Történelmi pillanatot élek át, időutazás közben sírok, majd kaktuszt ölelgetek

Tegnap este egyedül mentem moziba, ugyanis szóló állapotban még soha életemben nem moziztam, és úgy éreztem, itt az ideje ennek a tapasztalatnak is, tehát gondolatban írt bakancslistám egyik tétele kipipálva, maradt még olyan cirka... rengeteg, szóval, bele kell húznom halálomig. Nagyon sajnálom, hogy nem az eredetileg tervezett ötye kiruccanás valósult meg, mert ez az jelentené, hogy nem vált le az egyik ö.ty. retinája, nem kellett megműteni és nem azon izgulok néhány napja, lát-e majd rendesen a bal szemével. Pénteken ő, aki férfim egészen sokáig dolgozott, úgyhogy igazán minden adott volt az egyedülmozizáshoz. Érdekes, eddig valahogy kimaradt az életemből, most jutott eszembe, hogy kipróbálhatnám, csak úgy, vajon milyen érzés.
A történelmi tett bevezetése felért egy katarzissal: A mozipénztárban ücsörgő lányka megkérdezte, hogy diákjegyet szeretnék-e, én pedig ezt úgy értelmeztem, hogy harminckét évesen is igazán ránctalan és fiatalosan rózsás-bájos az orczám. Olyasmi lehetőséggel, hogy például az üzletszabályzatban kőbe vésték az idősödő hölgyekkel szembeni feltűnő udvariasságot, nem romboltam a diákjegy keltette illúziómat. Szélesen mosolyogva eltettem a jegyemet és ifjúságom tudatában utamra indultam, nagyjából egy órát kellett így-úgy eltöltenem a kezdésig. Ja, mielőtt zsebre vágtam a jegyet, még egy olyan érzés csapott meg a sorra és a székszámra pillantva, hogy igen, most már nincs visszaút, tényleg egyedül kell moziznom. Megjegyzem, a pénztáros lány azt is megkérdezte, két jegyet kérek-e, szóval, újabb piros pont, hogy kinézte belőlem a párkapcsolatot. Jó, anyámra is gondolhatott, de ezzel inkább nem foglalkoztam.
Az időutazó felesége c. filmet romantikus drámának címkézték, meg a bemutató alapján is sejdítettem pár megkönnyezendő jelentet, legalábbis ha én írnám a sztorit, biztos lenne benne néhány, úgyhogy vettem egy csomag zsepit. Mivel csütörtökön még nem tudtam, hogy pénteken moziba megyek, pattogtattam itthon egy tál kukoricát, így a moziba csak valami kis szolid nassolnivalóval ültem be, pár falat volt az egész, elfogyott a filmbemutatók alatt. Egyetlen egyszer inogtam meg abban az elhatározásomban, hogy egyedül üljek be a filmre: Az egyik növényboltban bimbórengetegtől roskadozó karácsonyi kaktuszra bukkantam, ez az egy szem piros álldogált a sok narancssárga között, egy ideig haboztam, hogy magammal vigyem-é a moziba, magam mellé teszem a székre vagy ilyesmi, de aztán úgy döntöttem, ha valóban az íródott meg a kaktuszkarmában, hogy az enyém legyen, mozi után még ott vár rám, egyedül kell moziba mennem, ezt véstem a bakancslistámra.
Abban reménykedtem, hogy enyém lesz a teljes üres sor, de végül egy csaj pont mellém ült le, nézegettük egymást, én azt találgattam, vajon ő is pusztán egyedül akar mozizni vagy szingli, szerintem ő is ilyesmin merenghetett el pár másodpercre. Egymásra mosolyogtunk, eltüntettük a nasst, kuncogtunk a filmbemutatókon, aztán átadtuk magunkat a romantikus drámának. A film alatt párszor vetett rám hosszabb-rövidebb pillantásokat, gondolom, kíváncsi volt, nekem is folyik-e a könnyem. Folyt. Én nem nézegettem a szomszédomat, egyértelmű volt, mikor veszi le a szemüvegét, törli meg a szemét és teszi vissza a szemüvegét. Az időutazó felesége szép és megható film, abból a közepesnél erősebb kategóriából, de nem egy Ghost, például. Bár szokatlan keretbe ágyazva mutatja be A Sírig És Még Azon Túl Is Tartó Nagy Szerelmet, hétköznapi érzésekről szól a történet, szerelemről, barátságról, szülőségről, halálról, elengedésről. A szívfacsaró jeleneteknél azért könnyeztem, mert eszembe jutott, hogy egyszer el fogom veszíteni azokat az embereket, akiket nagyon szeretek, ez az élet rendje és hiába veszem zokon a halált, a saját halálomat is, nem tehetek ellene semmit. Megnyugtatott a tudat, hogy itthon ő, aki férfim a karjába vesz majd és megcsókol, és miközben az ingnyakába pityergem a könnyeimet, halkan megkérdezi, minek kell nekem ilyen filmeket nézni, és megnyugtat, hogy mi száz évig fogunk élni. Aranyos poénok vannak a filmben, ügyes és bűbájos az Albát játszó kislány, mondjuk, kicsit meredeknek éreztem, hogy az egyébként baromi jó testű és gyönyörű szemű Eric Bana egy szál mellkasban időutazik és folyton ruhát kell lopnia magának, ezt olyan terminátoros megoldásnak vettem és zavart, meg az is, hogy Clare azért vetél el állandóan, mert a magzat is időutazó... Sok tinipár ült körülöttem, jó lett volna tudni, mit gondolnak-éreznek a film után. Az elején még idétlenül röhögcséltek, aztán feltűnően nagy csendben üldögéltek ők is, semmi pisszenést nem lehetett hallani a teremben, csak itt-ott némi szipogást, orrfújást. Mondjuk, első randira nem ajánlanám a filmet, meg családi mozinak sem. Nekem jólesett, így, egymagamban. Kíváncsi vagyok a könyvre.
A mozi után felhívtam ő, aki férfimet, hogy szeretem, szeretem, szeretem, aztán elmentem a virágoshoz, a piros karácsonyi kaktuszom ott várt rám. Hazafelé inkább gyalogoltam a hidegben, miközben a kaktuszt öleltem magamhoz, majd' lefagyott a kezem, de nem vágytam emberek közé, egyedül akartam lenni a felkavart érzéseimmel-gondolataimmal. Útközben Rufus Wainwright és Dido számát dúdolgattam, ez passzolt a hangulatomhoz, viszont ide az egyik filmbeli kedvencemet rakom be, hallgassátok.

A fitballseggű lány

Kezd érlelődni bennem a gyanú, hogy nem a legtökéletesebb módon ülök a fűzöld fitballomon, mert csak akkor tartom egyenesen a hátamat, ha a labdán némileg előrébb helyezem a fenekemet, cirka lecsúszásközeli állapotba, ilyenkor végre megvan a derékszög a térdhajlatomban, meg mintha hamarabb elfáradna a gerincem és a combom, esetleg ez utóbbi feszül is kicsit, de ebben még nem vagyok annyira biztos, szóval, lehet, ideje betérnem egy gyógytornászhoz, hogy csókolom, szeretnék leülni arra a nagy labdára, így ni, és tessék nekem megmondani, vajh délcegen ülök-é rajta, szakmailag korrekt-é a tartásom, vagy inkább olyan, mint amikor az üldözői elől menekülő, véres-verítékes, meglőtt Winnetou félholtan rádől a lovára. Egyébként úgy látszik, fűzöld fitball terén ez az év a nagy felismerések ideje, ugyanis rájöttem arra, hogy ha nem egy szál bugyiban ülnék a labdára, nem cuppanna rá a combomra-fenekemre, ami önmagában nem baj, az fáj irgalmatlanul, amikor ülés végeztével nagy óvatosan felállok és én leszek A Lány, Aki A Fenekén Hordja A Fitballt, és centiről centire haladva megpróbálom leapplikálni magamról a nagy zöld labdát, nehogy feltépje bőrömet-húsomat. Heroikus küzdelem ez, kedves olvasók.

Főleg a fűtésszerelő lábujjairól

Végre megemelkedett a hőmérséklet a dolgozó- éspervagy gyerekszobában, ugyanis járt nálunk a fűtésszerelő, csak olyan másfél órát vártunk rá, ami határozottan kevés például a szobafestő és gányoló egyhetes csúszásához képest, vagy megemlíthetném a konyhabútoros több hónapot felölelő késését is, meg ugye akadt olyan villanyszerelő, aki el sem jött, szóval, egész jó tempóban érkezett a fűtésszerelő, csak kicsit morogtunk, ő, aki férfim meg én, de legalább volt időm elmerengeni azon a sarkalatos kérdésen, hogy levetessem-é a t. szerelővel a cirka negyvenhármasnak tippelt bakancsát, vagy engedjem be sárosan-vizesen a parkettára, arra a teljesen új parkettára, amire én még vészhelyzetben sem mernék pisilni, nehogy felpúposodjon. Végül csak egyetlen érvet tudtam felhozni a minimum negyvenhármasok lábonhagyása mellett, nevezetesen azt, hogy az ilyen szerelőmókusnak munkavédelmi szempontok miatt tuti éjjel-nappal hordania kell a koszos, ámde szuperbiztosra vasalt bakancsát, nehogy ráessen a mezítelen bütykére-tyúkszemére egy radiátor vagy ilyesmi, ha ügyeletes, talán még abban is alszik, ő, aki férfim is azt tippelte, hogy nem fogják levenni pusztán azért, mert előző nap suvickoltam tisztára a járófelületeket, a többes szám lehetőségétől egyből levert a víz, na, nem, négy, minimum negyvenhármas durva túlzás lenne a frissen takarított parkettán, még Murphytől is. Szerencsére másfél óra múlva csak egy szem fűtésszerelő csoszogott be a lakásunkba, rögtön a lábára néztem... és majdnem felröhögtem. Olyan ötven-hatvan között lehetett, a kockás inghez és a sötétkék nadrághoz ősz hajat, alkoholtól hevített orczát, gyöngyöző homlokot és borvirágos orrot viselt, a mezítlábán meg papucsot, azt a tépőzáras, elöl nyitott, szétcsoszogott fajtát, vastag, húsos lábujjai majdnem a földre lógtak ki a papucsból, sárgálló karomként próbáltak kapaszkodót találni a nagy semmiben, nevetséges volt és kicsit olyan abszurd, és már egyáltalán nem akartam, hogy a fűtésszerelő bármit is levegyen a lábáról, nesze neked munkavédelem, az. Nagyobbacska kalapáccsal a kezében mosolyogva tipegett egyik szobából a másikba, kiderült, valami pöcköt kellett volna ütögetni a fűtőtest tekerőbigyóján belül, nem a csövet, ahogy mi tettük nagy lelkesen, a szerelő elnéző tanárként jóindulatúan mosolygott a butácska nebulók (ezek voltunk mi, ő, aki férfim meg én) ügyetlen próbálkozásán, helyettünk is megütögette az összes pöcköt, tisztességgel, úgyhogy hála néki, lakásunk már-már forró égövi jellegzetességeket mutat, ergo a jövőben már nem két zokniban és három pulóverben írom a bejegyzéseket, juhhé.

