Eszembe jutott...

Tavaly ilyentájt gályahelyi kisfőnök vért izzadva próbált éves értékelésnek csúfolt valamit adni a munkámról és rólam. Volt egy verziója az éves értékelő beszélgetés előtt, mert még nem ismerte az álláspontomat, aztán lett egy verziója az éves értékelő beszélgetés után is, mert nem azt kapta tőlem, amire számított. Az éves értékelőizén nem vettem elő a kedvesebbik énemet, sőt, igen karcosan fogalmaztam, elmondtam, miről mit gondolok és ott szúrtam, ahol nagyon fájt neki - rosszul tűröm, ha hazugságokkal próbálnak betörni, előbújik belőlem a kíméletlen. Feszítettem azt a bizonyos húrt és örömmel pattintottam el. Gondolhatod, ezek után mennyire sikerült személyesre-elfogultra az értékelés második verziója. Nagyon. Maga a "beszélgetés" egyébként rém vicces volt, remekül szórakoztam az időközben nagyfőnökké feltört kisember és a sebtiben utódjává kinevezett hű apródja előadásán. Szánalmasat alakítottak. Azóta megértettem a gyenge produkciót, nehéz helyzetet éltek meg szerencsétlenek, pusztán a kinyomozott régi blogom két-három hisztériás kolleginára gyakorolt hatása miatt olyasmiket kellett állítaniuk, amivel meggyőzően bizonyíthatták a maguk számára, hogy fekete bárány vagyok. Nagyfőnök gyáva és gyenge volt ahhoz, hogy kirúgjon, mondjuk, egy blog miatt vicces lett volna, bár akkor legalább csöppet fel tudok nézni rá, igen. Mondtam neki, hogy rúgjon ki, még vigyorogtam is hozzá - ott helyben nem mert, pedig előbb szabadultam volna. Bevallom, legjobban azt a pillanatot élveztem, amikor előre megfontolt szándékkal úgy tettem, mintha maradni akarnék és eszem ágában sem lenne felmondani. Le kellett volna fotózni azokat a döbbent arcokat, remek jelenet volt. Hazudtam, igen, és nagyon élveztem. Nyár vége óta egyezkedtem már egy céggel, plusz álláskereső oldalakra regisztráltam és önéletrajzokat küldözgettem, mert tudtam, hogy a gályahelyről muszáj lépnem, nem dekkolhatok ott tovább, megfojt az unalmas munka és a közösség hiánya és még sorolhatnám. Fulladtam, levegőre vágytam, elszürkültem - kár, hogy a biztos melótól nehéz megválni, hiába szar. A főnöki komédia után gályahelyi életem legszabadabb pillanatai következtek. Tudod, amikor azt várják tőled, hogy összeroppanj és megalázkodj, te meg szárnyalsz és kivirulsz és jól érzed magad, na, az csúcsszuper érzés. Csak azokat a kollégákat és külsős embereket sajnáltam, akikkel nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki az elmúlt évek során. Nem töröltem semmit a blogomból sem akkor, sem később, nincs titkolnivalóm. Blog, hálás vagyok neked, köszönöm.
Jövő ilyentájt munkahely-munka kapcsán teljesen más fog eszembe jutni, erről nemsokára vések fel ide valamit, csak most muszáj innom egy forrócsokit, az ablakon keresztül besurrant némi hideg.