendő hideg élelmet halmozok fel a ruhásszekrényben és a könyvespolcon. (Elolvasgatok én az ágyban, nincs ezzel gond, viszont az agyamba égett a konyhapulton hagyott rántott tök képe és már a rabság első perceiben iszonyú éhes lettem.)
- mindig magamnál hordom a mobilt. (Rossz szokásom, hogy mihelyt lehet, szabadulok tőle, mondjuk, pont ezért igen sokáig szoktam keresgélni, főleg akkor, ha lemerül. Utálom.)
Nagy szerencsém, hogy a hálószobában van a gép és a net; hogy ő, aki férfim még csak szedelődzködött a melóhelyén és mélben elregélhettem neki a vészhelyzetemet; hogy nem vagyok az a könnyen pánikba csúszó típus; hogy ő, aki férfim instrukciói nyomán mesterien kezelem a zárban a körömvágóollót - még csak el sem görbült, még csak ki sem csorbult. Saját jogon tollal, szemceruzával és szemöldökcsipesszel próbálkoztam, ő, aki férfim súgta meg, merre találom a körömnyirbáló harciszerszámot. Pikánssá tehette volna a történetet, ha nem sikerül kiollóznom magam a hálószobából és a bejárati ajtóban hagyom a kulcsot, még jó, hogy 'mi lett volna, ha' történéseken nem szoktam rágódni. Taxival hazarobbanó ő, aki férfim már-már csalódottan vette tudomásul, hogy nem kell kihívnia a tűzoltókat, ugyanis saját bevallása szerint gyönyörűszépen eltervezte, milyen romantikusan fog megmenteni - hős szabadítóként érkezett volna a sokadik emeletre felnyúló piros tűzoltódarun. Lányregényekben sem írnak szebb jelenetet.

Hihetetlen

Kedvenc munkahelyemen ezt a szót ismételgettem egész nap, hol gyors egymásutánban, fejemet ütemesen az asztallaphoz kocogtatva (a billentyűzetet előrelátóan eltoltam az útból, vadiúj, azért mégse azt fejeljem szét, meg hülyén is néznék ki az arcomba állított klaviatúrával), hol lassan, szépen artikulálva, tanácstalanul széttárt kezekkel, homloktőig felkúszó szemöldökkel, mert még mindig képtelen vagyok jól tűrni az emberi butaságot és a káoszt, ha meg a kettő nászt ül és együtt támad, végképp nehezemre esik türelmesnek-mosolygósnak lenni, morcogok és puffogok, hogy miért pont én, kicsúszik ez meg az a számon, a kis szöszi Eminem gyerek is belepirulna. A rendet szeretem, a logikát, a szervezettséget, az intelligenciát és a józan paraszti észt. Perverz vagyok, mi? További kérdések: Mi a fenéért kell nekem ennyit költöznöm az idén? Mi vagyok én, basszus, elcseszett gólya? (Disztingválok, jaja, kínos lenne kimoderálnom saját magamat.) A t. olvasók válaszait a szerkesztőségbe várjuk, mélcím jobbra fent figyel. (Bocs, csak vicceltem. Majd ha egyszer publikus lesz a blog. Bár addigra talán én is kiagyalom a választ. Vagy túlfeszített húrként elpattanok. Vagy.)

(Újra)elalvás előtt

Néhány órával ezelőtt bekapcsoltam a gépet, most meg mindjárt kikapcsolom. A két végpont között elkaptam ő, aki férfimet és jól éreztük egymást, aztán belefeledkeztünk a fejemetvállábafúrós, meghittenszuszogós, összefonódós alvásba. Ilyenkor csak az a rossz, hogy éjfél-hajnal egy körül felébredek arra, hogy elalvás előtt nem mostam fogat és nem zuhanyoztam. Hahhh, néha kimondottan megerőltető tisztaságfan Szűznek lenni. Bár úgy tűnik, ez inkább mégis jó dolog, mert még van fogam és még van ő, aki férfim.

Nem kellett volna becsokifondüzni, ég a gyomrom, jájjj.