P.S.: Egy másodpercre felrémlett bennem, hogy belemondom a borvirágos orrtól uralt arcába, hogy én meg azt tudom, hogy van németül a kalapács, de aztán nem szóltam semmit, minek, nincs értelme, meg azért is, mert még mindig ott volt a kezében a Hammer.

Személyiségzavaros a fikuszom

Az előbb azt próbáltam megértetni hőn szeretett fikuszommal, hogy óriási tévedésben van, ő még véletlenül sem lombhullató fa, úgyhogy igen gyorsan kapkodja vissza magára a padlóra dobált sokmaréknyi sárga levelet, ami minden kétséget kizáróan az övé, hiába tagadja, és zöldítse is ki őket. Szigorúságom nem hatotta meg, csakazértis alapon elpöttyintett még két sárga levélkét. Dackorszakát éli, úgy látom.

(Még fikuszcsemeteként vettem, albérletem első növénye volt, az eltelt évek alatt szépen megnőtt, most nyáron pedig rengeteg zöld levéllel köszöntötte az új lakásunkat, és emlékszem arra is, hogy anno a fikuszvásárlásnál nagyon kerülgetett a kertészet biztonsági őre, nem lehetett nem észrevenni, kétpercenként sétált el mellettem és folyamatosan bámult, zavarba is jöttem és attól féltem, megszólít és nagyon örültem, hogy nem tette, a nyakigláb, ötvenkilós, hónaljig felhúzott nadrágos, fehér zoknis, fekete cipős srácnak csak annyit tudtam volna mondani, hogy 'kedves tőled, hogy rám gondoltál, de nem, köszönöm.')

Nem vagyok hálátlan, tényleg nem, csak...

Örülök a plusz egy órának, hogyne örülnék, annyi minden fér hatvan percbe, legyen szó akár szerelmezésről, akár olvasásról, akár főzésről, akár barkácsolásról, akár takarításról, akár bambulásról-molyolásról ésatöbbi, csak maga a jajj, de jó, nyertünk egy órát c. örülés nálam cirka két-három napig tart, gyorsan elmossa az a szomorú tény, hogy mostantól hosszú hónapokon át sötétben érek haza kedvenc munkahelyemről, jó, ha például délben végzek vagy épp itthon dolgozom, akkor nem, de gyakran igen és ez nem tesz jót a mediterrán lelkületemnek, ráadásul valaki szó nélkül lenyúlta azt a színpompás, sárgás-narancsos-vöröses-rozsdabarnás őszt, ami még vigasztalhatott volna, utálok ilyen hirtelen nyárból télbe váltani, perpill csak megtévesztésből pislákol a nap, a dolgozó- éspervagy gyerekszobában pedig hiába tekergetjük a tekerőbigyót és kocogtatjuk a csöveket, marhára nem akar működni a fűtőtest, max. a szomszéd kap szájhabzásos idegrohamot eklektikus harkálykodásunktól. Ja, hogy teljes legyen a dráma: A boltban már sorakoznak a mikulások és a szaloncukrok és a karácsonyi díszbe erőszakolt fenyőféleségek. A Fenyő Miki persze nem. (Uhhh, de szar poén, bocs.)

Cím? Narancsos-mandulás, csak így, nagyon kreatívan

Zsófinál leltem a narancsos mandulatorta receptet, gondolom, beállítás miatt nem lehet linkelni magát a bejegyzést (vagy én vagyok béna), nálam az adott poszt címére kattintva működik a dolog, szóval, úgy az oldal alján, a csőben sült padlizsán és a parmezános burgonyakrémleves között bújik meg a főszereplő. Valami egyszerű, finom és jó illatú sütire vágytam, ami feldobja az itthondolgozós-torokfájós napomat, ez a szolid narancsos-mandulás torta meg pont ilyen. Magán a recepten nem változtattam semmit, mert mínusz kétszáznegyvenháromésfeles szinten megrekedt konyhatündérként első nekifutásra nem szoktam elővenni az egyéni ötleteimet, majd legközelebb már vagányabb leszek és szórok rá szeletelt mandulát, vagy ilyesmi. A lebonyolításnál viszont adódott némi ez meg az, például nincs darálóm, ezért a piacon elővettem a létező legszebb nézésemet és megkértem az eladónénit, hogy legyen olyan aranyos és daráljon nekem mandulát, és a nyomaték kedvéért azt is odamosolyogtam neki, hogy a tortám függ tőle, bízván abban, hogy rögtön megérzi a darált mandula jelentőségét. S lőn, megérezte és darált és szerintem örült is, hogy ekkora jót cselekedett egy elfeküdt nyakú, piros orrú, kissé rekedt hangú csirkével. Nem alkalmaztam a 'lassanként beleszitálom a lisztet' c. munkafolyamatot, mert megszokásból rögtön a masszába zuttyantottam a kimért lisztet, a szita meg szemrehányóan nézett. Egy meglepett 'Ó...!' hallatása után erőst reméltem, hogy eme barbár cselekedetem nem tesz kárt a tortában, legközelebb kipróbálom a szitálós részt is, hátha valami pluszt ad a rázogatás, egyébként a paleolitikumba vesző gyerekkoromban, a homokozóban szitáltam utoljára. Azt tudtam, hogy birtokolok egy, azaz egy citromfacsarót, mint kiderült, a pontos helyével nem voltam tisztában, azóta sem találtam meg, így a héjreszelés után puszta izomerővel (úgy, mint az állatok) préseltem ki a narancsból a levét, ja, meg félvakon, mert a második nyomásra sikerült belespriccelnem pár decit a bal szemembe. Szegény narancs, leírhatatlanul nézett ki az akció után, nekem a könyökömön folyt végig a narancslé, de nagyon büszke voltam, mert a masszába is jutott. Megjegyzem, mellizomgyakorlatnak kiváló a pusztakezes narancsfacsarás, cirka kétkilónyi narancstól már biztos betonkemény lesz az ember mellyehúsa. A húsz centi átmérőjű tortaforma miatt nem izgattam magam, nincs olyanom, az egyre mandulásabban-narancsosabban illatozó massza állaga és mennyisége láttán úgy döntöttem, jó lesz ide a szilikonos őzgerinc. Elsütögettem egy darabig a 'tortát', lefedve nehezen akart szilárd formára váltani, nem győztem tűpróbázni, tiszta vuducsirkének éreztem magam a szurkálás közepette. A süti nagyon finom lett, pillanatok alatt karácsonyi illatfelhőt varázsolt a konyhába. Egyetlen bánatom a bal mutatóujjbegyem leégetése és így a gyöngyfűzés ideiglenes hanyagolása mellett, hogy az őzgerincformával már másodszor járok úgy, hogy a süti teteje cirka egy-fél centi vastagságban olyan, mintha oda nem jutott volna anyag, eleve világosabb színű, mint maga a tészta, meg az állaga is más, de nem nyers. Sütőbűbájokban jártas olvasóimnak biztos van valami ötletük, előre is köszönöm a brainstormingot.

P.S.: Szeretném felhívni a búvárok figyelmét arra, hogy a mellékelt képen nem egy ismeretlen moszat vagy tengeri szivacs látható, hanem a falatokba rendezett mandulás-narancsos uzsonnám.

Szepes Mária: A Vörös Oroszlán. Az örök élet itala

Gyanítom, A Vörös Oroszlán az a típusú könyv, amelynek velős mondanivalója hangulatomtól-élettapasztalatomtól függően változik majd az évek során, minden olvasásnál mást ad nekem. Lehet, be kell szereznem saját használatra, ki tudja, mikor támad kedvem újra levenni a polcról.
Hihetetlen sodrása van a könyvnek, bár érdekes módon engem nem a történet vitt magával, hanem a nyelvezet. Gyönyörű. Ha nem lennék már régóta szerelmes az anyanyelvembe, most belehabarodnék. Legyen szó bármilyen irodalmi műről, egyik általam beszélt nyelven sem találom olyan varázslatosnak, mint magyarul. Rég olvastam ilyen szépen egybefűzött magyar mondatokat és szavakat, előfordult, hogy néhány sort csak a szavak kedvéért vettem át újra. Néha megálltam olvasás közben, ízlelgettem a hangzást, boncolgattam a jelentést vagy épp elmerültem a szemem előtt kibontakozó képsorozatban. Szepes Mária csodálatosan ír, bámulom azt az óriási tudást, amire A Vörös Oroszlán épül. A spirituális összetevők is lenyűgözőek és meggyőzőek, ennek ellenére nem csatlakozom az életüket kizárólag ezoterikus alapokra helyezők táborához. Az ezotériával úgy vagyok, mint minden mással, kicsipegetem belőle azt, amivel egyet tudok érteni értelmi és érzelmi síkon is, ez adott esetben hol több, hol kevesebb, a csipegetés tárgyától függ. Ugyan nem áll távol tőlem a spiritualitás, sőt, az utolsó, a főszereplő tökéletesedésről-megvilágosodásról szóló részt azonban vontatottnak, töménynek éreztem a többihez képest, nem kötött le, néha untam is és vártam, mikor lesz már vége, holott maga a sztori rendkívül eredeti, az újjászületések láncolatának életre keltése brilliáns. A Vörös Oroszlán igen érzékeny mű, meg okos is, szeretem az olyan könyveket, ahol például ilyesmi mondatba futok bele, hogy "Félni valamitől annyit jelent, mint mágnessé válni a félelem tárgya számára. Ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás.", vagy olyasfélébe, hogy "Fontos vizsgák előtt mindig át kell lapozni az előző tananyagot, nincs-e valahol hézag az ismeretben.", ilyenkor mindig azt érzem, hogy ezt én is pont így gondolom, csak még nem fogalmaztam meg és klassz, hogy ezt valaki megtette helyettem, nekem meg pusztán annyi a dolgom, hogy egyetértően bólogatva rávágjam, basszus, milyen igaza van. Ha egyszer nagyon sok időm lesz, nyitok egy Excelt... vagy nem is, veszek egy nagyon szép naplószerűséget, valami gyönyörű rajzolattal a borítóján, semmi csík, semmi rács, csak a szégyentelenül magakellető üres lapok, és leülök a könyvespolcom elé és egyesével ölembe veszem azokat a könyveimet, amelyeknél behajtottam néhány oldal sarkát és kiírom az imígyen megjelölt fontos gondolatokat. Ühhü, fontos gondolat - lapcsücsökhajtás. Könyvrongálás? Lehet. Ha könyvtári a könyv, azért visszaadás előtt kihajtogatom. A sajátomban nem, ott még aláhúzni, felkiáltójelezni és firkálni is szoktam, persze, csak módjával és finoman.

