Parfüm: Egy csirke története

Van nekem egy parfümöm, amit tulajdonképpen nem akartam megvenni, és ezt a parfümöt nem úgy nem akartam megvenni, mint például a Lindt narancsos étcsokiját, hogy tulajdonképpen meg akarom venni, hogyne akarnám, mert szeretem, de beindult nyáltermeléssel, a narancsos étcsoki illatával az orromban és a mérleg kijelzőjével lelki szemeim előtt azt mondom a józanabbik énemnek, hogy nem, nem vesszük meg, ugye, mert nagy lesz a seggem és bikini helyett majd zsákban fogok strandolni, a józanabbik énemre azonban ilyenkor nem lehet számítani szerencsére (?), Hülye vagy? Vedd csak meg rögtön, majd letornázod! felkiáltással bűnözésre biztat, holott ő is nagyon jól tudja, hogy a szobabiciklink egy ideje inkább fogasként funkcionál, mintsem sporteszközként, szóval, az a lényeg, hogy ezt a parfümöt tényleg nem akartam megvenni, mert a kosaramba pakolás és a fizetés előtt öt perccel még nem is tudtam, hogy létezik. Hogy mi történt abban az öt percben? Ez:
0. perc: Épp valamelyik Douglasban ténfergek a polcok között, új illatot keresgélek a régi, bevált mellé. Erről az új illatról egészen konkrétan annyi elképzelésem van, hogy legyen más, mint a régi. Így kicsit nehéz dönteni, ja. Ilyenkor hagyom magam befolyásolni, mondjuk, a külcsín által, valami fogjon meg az üvegben, színe, formája, ilyesmi. Alapszabály, hogy drága cuccot próbaként sem fújok magamra, mert mi van akkor, ha megtetszik, ugye. Reménytelen szerelemmel nem fájdítom a szívemet. Alapszabályomat a havi kajapénz vs. drága parfüm viszonyában nyugodtan nevezhetjük életösztönnek is. A pénztárcámhoz szabott ismeretlen illatokat sem kapdosom le meggondolatlanul a polcról, előfordulhat, hogy az illatkompozíció döglött patkány szagát idézi, én meg nem gyilkolom felelőtlenül a szaglósejtjeimet.
1. perc: Megállok egy tömény vaníliás parfümcsoda mellett, önfeledten szagolgatom. Imádom a vaníliát, de nem tudom elképzelni, hogy kizárólag vaníliába burkoljam a korpuszomat, gyümölcs sem szeretek lenni, például. Sütésnél viszont percekig bírom szimatolni a vaníliás cukor zacskóját, annyira finom.
2. perc: Míg én vaníliával tunningolom a szervezetemet, két tinipubertáskamasz zuhan mellém a semmiből. A lány valami irritálóan magas hangon azt csacsogja a srácnak, hogy nézd, ez a kedvenc parfümöm, lekapja a polcról, baszottjó, nyomatékosít verbálisan, és spricc-spricc, már magára is fújt belőle három litert, csak a villanó keskeny üvegcsét látom a szemem sarkából. A fiú udvariasan hümmög, szerintem nem kap levegőt.
3. perc: Én sem. A parfümfelhő agresszíven támad, csípi a szememet, erőteljesen könnyezni kezdek, tüsszögök egyet-kettőt, félvakon papírzsepi után tapogatok a táskámban. A tesztüvegcse visszakerül a polcra, a kamaszok elhúznak mellőlem, csak én maradok ott meg a lassan oszló illatfelhő, hármat lépek oldalra, hátha ezzel a ravasz trükkel becsapom a levegőben úszó nyálkahártyairritátort. Mázlim van, kikerülök a gyilkos hatósugárból. Remélem, a csontomról nem marja le a bőrt.
4. perc: Orrfújás-szemtörlés után újra életképesnek érzem magam. Hirtelen finom illat kúszik az orromba, könnyű, lágy, kellemesen édes. Nézek jobbra, nézek balra, sehol semmi illatpróbálgató egyed, hajlok arra, hogy a kamaszlány által világra segített agresszív illattömb utolsó morzsái értek el hozzám. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez egy és ugyanaz a parfüm.
5. perc: Leemelem a polcról a tesztpéldányt, a csuklómra fújok egy leheletnyit és... várok. Létezik, hogy egészen szolid adagban parfüm, ipari méretekben méreg? Aha, létezik. Pink Sugar, olvasom a címkét és gratulálok a név kiötlőjének, ennél még három pohár bor után is jobb nevet találok, pedig abban az állapotomban már valamivel kevésbé vagyok ötletes. A név miatt ugyan fanyalgok, az illatmorzsa azonban pillanatok alatt meghódít, gyorsan a kosaramba rakok egy nyalókaszínű dobozt és a kasszához sietek.
Igazából nem tudom, milyen illatom van, ha ebből teszek magamra. Nincs benne semmi tömény, nehéz, testes, inkább jókedvű, vidám, bolondos illat. Télre kiváló - nyáron nincs kedvem begerjedt méhecskékkel kergetőzni. Egy pötty ide, egy pötty oda. Ennyi. Nem vagyok az a típus, akinek az illatfelhője előbb fordul be a sarkon, mint ő maga. Á. (nőstény) ma reggel egyszerűen cukorkának mondta, L. (hím) ma délelőtt fahéjnak. Amikor bejöttek a szobámba, rögtön azt kérdezték, mi ez a jó éspervagy finom illat és várakozóan néztek rám. Egye fene, ma jó leszek embertársaimhoz, gondoltam, ezért kicsit közelebb hajoltam hozzájuk, valószínűleg az én parfümömet érzik, vegyenek szagmintát. Azt érezték, igen. A nap folyamán még sokan keresték fel a szobámat, mindenki másnak érezte azt a két cseppet: Volt olyan, aki karamellaillatot szimatolt a levegőben, volt olyan, aki vaníliát vagy narancsot, J. (hím) meg csokoládét. Megfigyeltem, mindenkinek csillogott a szeme, ahogy a levegőbe szagolt és el is mosolyodtak a karamell, cukorka, narancs, vanília, csokoládé, fahéj beazonosítása után. (A parfümömmel boldoggá teszem a munkatársaimat, hö.) Nem éreztem úgy, hogy kismillió emberkével kellene megszagoltatnom magam, nem vagyok én ibolya, meg ugye nem mindegyik fontos emberrel vagyok pajtásviszonyban, ezért a Jajj, de finom illat van itt nálad!-ra válaszul csak titokzatosan mosolyogtam, legalábbis én titkozatosnak szántam a mosolyomat, de lehet, hogy J., aki csokiillatot érzett a levegőben, inkább undoknak mondta volna és azt hihette, dugdosom előle az eszméletlenül finom illatú csokimat, mert nem akarom megkínálni.

Majd holnap tovább tesztelek, bár az a gyanúm, ez embereken végzett kísérletnek számít, de erről csitt.