3+2=32

32... harminckettő... 32... harminckettő... 32... harminckettő... Ööö... csak szokom a gondolatot, hogy vége a harmincegyediknek. Hangosan is mondogatom, hátha rögzül. Furcsa, de lélekben megálltam valahol a huszonvégefelé, ott, ahol magamra találtam és én én lettem, azóta meglepve konstatálom az évek múlását, mert nem tűnik úgy, hogy bármit is öregedtem volna. (Hja, hála néked, szemránckrém, leborulok a hatékonyságod előtt.) Inkább az zavar kicsit, hogy rengeteg mindent szeretnék még csinálni, és ha így vágtáznak az évek, még a végén kifutok az időmből. Az újjászületés lehetősége nem vigasztal, mert mondjuk gyilkos galócaként hogy a fenébe fogok ejtőernyőzni? Kedvenc munkahelyemen azzal poénkodott tegnap a szülinapi társaságom, hogy elfilóztak azon, inkább fordítva teszik fel a gyertyát. Neeeee! Kardomba is dőlnék, ha még egyszer neki kellene futnom a huszonháromnak, egyszer bőven elég volt. Úgy, ahogy. Még a mai fejemmel sem akarom, nekem itt és most jó. Boldog szülinapot, te lökött tyúk!, imígyen köszönté csibike enmagát.

Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy nagyon jó évem lesz a harminckettedik. Megérzés.

Arról, hogy rohamtempóban szaporodnak a piros cuccaim

Egyre határozottabban érzem, hogy a piros szín nem véletlenül robbant be az életembe, dolgunk van egymással. Gyerekkoromban piros melegítőt hordtam egy ideig (anyu, miért vettél piros melegítőt, miééért?) és utáltam. Most vonz ez a szín és valami vad belső örömmel engedek neki, persze, a piros melegítő továbbra is sok(k) lenne. Minden a dögösvörössel kezdődött, a hirtelen felindulásból elkövetett topánvásárlással. Megvettem, mert egy pillanat alatt beleszerettem, három másodpercig sem volt a lábamon, pedig én cipőben az a próbálgatós-mérlegelős típus vagyok, muszáj ötmillió szögből meglesnem, hogy áll a lábamon a kiválasztott példány. Azért jó, hogy idegből csak kiskaliberű kiadásokat hozok össze, bele sem merek gondolni, mi lenne, ha mondjuk kizárólag nercbundáktól simulna ki a homlokráncom. A második számú piros versenyző egy szimpla nyaklánc. Hullafáradtan, félálomban toltam a damilra a gyöngyöket, egyiket a másik után, két éve vártak a felfűzetésre, morcogtam is, hogy miért épp éjfél előtt jött rám a pirosnyakláncfűzhetnék, aludni akarok! A gyöngyfűzhetnék ritka agresszív jószág, nehezen ereszt, nem csoda, ha másnap karikás szemekkel kúsztam be kedvenc munkahelyemre, remélem, a kebelemen pihenő piros nyaklánc javított valamit a külcsínemen. Megjegyzem, cirka minden huszonötödik gyöngy az ágyban landolt, a reggeli ébredésnél sok kis comb- és fenékszúrás jelezte, hogy este sokan voltunk az ágyban. Ha még fejlesztek egy kicsit a technikán, előbb-utóbb kidolgozom a gyöngyakupunktúrát. A nyaklánchoz persze kellett a piros fülbevaló, egy-egy pici pötty, aztán ha már bizsuberekben jártam, virágmintás csattot is vettem a hajzatomba. Innentől nem volt megállás a lejtőn: Természetesen lett meseszép piros üveggyűrűm, ki érti ezt, aztán nyaralás előtt valahogy épp egy leértékelt piros bőröndbe botlottam bele szó szerint, hogy a piros karikafülbevalómat már ne is említsem, meg a birtokomban van egy piros nyári felső, szexis-nőcis, turkálóból, kétszáz pénzért. Nem terveztem további pirosítást, tögyö azonban azt mondta, hogy hordjak piros bugyit, a gyökércsakrám erősítése végett, én meg olyan vagyok, hogy teszem, amit tögyö mondd, mert nagy titkok tudója, meg tényleg edzeni kell a gyökércsakrámat és hát azért is, mert még soha nem volt piros színű bugyim, csak bordó, és nem halhatok meg úgy, hogy ez az élmény kimaradt az életemből. Most jut eszembe, réges-régen egy messzi-messzi galaxisban tulajdonomban leledzett egyetlen pár piros zokni, nem rajongtam érte (anyu, miért vettél piros zoknit, miééért?), a piros zokniról meg az ugrott be, hogy az általános iskolában tartotta magát az a gúnyolódás, miszerint aki piros zoknit hord pénteken, az buzi. A piros bugyiról csak annyit, hogy erősen úgy tűnik, idén nem divat a piros szexinemű, a Westendben kb. öt-hat boltot is megjártunk, mire rábukkantunk A Piros Bugyira. Mióta a piros bugyik otthonunk oszlopos tagjai, illetve ruhatáram szerves részei, ő, aki férfim annyira belelkesült, hogy jövő nyárra piros bikinit akar - nem magának, nekem. Részemről semmi jónak nem vagyok az elrontója, jöhet, naná, talán egy piros körömlakk is. Rúzs nem, az annyira nem vagyok én.