Tea, csoki és fákkk

Eszem ágában sem volt csokit venni, kisdobos becsszó, a gyümölcsteákon akadt meg a szemem, egészen konkrétan ezen a Twinings teán, mezei élelmiszerboltban nem is láttam ilyet, szinte megszólítottak a gurulós áfonya- és málnaszemek, a piros meg idén a gyengém, mint tudjuk, úgyhogy nagyjából egy másodpercnyi habozás után (Á, nem veszem meg... De, igen!) az enyém lett. Csokira addig nem gondoltam, amíg meg nem láttam a málnás étcsokit, egyenesen Angliából, és már gyűlt is a nyál a számban, magammal kellett vinnem. Ilyenkor mindig az jut az eszembe, hogy nem halhatok meg úgy, hogy nem kóstolom meg a málnás étcsokit, például, mondjuk, így vagyok a mexikói piramisokkal is, persze nem megkóstolás, hanem bebarangolás szempontjából, ez viszont némileg drágább biznisz, mint a málnás csoki, lehet, mégis úgy halok meg, hogy Mexikó kimarad az életemből, legalábbis a mostaniból.
A szőke, erős negyvenes eladóspinének feltűnően sokáig tartott a tea és a csoki megtalálása, bár cirka öt lépés választotta el a kirakatba tett cuccoktól, már kezdtem azt hinni, most szüreteli a málnát. Nagy megkönnyebbülésemre azért csak előbukkant, széles mosollyal ajnározta a teát, képzelje el, nálunk az egész család ezt issza és imádják, közben zacskóba pakolta a csokival együtt, majd a pultra számolta a visszajárót. Az új szerzeményeimet rejtő papírzacskót lóbálva épp elköszöntem volna a szirupos hölgyeménytől, hogy végre megszagolgassam őket, a csokoládéval meg egyéb terveim is voltak, fent nevezett hölgy azonban arra kért, várjak egy kicsit, meglepetést kapok és úgy mosolygott hozzá, mintha valami eszméletlenül finom és egzotikus jutalomfalatot akarna adni. Wow, kerekedett kistányérnyira a szemem, ez aztán a nagyvonalúság, ez igen, ilyen a jó üzletpolitika. Nos, a zacskómba dobott müzliszelet nem tűnt sem eszméletlenül finomnak, sem egzotikusnak, annyi baj legyen, biztattam magam, végül is Woody Allen sem az a kimondott Adonisz, aztán micsoda sikerei vannak a nőknél. Indulni akartam, a szőke spiné azonban a pulton áthajolva, cinkosra-összeesküvőre halkított hangon odasúgta nekem, hogy egy hete lejárt a csoki szavatossága, de azért meg lehet enni, csak hivatalosan nem adhatom el senkinek, megbüntetnének érte, talán még kacsintott is, aztán felszívódott. Úgy ledöbbentem, hogy még egy halovány Bazd meg...! sem jött ki a számon, ilyennincsilyennincsilyennincs, visszhangzott a fejemben, és mivel a spiné még mindig eltűnt állapotban leledzett, lassú léptekkel a metróhoz indultam, nem akartam megvárni a saját felocsúdásomat, jobb, ha nem jön elő belőlem a vércsirke. Az ütött ki, hogy a spiné tálalása alapján nekem baromira örülnöm kellene annak, hogy lejárt szavatosságú csokit kapok ajándékba. Jó, néha éhes szemekkel nézek bele a világba, de azért rosszabb pillanataimban sem címkézném magam csövesnek külcsín-szagminta alapján, ráadásul hagytam nála némi pénzmagot csokira és teára, egyik sem a Tesco saját terméke. Ráadásul nem vagyok az a harácsoló, önző típus, meg nem hiszek abban, hogy bármi is jár nekem, kérni sem tudok igazán. Ha kapok valamit, örülök és ennyi. Bántónak és megalázónak éreztem a spiné megmozdulását, én spec nem szoktam gombot dobni a vak zenész kalapjába.
A metróban előszedtem a csokit, gondolván, leszarom a helyzetet, történt, ami történt, jöjjön a jótékony málnaillat, felbontottam a papírt, hogy kiéhezett szaglósejtjeim végre elalélhassanak a málnaillattól... Hát, kérem szépen, málnaillatból egy szippanatnyit sem tartalmazott a csoki, meg málnaízt sem, ugyanis a papírról szépen leolvastam, hogy a kezemben tartott példány bizony gyümölcsös-mandulás étcsoki, ami ugyan hemzseg az ilyen-olyan fairtrade összetevőktől, málna viszont pont nincs benne. Fákkk. Nem véletlenül beszélt sokat az eladóspiné, terelte a figyelmet, sikeresen, a teásdoboz is direkt takarta a csokit a bepakolásnál, ez van, lúzer a csirke. Valahogy nem merült fel bennem, hogy ha málnás csokit kérek, akkor nem málnás csoki kerül a szatyromba, ilyesmi genyaságot eddig nem éltem meg, mea culpa ésatöbbi. Nem vittem vissza, mert már ettem belőle, ehhh.
A csoki szerencsére nagyon finom, olyan illata van, hogy még a liftbe beszálló vadidegen, morcos néni szívét is meglágyítja, megkínáltam, mert kicsit ellenségesen köszönt az idős néni, meg ne csak én egyek belőle a páremeletnyi közös utazás alatt, de nem kért, viszont mosolyogva elmesélte, hogy az unokáinak gyakran vesz csokit, bár egyiknek sincs ilyen jó illata, mint az enyémnek. A búcsúzásnál barátságosan mosolygott, még integetett is.

Kedves Olvasó, Ön megenné-e a lejárt szavatosságú müzliszeletet? Ja, két hete járt le, az egy hét erős szépítés volt a spiné részéről. (Én kidobtam.)

... and the winner is...

... Meryl Streep! Ez a nő egyszerűen zseniális, újra és újra levesz a lábamról, a Julie & Julia - Két nő, egy recept meg hihetetlenül aranyos film, tele vicces, bájos és megható jelenetekkel a főzésről-sütésről, a szakácskönyvekről, az önmegvalósításról, a szerelemről, a boldogságról, ja, meg a blogolásról, bizony. Streep lubickol a szerepében, és hát az a hanghordozás olyan, de olyan gyilkos, hogy az ember csirkéjének a hátán égnek mered az összes pihe, de nem lehet nem imádni. Úgy hiányzott a lelkemnek ez a történet, még most is vigyorgok. Nagyjából két-három hete jutott eszembe, hogy talán beiratkozhatnék egy főzőtanfolyamra, izgalmas kaland lenne, aztán elbizonytalanodtam, vajh való-é nekem az ilyen úri huncutság, nekem, akinek például a főzeléke magasról veri a legspécibb betonkeverő teljesítményét is és aki az általa feltalált sárgaborsófőzeléktéglából szándékozik meggazdagodni, viszont a másik oldalon meg ott van a blogomban is fülön csíphető gasztrovéna, a nyáron tapasztalt főzős-sütős elvonási tüneteket már meg sem említem. A Julie & Julia most megint eszembe juttatta a főzőtanfolyamot, ráadásul olyan ez a film, hogy utána legszívesebben kötényt ragadnál és bevennéd magad a konyhába, aztán A Férfi elé tennéd az ételt és csak falatoznátok a szépen megterített asztalnál, előbb a mennyei fogásokat kóstolnátok végig, utána meg egymást. Aki eddig kizárólag szexre használta a konyhát, az a film hatására garantáltan átértékeli a funkcióját. Julie és Julia finomabbnál finomabb francia ételeket varázsolt a vásznon, az éhségközpontomban azóta is folyamatosan riadóztatnak. Pokoli jó érzés lehet, ha valaki ennyire tud főzni és sütni, illetve ha ennyire kiteljesedhet abban, amit szeret. Mondjuk, az evésben hihetetlenül otthon vagyok, azt nem kell megtanulnom. Ezt a filmet nem gasztrobloggereknek is nagyon ajánlom. Jóétvágy!

P.S.: Ő, aki férfimtől moziszéket kértem karácsonyra, egyetlen porcikám sem fájt benne, pedig két órán keresztül meg sem moccantam. Julie piros táskáját is szeretném - szerelem első látásra.

Hát... ööö... izé... nem!

ő, aki férfim: Láttam valahol a Csodacsibe dévédét, pont jó lenne neked.

csibike: De az egy fiúcsibéről szól!

ő, aki férfim: És??? Nem vagy kíváncsi a testvéredre?

Ez a pillanat is eljött

Legálisan gyűjtjük a mosatlant. A mosogatógépben. Áldassék a feltaláló neve, ámen.

P.S.: Biztos nő volt, tutibiztos.

Megint gyöngy

Igazából nem is az a lényeg, hogy végre sikerült virágmintás bogyót fűznöm (ha én nem én lennék, irigyelném magam a problémáimért, hahh), hanem az a nagyon zöld fülembevaló színváltós gyöngyből (és szerelőpálcikából, akasztóból, tetejére biggyesztett izéből), sötétben mély mohazöld, világosban meg üveggolyózöld - hosszú percekig tudok gyönyörködni benne. Nem ezért mentem a gyöngyboltba, a gyöngyöket és a gyöngyös hozzávalókat nézegetve vágott homlokon az aha-élmény, hogy ilyet csinálhatnék. Nos, csináltam. Katt, ha nagyban, ésatöbbi.

P.S.: Perpill nem találom a neten a virágmintás bogyó spanyol nyelvű leírását, de ha meglelem, idevésem a linket. Egyébként olyan 10-12 mm-es bogyókról szól a történet, szóval, egyik sem az a kimondott medicinlabda.

Katartizáltunk, aztán szöktünk

Szerdán annyira fáradtak voltunk, ő, aki férfim meg én, hogy a melóból hazaesve egyáltalán nem akaródzott kimoccannunk otthonról, a koncertjegyeket fikszírozva még azon is elmerengtem, vajh miért szeretem Palya Beát, lehet, hiba volt felvésni a szülinapi kívánságlistámra, főleg úgy, hogy egy fárasztó munkanap után el is kell menni a koncertre, nem lehet sem lemondani, sem áttetetni, ugye, meg ott volt a bolgár Eva Quartet, igazi sötét ló kategória, ő, aki férfimnek el sem mertem mondani, hogy a youtube-on cirka egy percet bírtam meghallgatni az egyik produkciójukból és közben nagyon reméltem, pont a legrosszabb alakításukhoz volt szerencsém és ennél jobbak lesznek élőben. (Optimista lelkülettel áldottak meg az égiek, na.) Fáradtságomra való tekintettel pont annyi sminket tettem a szemem alatti bőröndökre, hogy éjfél körül ne kelljen sokat tökölnöm a lemosással, visszafogott puccba vágtam magam, lélekerősítő-életmentő narancsos étcsokit pakoltam a szütyőmbe, meg vizet, aztán go.
A villamoson egy szexualitással kapcsolatos cikket veséztünk ki ő, aki férfimmel, ez valamennyire felrázott minket a punnyadásból, senki nem mondhatja, hogy nem oldjuk meg kreatívan a válságos helyzeteket. A koncert előtt tovább javult az éberségi mutatóm, ugyanis az egyik ajtónálló némileg feltornázta az adrenalinszintemet: Mivel a jobb oldalra szólt a jegyünk, határozottan megtagadta a bal oldali belépést. Ezzel abban az esetben semmi bajom nincs, ha már mindenki elfoglalta a helyét és harminc embert felállítva kellene átsorolnunk a másik oldalra, aktuálisan azonban teljesen üres volt a színpad előtti néhány sor, ott senkit nem zavarva átsétálhattunk volna. Eme tényre rá is mutattam a hős ellenajtónállónak, a pöcsfej azonban ragaszkodott a kerülőhöz, a miértet nem tudtam meg. Az ilyen emberekből soha nem lesz játszótárs, ugye, Fulghum? Biztos bennem van a hiba, de rühellem, ha valaki foggal-körömmel kapaszkodik egy adott szabályba és képtelen rugalmasan kezelni, ha úgy adódik a helyzet, akkor is, ha nem logikus, amit tesz, akkor is, ha senkinek nem lesz belőle baja estébé. Persze, nem kerültünk, egy ajtónállóval arrébb próbálkoztunk csakazértis alapon, fene a renitens vérünket, és láss csodát, ott gond nélkül beengedtek, cöcc.
Egyébként a miért szeretem Palya Beát kérdés pillanatok alatt megválaszolódott. Mert katarzist okoz. Amikor csodaszép hangján felcsendült az Elment a madárka, könny gyűlt a szemembe, annyira megfogta a lelkemet. Megfogta és nem eresztette. Leírhatatlan élményt éltem át úgy, hogy csak Bea volt a színpadon és a hangja, semmi más, semmi zenekar, semmi show, csak a piros ruhába bújt ízig-vérig nő, aki úgy énekel, hogy a teremben egy pisszenés sem hallatszik, áhítat van és az az érzés, hogy itt most valami csoda történik, zseniális és mágikus hangja bekúszik a terem legsötétebb zugába is, belemászik az ember lelkébe és csordultig tölti boldogsággal. Bea hol szenvedélyes, hol szerelmes, hol pajzán, hol bohóc, hol szomorú, hol huncut, hol ironikus, a daloktól függően. Hihetetlenül természetes, élvezi az éneklést, lubickol benne, közben csillog a szeme és nevet és látni rajta, hogy adni akar. Árad belőle a zene, játszik a hangjával és velünk, bevon minket is, zenekar leszünk, ütemre dobogunk, tapsolunk, csettintünk, dúdolunk, az ujja köré csavar minket. Őt hallgatva úgy képzelem, hogy szép és jó ember, nem lehet más. Muszáj élőben is átélni, így, pusztán a hangját, cédén ennyire nem üt át a varázsa. Ő, aki férfimet is elbűvölte, pedig erőteljes férfilelkülete van, ennek ellenére hatott rá. Tudom, hogy sokan nem szeretik, amit Palya Bea csinál, lenézően népzenének bélyegzik, a Hej, Dunáról fúj a szél c. örökzöld énekórai nyenyerészésével azonosítják, holott nem erről szól a művészete. Bea, csók a homlokodra, köszönöm!
A szünetet önfeledt csokoládézással töltöttük. Igazából egyikünk sem vágyott a második részre, annyira kerek dolgot kaptunk Beától, de arra gondoltunk, biztos valami ütős performance jön, lendületes, jó hangulatú, ami leviszi a hajunkat a fejünkről, mondjuk, Boban Markovicékhoz hasonló kaliberű. Már az Eva Quartet bevonulása után elfogott az érzés, hogy itt minden lesz, csak lendület, jó hangulat, hajletépés nem. Nem kétlem, hogy a négy hölgy igen képzett hangilag és a vájtfülűek tudják értékelni a produkciójukat, de most pont nem rájuk volt szükség. Palya Bea eszméletlenül magasra tette azt a bizonyos lécet, ők meg esélytelenek voltak. A négy karót nyelt, mesterkélt és távolságtartó dáma olyasmi zenét kínált, mint a történelmi filmekben a koronázási jelenetnél felzúgó templomi kórus, ezt valaki biztos szereti, mi nem tartozunk közéjük. A MüPa közönségéből többen is így érezhettek, az egyes dalok után olyan tíz-húsz ember hagyta el pánikszerűen a termet. Egy dal, egy adag menekülő ember, ez volt a sorminta. Kínos, igen, a bolgár hölgyeknek, azt gondolom. Hallgattam őket és valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kúszott fel a gerincemen, feszült lettem a teremben zúgó durva hangoktól, mintha megerőszakolnák a Palya Beától kapott élményt, tudtam, képtelen vagyok maradni. Ő, aki férfim hasonmód szenvedett, úgyhogy egymásra néztünk a harmadik dal után és leléptünk, ráadásul ez nem is igazán dal volt, egy bolgár ipse nyekergette a kecskedudáját, ami annyira szarul esett a hallójáratomnak és az agyamnak, hogy legszívesebben beleböktem volna egy százas szöget, nem az ipsébe, a dudába, szóval, megpróbáltuk, ennyit bírtunk, jelentem alássan. Szerintem a folyosóra kirobbanva a mi arcunkon is hasonló megkönnyebbülést láttak az ajtónállók, mint a többiekén. Életemben először jöttem el így koncertről, fene gondolta, hogy ennyire mellényúlnak a szervezők. Amíg pisiltünk, újabb adag ember hagyta el a termet, feltűnően sokan grasszáltak a folyosókon.
Hazafelé perecet majszoltunk és kéz a kézben sétáltunk a Duna-parton és csókolóztunk és néha Palya Beát dúdoltunk hamisan és ez megint nagyon jó volt.

Kicsi vagyok

Ja, az előző bejegyzés kapcsán említődjön meg egy dialógus:

csibike: ... és képzeld, mondtam az eladónak, hogy középvastag, fekete harisnyát szeretnék, valami jó minőségűt, de nem magamnak, hanem egy nálam úgy fél fejjel magasabb hölgyeménynek, erre képes volt megkérdezni, hogy ezek szerint egy 173-175 centis nőről beszélünk? Pislogtam kettőt, mert szerintem nem nézek ki 160 centinek, ha meg a 170 centimhez adok cirka 15 centit, az bölcsészéknél is 185... Vagy mekkora egy fél fej? Ilyen kicsinek tűnök? De én nem is vagyok töpörtyű!

ő, aki férfim: Pedig de... az vagy, amit megeszel - töpörtyű.

A hentesnői lélekről

Valamelyik nap vettem töpörtyűt, ami egy másik lakótelepi nyelvjárásban tepertő vagy ilyesmi, szóval, valamelyik nap vettem töpörtyűt, olyan tízdekányit, mert évente kétszer-háromszor nagyon jól tud esni lilahagymával és friss, puha kenyérrel, meg azért is, mert amíg a húsos nő elmolyolt a pulykamellfilém méretre szabásával, addig volt időm szemrevételezni a látótávolságomon belül eső árukat, a töpörtyű pont ebbe a kategóriába tartozott, például. A húsos nő egyébként nem térfogatilag az, címkéjét teljesen logikus módon azért kapta tőlünk, mert a piacon nála vesszük a húst, ami a mi szótárunkban egyértelműen a szárnyas, rajta kívül van még a halas és a disznós fickó, ez utóbbira nagyjából évi egy látogatás jut. Ami a töpörtyűt illeti, válogatós vagyok, a nagy bumszli darabokat nem kedvelem, a sötétebb barnára pirult, kemény, ropogós apróságokat szeretem (hű, ez kicsit olyan, mintha az alacsony olasz macsókról beszélnék), ezeknek van egy olyan jellegzetes íze, amit évente kétszer-háromszor érezniük kell az ízlelőbimbóimnak, mert így kerek a világ. Mivel a húsos nő lassan dolgozott, a szemembe ugró töpörtyű láttán agyam azt a kívánságot formáltatta a számmal, hogy kérnék egy tízdekát a töpörtyűből, abból a ropogósabb részéből, ha lehet, és aranyosan néztem-mosolyogtam hozzá. Egy pillanatra úgy tűnt, a húsos nő lendületből orrba vág a félig becsomagolt pulykamellfilével, de aztán erőt vett magán és némileg emelt-megbántott hangon közölte velem, hogy ne sértegess, kisanyám, mindjárt kapsz egy hentesbárdot a hátad közepébe mindegyik az, kóstolja csak meg, és már nyújtott is felém két darabot, egy kicsit meg egy nagyot, közben éreztem, hogy a húsos nő presztízskérdést csinál a libatöpörtyűből, az ő libatöpörtyűjéből, kiásta a hentesbárdot, és ha már szöges bakanccsal gyalogoltam a lelkébe, a nagyot kell választanom. Ó, nagyon kedves, köszönöm, fogadtam el legbűbájosabb mosolyommal a felkínált falatot, mintha semmit sem sejtenék a lelkében dúló érzelmi viharról, itt a húsosnői hozzáértés tiportatott sárba, kérem szépen. A töpörtyű finom volt és zamatos, ropogott a fogam alatt, kellemes utóízt hagyott a számban, úgyhogy nem esett nehezemre elismerő szavakkal cirógatni a hentesnői egót. Hja, nem csak a csúnya fiúknak van szíve.