IKEA és Tarantino, bár ez utóbbit szívesen kihagytam volna

Ha jól rémlik, valahol a piros dekorfotel környékén jutott eszembe zí és az ikeás megjegyzése, és bár tegnap vasárnap volt és tulajdonképpen egy teljesen másik hét, azért végigsétáltam a kasszavonalon, hátha egymásba botlunk, nagyon bíztam az arcmemóriámban, igazán jóban vagyunk, az arcmemóriám meg én. Zít nem találtam sehol, cserében egy bevásárlószatyornak szánt piros cekkerrel akartam volt vigasztalódni, ő, aki férfimnek már messziről lobogtattam, hogy legyen ideje megbarátkozni a piros cekkerrel, a hozzászoktatás azonban csak ötvenszázalékos sikerrel járt, ugyanis kijelentette, hogy megvehetem, persze, helyes piros cekker, csak neki ne kelljen vele semmiféle sorsközösséget vállalnia. Ő, aki férfim lelki békéje fontos nekem, ezért hagytam a csudába a piros cekkert, felfüggesztettem a portyázásomat és szolid idétlenkedéseink közepette vártam, hogy fizethessünk végre. Természetesen már megint a mi sorunk haladt a leglassabban, ez általában így van, illetve néha kiegészül azzal, hogy pont előttünk elromlik a gép és nem lehet kártyával fizetni, illetve épp eladóváltás zajlik. Utóbbi történt most is, a lajhárjelleggzetességeket mutató fiatalembert egy pici, vékony, fekete hajú lány váltotta fel. Rögtön felismertem zít, hála annak az egy-két képnek, amit a blogjában láttam anno. Mondom, hogy jóban vagyunk, az arcmemóriám meg én. Miközben ő, aki férfim a bevásárlókocsiba pakolta képkereteket (natúr fa), a szalvétát (piros1 és zöld), a takarót (piros2), a dobozzá hajtogatható kartonokat (piros3) és a locsolókannát (fehér), zít néztem és arra vártam, hogy felpillantson és elkérje a kártyámat. Olyan eszméletlenül frappáns belépővel hívtam fel magamra a figyelmét, hogy van egy blogod, ugye, vagy valami ilyesmi, és miután meglepve igennel felelt, rákérdeztem, hogy ő-e a zí, ő meg a bólintás után egyből visszakérdezett, hogy én meg a csibike...? Miután ilyen ügyesen ráhibáztunk egymásra, váltottunk pár szót, de tényleg csak párat, mert én sem szeretem, ha a trécselő eladó miatt kell a hosszú sorban szteppelni. A hazafelé vezető úton nem győztem hangsúlyozni ő, aki férfimnek a gondolat teremtő erejét, miszerint csak rágondoltam zíre és lőn, össze is futottam vele. Sajnos, ez a lottó ötös esetében valamiért nem szokott működni, apró kis technikai csiszolás szükségeltetik még, de érzem, nincs már messze a hőn áhított siker.
Bár a piros a mai napon is központi szerepet játszott az életemben, a Tarantino-féle vérfürdőről szívesen lemondtam volna. A Becstelen brigantyk-ra az én fogam fájt, csak magamat okolhatom, ha rémálmaim lesznek. Brad Pitt és Cristoph Waltz alakítása lenyűgözött, ültek a poénok, imádtam a francia és a német csevejt, maga a film azonban nem tetszett, néhol kifejezetten untam, általában pedig a szemem előtt tartottam a kezemet, de két ujjamat mindenféleképpen, mert nem való nekem az önkényes kegyetlenkedés és a literszám folyó művér látványa, bőven elég az emberi hús és csont szakadásának-roppanásának hangja. Már a véres, pszichopatás, ördögös előzeteseknél elkezdett fogyni a türelmem, Tarantino hülyeségeit most kifejezetten nehezen viseltem. Úgy tűnik, túl sok Harry Pottert néztem az utóbbi időben.

"Újra itt van, újra itt van... "

Nos, innen jövök. Nem hittem volna, hogy majd' négy év után kezdek új blogéletet, de most ilyen szelek fújnak felém. Megjegyzem, jól összeborzolták a hajamat, mintha randalírozó fiókák által szétrúgott madárfészek csücsülne a fejemen. Ő, aki férfim így szereti, kócosan-fürtösen.