P.S.: Ha valaki birtokol bevált töpörtyűkrémkészítős receptet, legyen olyan aranyos, ossza meg velem. Köszi! (Ezt a darabos kiszerelést nem lehet kenyérre kenni, valami más megoldásra tippelek.)

Volt egy szivárványszínű szélforgóm

A szivárványszínű szélforgóm a mélybe vetette magát az erkélyről. A lehetséges okokat még kutatja egyszemélyes vizsgálóbizottságom. Reggel a korláton áthajolván láttam szivárványlani ott lenn valahol, csak munkába menet elfelejtettem kitérőt tenni a rózsabokrok közé, délután meg már nem volt miért konkurenciát teremtenem a cukorradíros karcolásaimnak: Valaki magával vitte a szivárványszínű szélforgómat. Bár sajnálom nagyon, légy vele boldog, kedves Valaki, neked is forogjon vidáman a nyári napsütésben. Azért viszont kimondottan haragszom, hogy valami vérszomszéd vérgalamb vagy vérveréb letépte a virágládát őrző hungarocell madaram fél hasfalát és az egyik szárnyát, szinte nincs is jobb oldala szegénynek. Hát madár az ilyen hungarocellzabáló?

Help

csibike: Uhhh, nem kellett volna tiramisut reggeliznem, lehet, hányni fogok.

ő, aki férfim: Nem baj, majd fogom a hajadat.

A lét elviselhető rendetlensége

Ma korábban eljöttem kedvenc munkahelyemről, hogy a felugrunk egy kicsit előtt legyen időm rendszerű állapotba rázni a lakást. Nem túl gyakran csinálok ilyesmit, mármint csak azért nem tészem le előbb a munkalantot, hogy hazarohanjak takarítani, viszont most hétvégén nem akadt rá egyetlen szabad órácskám sem, már nem rémlik pontosan, mit is csináltam, de biztos fontosabb volt a porszívónál. Reggel még azt a tervet dédelgettem magamban, hogy gyöngyöt veszek a fantáziámban körvonalazódó nyakláncokhoz, délelőtt azonban lelki szemeimmel végigpásztáztam otthonunk helyiségeit, és mivel volt ott minden, szanaszét, egymáshegyénhátán és keresztülkasul is, ezért két fordítás között eldöntöttem, hogy majd holnap gyöngyözök, ma némi rendet kreálok. Mondjuk, A Rend nálam igen tág fogalom, persze, rendszeresen takarítok és ilyesmi, én, a két kezemmel, szeretem a tisztaság illatát-érzését, de ha nem sokszemélyes buliról vagy ünnepről van szó, simán belefér például, hogy felugrás esetén a festékeket és az ecseteket nem pakolom el az asztalomról, néhány mosatlan is maradhat a mosogatóban, meg a könyveket sem törölgetem át egyesével, mert úgy vagyok ezzel, hogy ha valaki benéz hozzám, akár barát, akár családtag, ne az legyen a legfontosabb dolga, hogy a porcicáimat szemrevételezi, például. Soha nem értettem A Baromi Nagy Rend elvárását. Rossz ember vagyok, ha nincs ilyenem? Bélyeget kapok a homlokom közepére? Meg tudnám oldani, de nem látom értelmét. Minek pakoljam el az éjjeliszekrényről a könyveimet, ha olvasom őket? Csak azért, hogy a vendégeim elmondhassák, lám, csibikénél éber szemeink megállapították A Baromi Nagy Rend jelenlétét, még egy kósza könyv sem csúfítja el az összképet? Meggyőződésem, hogy a mosogatóban leledző bögrék ténye nem rombolja személyiségem varázsát, max. abban az esetben, ha mosogatásra kényszerítem a gyanútlan vendéget. Amíg t. vendég tiszta tányérból eszi a chilis sült csirkeszárnyakat és tiszta pohárból borozgat és tiszta kanapén ülve cseveg és tiszta vécébe pisil és hasonlók, addig rendről beszélünk, szerintem. Az is teljesen magától értetődő számomra, hogy a gyerekes családnál játékok dzsungelén kell átverekednem magam a nappali egyik sarkából a másikba, ha beleáll egy Pókember vagy egy legódarab a talpamba, hősiesen kioperálom és kész. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akiknél a nap huszonnégy órájában hibátlan rend uralkodik a lakásban, az a fegyelmezett, jajj, nehogy szem előtt maradjon ez meg az, vigyázzban sorakoznak a könyvek és az újságok, a szőnyeg rojtjai szigorú párhuzamosban futnak, minden a helyén és még sorolhatnám. Az ilyesmi távol áll tőlem, meg is hagyom a rend éber őreinek, részemről a rendes rendetlenségre szavazok, képtelen vagyok sterilizálni az otthonomat, inkább élek benne, mea culpa ésatöbbi.

Vigyorgó nő megosztaná... Ímé!

"(...) A játszótárs olyan valaki, aki elég jó fej ahhoz, hogy képes legyen elfogadni egy meglepetésszerű kihívást, sőt felhívást, hogy fejest ugorjon a képzelet egy gyors játszmájába. Akiben megvan a csintalankodni vágyás, a pajkosság. A játszótárs egyben Nagy Kacagó. És az is biztos, hogy lehetetlen külsőre felismerni.
Egy példával megvilágítva: egy buszvezető sofőregyenruhában a városi busz ajtajában áll és az esőt bámulja. Ahogy elmegyek mellette, odaszólok neki:
- Na ide hallgasson. Következő: én fizetem a benzint. Maga meg elvisz Kaliforniába, Santa Monicába a tengerhez.
Szeme se rebben:
- Oké, akkor éjfélkot itt. Addigra végzek, reggelig senkinek se tűnik fel, ha a busszal együtt felszívódok. Hozok húst, megsütjük parázson.
Mosolyog.
Játszótárs.

***

Vagy nézzék ezt a hölgyet, már televásárolt egy egész bevásárlókocsit mindenféle vackokkal, most itt állunk egymás mellett a sajtospultnál az élelmiszerüzletben. Megszólítom:
- A hölgy kosarában lévő áru jobban a kedvemre való, mint amit nekem sikerült összeválogatnom. Benne van a cserében? Odaadom az enyémet, viszem a magáét. Otthon aztán meglátjuk, jó vásárt csináltunk -e.
Elmosolyodik. Gyors pillantást vet a kocsimra.
- Megdumált - mondja.
Kocsit cserélünk, és folytatjuk utunkat.
Később aztán megvár a pénztárnál. Ő is tudja, én is: nem gondoltuk komolyan. De az a pár pillanatnyi bolondéria kicsit csavart a leugrom a boltba pár dologért kifejezésen. Ez a hölgy jól ismeri az efféle játékokat.
Játszótárs.

***

Másfelől viszont: Van egy szabóműhely a Queen Anne Avenue-n. A kirakatban tábla: Átalakítás és kisebb javítások férfiak és nők részére. A nő kint ácsorog az ajtóban. Megállok egy pillanatra.
- Átalakítana? Néhány kisebb javítás is rám férne - mondom.
Óvatosan végigmér. Bemegy a boltba. Becsukja az ajtót.
Nem az a játszótársfajta.

***

(...) Íme egy bájos nő, egy piaci virágárusstandon dolgozik nem messze a házamtól. Ő az, aki Bocikámnak nevezett még hálaadás napja előtt, azóta se láttam. Megszólítom:
- Még mindig az a Bocikám-forma vagyok magának? - kérdezem.
Rám néz a ravasz szemével.
- Uram, nálunk üzletpolitika, hogy az alkalmazottak nem barátkozhatnak az ügyfelekkel.
- Annyi baj legyen - válaszolom.
Hát akkor már nem játékos játszótárs. Erre ahogy hátat fordítok neki, teszek pár lépést, suttogva utánam szól:
- Jó volt látni, Boci.
Jelenleg titkos játszótárs státuszban."

/Robert Fulghum: Mi a csuda?/

Azt hiszem, szintet ugrottam

Elszántságomat híven jelzi az a tény, hogy eme félig profilból megörökített bogyót ékes spanyol nyelven írt minta alapján készítettem el. Nem, nem tudok spanyolul, ennek ellenére kiszótáraztam és lefordítottam. Nagyjából ilyen az, amikor nagyon akarok valamit.

Katt a képre, ha nagyban.

Lie to me, mondá csibike a mérlegnek

Ezen a héten sikerült túlzásba vinni az orális örömöket, egészen pontosan az orális örömök kajarészét, a többinél nincs olyan, hogy túlzás, hehe. A hét első napján az egyik kisfőnök 'terülj, terülj, asztalkám'-mal lepte meg a kollektívát, csak úgy alapon, mondjuk, annyira nem volt nagyon meglepetés, mert I. igen rendesen előre szólt, hogy hétfőn ne hozzunk ebédet, illetve ne menjünk ki ebédelni, így pénteken azzal a boldogító tudattal kezdtük meg a hétvégét, hogy hétfőn töltött káposzta és tarja lesz a menü, összegyűlünk mindannyian és közös falatozást rendezünk. S lőn. Az összetolt asztalokra fehér abrosz került és puha kenyér, két tenyeremben nem fért el egy szelete, a tarja és a káposzta mellett jól fogyott a lesütött zsírral megkent kenyér is, kovászos uborkával mennyei volt. (Falatozás közben eszembe jutott, hogy a gályahelyen exgályafőnököm képtelen volt három év alatt közösséggé szervezni a csoport tíz emberét, nem mintha valaha is alkalmas lett volna rá, a munka emberi, csapatépítős-összetartós oldalát hanyagolta, kedvenc munkahelyemen meg csak az egységünkben többen vagyunk, mint a gályahely összes (!) embere, mégis működik a dolog. Hol itt gyűlünk össze, hol ott, és eszünk és iszunk és beszélgetünk és röhögünk. Hja, ennyi múlik a főnökök személyiségén.) I. azt mondta, cirka a századik tekercs káposzta után hagyta abba a számolást, szerintem én már húsznál besokallnék és egy életre megutálnám a káposztát. Decemberre disznóvágást tervezünk, hát, ha így folytatom a céges táplálkozást (nálunk mindig akad egy kis szülinapi torta, egy kis hoztam be a hétvégi sütiből, egy kis zsíroskenyér és egyéb finomság alkalommal, alkalom nélkül), csirkét is simán lehet, vágósúlyba érek, az fix. A hétfői összeröfföt péntekig heverte a gyomrom, amikor is ő, aki férfimmel hirtelen ötlettől vezérelve betértünk Az Éttermünkbe és gyertyafényes vacsora keretében megünnepeltük, hogy vége a hétnek, meg hogy elkészült a konyhánk villanyos része, most már tudok sütni, juhhé. Még nem unjuk a harcsahalászlevet, pedig ebben az évben nem kértünk mást levest. Jó, ha minden héten-hónapban Az Éttermünkben ennénk, talán átnyergelnénk más levesre, de így örök sléger. Péntektől vasárnapig nem tudtam olyan nagyot szusszanni, ezért a családi összeröffön csak óvatosan csipegettem, a lecsózást és a tiramisuzást amúgy sem szabad elkapkodni, ez régi bantu közmondás, vagy nem. Sanszos, jövő héten gyógynövényes tea lesz a reggelim, ebédem, vacsorám, gátat kell szabni a terebélyesedésnek, na.

A t. hölgyek és urak csibike "Hogyan növesszünk téli hájat?" c. rovatát olvashatták, köszönjük a figyelmet.

Férfias játékok

A játékboltban mintegy tizenöt percen át törtök a fejünket négyéves unokaöcsém leendő ajándékán, ő, aki férfim meg én. Eredetileg bábfigurákban konkretizáltuk a meglepetést, a bábos állványnál azonban pillanatok alatt romba dőlt a tervünk, ugyanis hiányoztak az olyan alapbábok, mint a kutya, macska, malac, kacsa és társaik, valami zilált elefánt-, zebra- és kenguruféléből állt a választék, például ez utóbbinak volt erszénye meg az erszényében kiskenguruja, de szürrealista módon az erszény nem alkotta szerves részét, hanem tőle teljesen külön létezett, szóval, adott esetben a bal kézre szépen felhúzzuk az anyakengurut, a jobb kézre meg az erszényből leskelődő kengurukezdeményt és indulhat a szerepjáték. Nem bűvölt el a többi 'Ez vajon mi a fene lehet?' bábfigura sem, plusz nem értettem, miért mérik aranyárban, a minőségük abszolút nem indokolja. Miután fájó szívvel lemondtunk a bábos vonalról, kitaláltuk, hogy legyen tizenkét darabos kirakó, azokból a nagy kockákból többféle képet is össze lehet állítani, klassz, a kirakó témáját illetően azonban már érveket-ellenérveket ütköztettünk. Én az állatos kirakóra szavaztam, mert olyan aranyos volt rajta a nagytehén-kistehén és a nagyló-kisló csendélet, ő, aki férfim viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy most nem nekem veszünk ajándékot, hanem az unokaöcsémnek és a kisfiúknak nem aranyos játék kell, hanem férfias, ezért inkább legyen a dinós vagy az ezermesteres. Hiába vetettem fel, hogy a dinók teljesen idétlenül néznek ki a képeken, az ezermesternél meg hihetetlenül bugyuta az egyik élőre rajzolt jármű, ő, aki férfimet nem hatotta meg az érvelésem, az állatos kirakó kazalnyi kiscsirkéje sem, így unokaöcsémnek végül férfias kockákat vettünk. Egyébként a macsókirakó egyik képén nő ül a traktor vezetőfülkéjében, remélem, vér a véremből felnövekvén sem felejti el, hogy a lányoknak nem csak a konyhában a helyük, persze, azt azért majd idejében pontosítjuk, hogy ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy a nő dolgozik a konyhában és a traktoron is, a férfi meg kirakózik vagy ilyesmi. Az általam választott autós csomagolópapírral ő, aki férfim egyetértett, úgyhogy gyorsan lezártuk az ajándékvásárlást. Ami a kirakót illeti, mondhatom, telitalálat volt: Öcsém és nagymamám elmélyült összmunkában megpróbálta rekonstruálni az ezermestert és a traktoros csajt - huncut szemű unokaöcsém inkább velem birkózott, ez az igazán fiúknak való játék.

P.S.: ... és csimpaszkodj bele a nagynénéd nyakába, ahogy az enyémbe szoktál, és ugorj rá a hátára, és csavard ki a karját és kösd össze a hátán, imígyen szólott öcsém a fiához.

T... mint türkiz fülembevaló

A nyomi bogyó eléggé elvette a kedvem a fagolyó begyöngyözésétől, ezért úgy döntöttem, beragasztózom a faizét és egyesével a ragacsba nyomkodom a gyöngyöket erre a hétvégére elég ennyi kudarc, belőlem sem most lesz gyöngytyúk, egyelőre jegelem a fagolyós projektet, majd valahogy csak rájövök a megoldásra, inkább áttérek a kristálygömbre, persze, nem a jövőbelátós-hókuszpókuszos műszerre, hanem erre a gömbre. Nem tűnt bonyolultnak, sikerélményre szomjas lelkem megvidámodott vala a minta láttán, azért meg örök hála és köszönet, hogy van olyan gyöngyguru, aki megosztja tudását széles e világgal és közben gondol a teljesen kezdő csirkére is - képeket biggyesztvén a szöveges instrukciók mellé. Nyár óta a türkizért is rajongok, úgyhogy előbányásztam féltve őrzött swarovski gyöngyeimet, a damilra operáltam a tűt és olvasni-fűzni kezdtem. Lendületem egészen a második lépésig tartott, ezen a ponton panaszos hangon ő, ki férfimet és a térlátását hívtam segítségül, mert bölcsésznő fejemben sehogy sem akart összeállni a gyöngyalakzat, nem láttam a köröket, nem tudtam hova szúrjak hátulról és nem értettem, mi lóg ki honnan. Ő, aki férfim egy pillanat alatt átlátta a mintát, részleteiben és egészében is, úgyhogy szépen leült mellém, odadugta a fejét az enyémhez és magyarról bölcsészre fordította nekem a lépéseket, szólt, hogy ne ott bökjek, hanem itt, meg olyan is volt, hogy át akarta venni a fűzést, gondolom, már vacsorázni szeretett volna, de aztán úgy néztem rá, hogy megértette, az életem múlik ezen a baromi egyszerű gömbön, ez olyan, mintha Kimi Raikkönen képtelen lenne beindítani egy Trabantot. Amíg ő, aki férfim a szerelőpálcikát faragta-hajtogatta, nagy merészen belevágtam a második gyöngybogyóba. Vele már határozottan jól haladtam, csak a sokadik lépésnél vesztettem el a damilt fonalat. Ha marad gyöngyöm, kiderülhetett volna, vajh meg tudom-é fűzni egyedül a harmadikat. Egyébként nem nehéz, csak térlátás legyen hozzá, vagy egy térlátó férfi.

Nyomi bogyó

Az utóbbi három órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam rájönni a bekásázott fagolyó titkára. Ha a gyógytornászom megtudja, biztos hátba vág egy jégcsákánnyal, mert pont tilos a görnyedés és a lábhajtogatás, ráadásul három órán át nem keltem fel a székemről, semmi nyújtás, semmi séta, semmi torna, néha pislogni is elfelejtettem, annyira koncentráltam a gyöngyökre. Mióta megszerelte a csípőmet, kevésbé vigyázok magamra és ez baj, igen, sajnos, makacs jószág vagyok, amíg nem oldom meg a problémát, addig nem igazán tudok másra figyelni, pl. a pisilésre is sajnálom az időt, inkább tengerészcsomóba gyűröm a lábaimat. Régóta szeretnék ilyen bogyókból összeeszkábált fülembevalót és nyakambavalót, úgyhogy bemelegítésként angol és német mintákat bogarásztam, meg a youtube-ot nézegettem, de nem boldogultam, egyik sem igazi segítség a magamfajta amatőr számára, ezért a hatodik-hetedik újrakezdésnél hagytam a fenébe a netes tippeket és csak úgy érzésre elkezdtem bekásázni a fagolyómat. Gőzöm sincs, hogy csináltam, itt befűztem a damilt, ott meg kihúztam a damilt, viszont az ad poci módszerhez képest egész pofás lett a bogyóm, bár nem teljesen gömb, itt-ott kidudorodik. Majd hétvégén finomítok az eljáráson, lehet, még egy magyar mintát is találok. Egyébként rengeteg gyöngy fér erre a kis dögre, nem is gondoltam volna, az meg nagyon vicces, hogy a kép alapján a fekete szeder ikertesója lehetne, holott valójában a lila különböző árnyalataiban pompázik. Színváltós nyomi bogyó, szia.

Katt a képre az L-es mérethez.

A Tiltott Rengetegről

A vállamat húzta a táska, a kabátom alá befújt a hideg szél, az orrom pirosra fagyott, a hajamat szemerkélő eső tapasztotta a fejemre, kezdett sötétedni, majdnem elcsúsztam egy falevélen, még csak csütörtök van, szóval, több súlyos okom is volt arra, hogy betérjek a Csokoládézóba, ami mellett majdnem elsiettem, mert nem emlékeztem rá évekkel ezelőttről, nem véletlenül, tavasszal települt oda. Az egykori albérletem közelében leledző turkálóba igyekeztem, amikor megpillantottam a Csokoládézót, épp nagyon fáztam és épp gratuláltam magamnak, hogy nem vagyok normális, hihetetlen, hogy pont ebben a félszibériai időben támad kedvem sétálgatni. A táskás, szeles, fagyos, esős, sötétedős, faleveles, csütörtökös okokat nagyjából három-négy másodpercig mérlegelve arra az elhatározásra jutottam, hogy bemegyek, be kell mennem. (Gondolom, ha nincs rá egyetlen szem súlyos okom sem, akkor meg azért nézek be, mert csak csokoládé.) Átfagyott helyzetemen forró, finom, illatos, habos cappuccinóval szerettem volna segíteni, a meseszép papírba csomagolt csokik azonban eltérítettek eredeti szándékomtól, rengeteg finomság és ritkaság sorakozik a polcokon, úgyhogy inkább a csokicsodákat böngészgettem. (Ha majd egyszer nagyon jó leszek, biztos kapok innen valami szépet.) Nagy nehezen kiválasztottam egy tasak Niederegger marcipános forrócsokit, aztán kitéptem magam a boltból, mielőtt visszafordíthatatlan események kiváltója leszek. Meg nosztalgiából vettem egy ilyen állatábécés csokit, a paleolitikum homályába vesző gyerekkoromban gyűjtöttem a betűket, meg a várakat, olyan csoki is van itt, bezony.

A marcipános forrócsokit nemrég lemeóztam, erőteljes marcipános zamata és illata van, isteni. A következő a banános lesz... vagy a mandulás... vagy a narancsos.

Csak úgy

Tegnap egy pillanatra eszembe jutott, hogy egy hónapja írom ezt az új blogot, meg az is, hogy egy hete publikus. Cirka. Nincs poén, tényleg nincs.

Nemzene füleimnek

Bevallom, a népesség azon kis hányadához tartozom, amely ki nem állhatja a Kaukázust, ha lenne kutyám, hullana a szőre az énekessrác hangjától, tuti, hamis és jellegtelen és végtelenül irritál, és az ébresztőórám szerepét játszó emerkettőpetőfin most valahogy ez a fahang a divat, fákkk, reggelente lelkiismeretesen nyomják az ilyen és ehhez hasonló csapatokat, és hiába alszom át édesdeden a híreket és a többi zenét, jön egy kappanhangon eldalolt szám vagy az Odett nevezetű akárki és páfff, kinyílik a szemem és annyi a jóízű durmolásnak, pedig úgy örültem, hogy megszabadultam N.G. idegzsibbasztó hangjától, áldassék a neve annak az ismeretlennek, aki eltávolította a reggeli mikrofon közeléből. Azt reméltem, soha többé nem kell csak azért felkelnem az ágyból, hogy kikapcsoljam a rádiót, mert nem bírom tovább elviselni a fülemet ostromló borzalmat. Ha meg már kihámoztam magam a takaró éspervagy ő, aki férim alól, akár el is indulhatok/kezdhetek dolgozni, az a baj.

Nincsen cukor tövis nélkül... vagy valami ilyesmi

Valahol szépet és jót olvastam a Lush cukorradírjáról, és hát persze olyan vagyok, hogy az ilyesmi rögtön megragadja a fantáziámat, cukorradír, wow, teljesen jó már a neve is, ki kell próbálni, naná, mondjuk, eleve nagy barátnők vagyunk mi ketten, a Lush meg én, ha nagyon meg akarom jutalmazni magam, mert ügyesen dolgoztam, például, akkor gyakran mézes szappan a meglepetésem és ennek mindig nagyon tudok örülni, ebből is látszik, milyen iszonyú hálás közönsége vagyok saját magamnak, de van úgy, hogy csak szaglászni térek be a Lush-ba, legtöbbször fürdőgolyót és szappant, bár a tegnapi szimatolás elég veszélyesre sikeredett, majdnem az agyamba toltam fel a vaníliás fürdőcuccot, mert nem vettem észre, hogy a krémszínű tömbből kiáll egy vaníliarúd és lendületből ráhajoltam, meg a szagolgatás mellett böködni is szoktam, főleg a kocsonyás állagú szépítőszereket, mert tök aranyosan remegnek, az egyik kedvencem a lila különböző árnyalataiban játszó, baromi gusztusos zseléizé, ami talán sampon vagy tusfürdő lehet, ha a Lush-ban járok, mindig megbököm, hogy remegjen. (Mindenkinek más a zizije, na.) A cukorradírt nem sokáig kerülgettem, ez várható volt, én is csak szépet és jót mondhatok róla, ráadásul takarékos jószág, a kis gömböc nem egyetlen dörzsölésig él és kizárólag annyi használatos belőle, amennyit felvesz a nedves bőr. Egyedül a lelkesedéssel kell vigyáznom legközelebb, nem mindegy, milyen erősen smirglizem magamat a cukisággalorsággal: Két napja úgy nézek ki, mint akit összekarmolt egy rakás macska, cirka húsz-harminc centis piros karcolások borítják a nyakamat, a karomat és a többi testrészemet. Az egyik kolléganő érdeklődött is, vajh rózsaágyásba estem-é, de mondtam, hogy csak cukorradír.

Az jutott eszembe, hogy ha a következő alkalommal valamivel szisztematikusabban használom a dörzscukrot, ő, aki férfimmel még amőbázhatunk is habtestemen.

Kelj fel és járj...?

A hűtő legtávolabbi sarkába tolt edényben felejtettem némi tésztamaradékot, fedővel bebiztosítva, cirka két héttel ezelőtti lehet a szénhidrátmúmia, már ami látszik belőle, ugyanis egy nagy fehér szőrös izé terpeszkedik a fedő alatt, egészen horrorisztikus, teljesen kitölti az edényt. Úgy tűnik, boszorkánymivoltom ékes bizonyítéka, hogy lelket varázsolok az élettelen dolgokba. Sokáig azért nem nézegettem a nagy fehér szőrös izét, egy rémült pillantás után visszacsaptam rá a fedőt és kiraktam az erkélyre, bár ha szépen megkérem, talán magától is kimászik. Mindenesetre ha az a nagy fehér szőrös izé mégsem lélek, akkor benevezem 'Az év természetfotója' pályázatra, garantáltan enyém a fődíj, már csak valami extravagáns címet kell kitalálnom a fotóhoz, illetve majd ráveszem a nagy fehér szőrös izét, hogy ne mocorogjon.

Hidas György, Raffai Jenő, Vollner Judit: Lelki köldökzsinór. Beszélgetek a kisbabámmal

M.-től kaptam, aki nekem egy ideje már több, mint legkedvesebb kolléganő, csibésztársam és barátnőkezdeményem lett az elmúlt hónapokban. M., örök hála és köszönet!
Nem is tudom, mit írjak hirtelen a könyvről, rengeteget tudnék mesélni, annyi minden kavarog bennem, de biztos vagyok abban, hogy itt csak egy részét tudom és akarom szavakba önteni. Hiszek abban, hogy a gyerek élete nem a szülőszobán kezdődik, nem a világunkrajövetelének pillanatától fogva lesz értő-érző lény, egyik másodpercről a másikra. Hiszek abban, hogy a gyerek nem a szülők kicsinyített mása, hanem teljesen önálló élet. Hiszek abban, hogy minden ember életében rendkívül fontos szerepet játszik az anyja pocakjában eltöltött kilenc hónap is. Hiszek abban, hogy a várandósság minősége is befolyásolja az ember személyiségét, az anya-gyerek, a gyerek-világ kapcsolatot. Raffaiék könyve ebből a szempontból nem mondott sok újat, az anya-magzat kapcsolatanalízis elméleti háttérének bemutatása inkább rendszerezte és színesítette a már meglévő ismereteimet, a szakkifejezésekkel pedig tudományos keretbe foglalta a megérzéseimet, következtetéseimet. Engem igazán az fogott meg, hogy erről az elméleti kiindulópontról nagyon messzire lehet eljutni: Az anya és a méhében növekvő baba közötti láthatatlan kapocs, a lelki köldökzsinór kialakításához, és ebből a folyamatból az apa sincs kirekesztve. Szóval, tehetek azért, amiben hiszek, ráadásul nagyon sokat. Szerintem a kismamáknak szánt kiadványokban kevés szó esik a születés előtti élet lelki oldaláról, alig valami, a terhesség kapcsán a különböző vizsgálatok rémértékei, a ne stresszelj, táplálkozz egészségesen, ne, ne festesd a hajadat, persze, lehet szexelni és ilyesmi témák dominálnak, ezt annyira nem tartom jó dolognak, az meg egyenesen érthetetlen számomra, hogy a kilenc hónap alatt az apa mint olyan mintha nem is létezne ezen kiadványok szerint, menjen el szülésfelkészítőre a t. apuka, aztán csókolom, ennyi. Meggyőződésem, hogy az apa szerepét nem lenne szabad elbagatellizálni azzal, hogy a pasik csak akkor fogják fel, hogy gyerekük lesz, amikor az anya hasa határozottan nagy vagy amikor már elfolyt a magzatvíz. Miért kell parkolópályára állítani az apát pusztán azért, mert az anya hasában növekszik a gyerek? A születés utáni apaszerepen is lenne mit finomítani.
Raffaiék könyvének második részét nagyon szerettem (és szerethetem továbbra is, mert igen olcsón levadásztam a vaterán), a méhen belüli találkozásokról valló anyák történeteiből válogat, a kapcsolatanalízis gyakorlatáról szól, arról a kőkemény munkáról, amelynek során kiépíthető a lelki köldökzsinór. Az anyák hihetetlenül megkapóan mesélik el, hogyan és miről beszélgettek terhességük alatt a babájukkal, még többet is bírtam volna olvasni.
Nem tudom, eljutok-e valaha Raffai Jenőhöz vagy Hidas Györgyhöz. Ha úgy alakulna, hogy nem, azt sem bánnám, mert ezzel a könyvvel megnyílt számomra egy új, ismeretlen és izgalmas út, amelyen végig akarok menni, és nekem már csak azt kell eldöntenem, hogyan.
M., örök hála és köszönet! Vagy ezt már mondtam?

Sajtszószba fulladt hús

Agyam sütős-főzős zugát mindig is birizgálta a sajtszósz titka, saját jogon azonban képtelen voltam rájönni, hogy a fenébe lesz a darabos füstölt Karavánból lágy, krémes szósz. Arra már a mínusz háromszáztizenkilencésfeles konyhatündérségi szinten rostokolva ráéreztem, hogy vajmi kevés esélyem van a sikerre, ha a darab Karavánt csak úgy egyben beállítom a serpenyő közepére, alágyújtok és türelmesen kivárom, hogy szósszá lényegüljön át. Sült sajtnak isteni, szósznak viszont a legnagyobb jóindulattal sem nevezném, úgyhogy így a mínusz kétszáznegyvenkilencésfeles konyhatündérségi szint körül elérkezettnek láttam az időt a szintugrásra és nagy bátran bepötyögtem a keresőbe, hogy sajtszósz - szószosdjon végre, aminek szószosodnia kell. Nos, majdnem halálos tőrdöfésként ért az információ, hogy a sajtszósz besamel alapon nyugszik, amit utálok, például miatta nem szívlelem a lasagne-t. Csak azért nem haláloztam el, mert leleményes Csibisszeusz módjára jól kitaláltam, hogy hanyagolom a besamelt, mint olyat, távozz tőlem szerecsendió, viszont a tejjel, a vajjal és a liszttel kezdek valamit, egy életem, egy halálom, max. ha pórul járok, majd azt mondom ő, aki férfimnek, hogy eredetileg is zsíroskenyeret terveztem ebédre. A hűtőben akadt némi maradék tejszín, vagányan hozzácsaptam a tejhez és a vajhoz és elkezdtem forralni a cuccost, majd csak úgy érzés szerint szórtam bele lisztet, meg kavargattam szorgosan, nehogy leégjen, aztán amikor a sűrű trutyi önkényesen úgy döntött, hogy elege volt edénykém látótérkorlátozásából és szabadságra vágyik, ergo nagy alattomosan habformában felkúszik az edény falán és vet egy pillantást a főzőlapra és a konyhakőre - elzártam alatta a gázt. A füstölt és a nemfüstölt sajt reszelt állapotban cuppant a habokba, küldtem utánuk sót és metélőhagymát, a póréról nagyvonalúan lemondtam, a holnapi körözöttben a helye. Boszorkányedényem tartalmát jól összekevertem, aztán a meglepett sült hús nyakába zuttyantottam. Így járt. A legszerényebben fogalmazva is baromi jó lett életem első sajtszósza - lágy, krémes, füstös. Egyszerűen nem tudok hibázni az új konyhámban, ez van.

Katt a képre, ha nagyban.

Fogas kérdés

Gyere csak, mutatok valamit, szólt ki mosolygós hangon ő, aki férfim a fürdőszobából, én meg szedtem a kis csirkelábaimat, mert soha nem lehet tudni, ugyebár, mi a mutatás tárgya, kíváncsian belestem az ajtón és láttam, hogy ő, aki férfim ott áll a mosdó előtt egy szál szőrben, bal kezében a fogkeféje, jobbjában a fogkrémünk és vigyorog nagy cinkosan, és vigyorogni kezdtem én is, felrémlett a tegnap este, ezért hívott oda, a vacsoránál arról is beszélgettünk, hogy simán belebuknánk az olyan páros kérdezősdikbe, ahol egészen konkrétan fel kell sorolni a másik kedvenc ezét-azát, az elmúlt években valahogy soha nem tulajdonítottunk jelentőséget annak, hogy pl. ő, aki férfimnek mi a kedvenc könyve, nekem meg mi a kedvenc filmem, mert nekünk ez ebben a formában nem fontos, nem ettől izzó és mély és bensőséges és harmonikus a kapcsolatunk, nem ettől ismerjük egymást zsigeri szinten, aztán szóba került a Zöldkártya c. film is, amiben a hatóságok vizslatása miatt a műházas Andie MacDowellnek és Gérard Depardieu-nek egymás fürdőszobai szokásait is be kell biflázniuk, például, és kiderült, hogy egyáltalán nem tudjuk, hogy mos fogat a másikunk, erre ő, aki férfim ma behívott a fürdőszobába és egy szál szőrben, a mosdó előtt állva a sörte aljára nyomta a fogkrémes tubus száját és húzott egy csíkott a fogkefe fejére, egészen a végéig, csak azért, hogy tudd, vigyorogta. Gondoltam, ha már ő, aki férfim így, akkor én is így és elárulom neki A Fogmosási Szokásomat, nagy lendülettel megragadtam a fogkefémet és a fogkrémünket és épp belemerültem volna a 'na, akkor most demonstrálom, hogy mosok fogat' c. jelenetbe, amikor rádöbbentem, hogy hoppá, ilyen direkten képtelen vagyok bemutatni, ha tudatosan ki akarom kockázni a fogmosás részleteit, gőzöm sincs, a jó kezemben van-é a fogkefém vagy inkább mégsem, meg azon is hiába filóztam, hogy a sörtére fentről lefelé vagy lentről felfelé nyomom-é a csíkot, annyira automata bennem a mozdulat, hogy én sem ismerem A Fogmosási Szokásomat - még saját magam előtt is rejtély vagyok, hahh. Majd egy óvatlan pillanatban jól kifigyelem a fogmosó énemet.

Szexuálzene

A Boban & Marko Markovic koncerthez azért még annyit hozzátennék nemzárójelben, hogy fejfájás ide vagy oda, a majd' három óra alatt szinte folyamatosan a szexre gondoltam, próbáltam minél tágabbra nyitni a pórusaimat, hogy minden egyes hangot magamba szippanthassak, és nem tudtam elszakadni attól az érzéstől, hogy ez a zene tulajdonképpen az életörömről, az érzékiségről, a boldogságról, a játékosságról, az önfeledtségről, a test és a lélek szabadságáról szól, arról a jó értelemben vett féktelenségről és gátlástalanságról, amikor az ember utat enged a szenvedélyének és feloldódik benne, katartizál - és mindez a szexnek, a jó szexnek is sajátja. A Marko Markovic például simán veszélyes az apácákra: Nem azért dobnák el a szüzességi fogadalmukat, mert olyan eszméletlenül jó pasi, nem az, vagy mert hihetetlenül erőteljes kisugárzása van, vagy mert jó ütemben rázza a csípőjét, egyszerűen kiáll a színpadra és játszik és játszik és játszik és az embernek önkéntelenül az jut eszébe, hogy hű, kérem szépen, ez a zene kimeríti a szexuális izgatás fogalmát, kibont a megfeszülésből, levágja a görcsköteleket, felkorbácsolja a vért, előcsalogatja a legősibb ösztönöket. Hagyd a kontrollt, engedd el a tudatosságot, dobd le a 'minden körülmények között viselkednem kell, mert jajj, mi lesz, ha elengedem magam' maskarát, hallgass valahová belülre - és élvezd.

Gy. is volt a koncerten, rögtön azt kérdezte, hogy te, csibi, neked is a szex jutott eszedbe a zenéről? Jót röhögtünk azon, mennyire egy húron pendülünk és nem azért, mert szexuálisan kiéhezettek vagy túlfűtöttek vagyunk. Persze, észrevettük azt is, milyen tisztelettel és milyen összhangban játszott együtt apa és fia, mennyire jól érezte magát az egész zenekar, meg irigykedtünk azokra, akik ilyen szinten képesek beleolvadni a zenébe, de hát a szexuális bizsergés mindent überelt, na.

Tűz esetén...

T.: Elolvasod a tűzriadó tervét?

csibike: Nem, köszi, én majd csak egyszerűen kirohanok az épületből és meg sem állok hazáig.

Csűrtek-csavartak

Egészen határozottan az a véleményem, hogy Murphy jobban teszi, ha messzire elkerül, sőt, nagyon messzire. Ha szuicid hajlamainak engedelmeskedve mégis a közelembe merészkedik, engedek vérállati ösztöneimnek és lenyomom a torkán a gőzvasalómat, a falitükrömet és a szomszéd befőttes üvegeit, kisdobos becsszó, a ruhaszárító kötelet meg vagy negyvenszer átfűzöm az orrlyukán, az fix. Van nekem az a gyógytornász nénim, aki pici és öreg és megerőltetés nélkül origamizik nála kétszer nagyobb és háromszor nehezebb férfiemberekkel is, még csak ki sem pirul közben, és két éve helyrerakta a gerincsérvemet. Ja, meg imádnivaló és nagyon profi, dugig van a határidőnaplója, cirka egy hónapja várom, hogy bejuthassak hozzá, mindent úgy alakítottam, hogy ma még véletlenül se jöjjön közbe semmi és a kezei közé kerülhessek végre. Murphy viszont kretén, szívesen hozza rám a szívbajt: Kedvenc munkahelyem természetesen pont ma ment át őrültek házába, egyszerre kellett nyolcfélét csinálnom, a nagy semmiből bukkantak elő határidős feladatok, ezeket csak én tudtam megoldani, naná, ki más, perpill rá sem bírok nézni több német szövegre, mentem volna inkább kertésznek, basszus, elcsacsognék a széllel és a gilisztákkal, ölelgetném a fákat és gyantáznám a kaktuszokat. Délután nagyon úgy tűnt, hogy nem jutok el a gyógytornász nénimhez, de elővettem a hidegvéremet, plusz a vészhelyzetekre tartogatott turbófokozatomat és csontra elkészültem mindennel, csontra, még a hosszú órák megfeszített munkáját tartalmazó, rosszul elmentett Excelemet is sikerült megtalálnom. Elégedetten és jókedvűen battyogtam el a dokimhoz, aki fizikai állapotomat látván cirka úgy sommázta a véleményét, hogy "Ejha, a mindenit!" és "Ó, szegénykém...", aztán kezelésbe vett. Szerintem egy elefántcombcsont nem roppan akkorát, mint az én meggyötört porcikám, nagyjából a harmadiknál hagytam abba a nyílt törések roppanások-kattanások számolását, mert miközben csuparánc dokinénim papírhajót, papucs orrán pamutbojtot és egyéb huncutságokat hajtogatott belőlem, főleg a nonfiguratív elemek domináltak, én inkább arra koncentráltam, nehogy bepisiljek a fájdalomtól. Kínzatásom közepette ezerszer megfogadtam, hogy legközelebb óvom a csípőmet és a derekamat, pl. nem megyek neki semminek a boltban, főleg nem polcból orvul kiálló fémrúdnak - eme performance-om miatt kificamodott a csípőm és begyulladt, meg szolidaritásból vele gyulladt a gerincsérvem is. Dokinéni nem fukarkodott a gyógymágiával, a csűrésen-csavaráson-hajtogatáson kívül gyulladáscsökkentőt szúrt a fenekembe, masszírozott kézzel, géppel, bevetette az elektromos tappancsokat is, mutatott tornagyakorlatokat. Kb. öt-hat hétre tippeli a teljes gyógyulást, megkérdeztem, utána hastáncolhatok, juhhé. Azt is mondta, hogy jöhet a gyerek, nyugi, bírni fogom. Szóval, köszönöm, sokkal jobban vagyok.

Vajon...?

A horoszkópom szerint egészen kedvezően alakul az anyagi helyzetem, olyannyira, hogy némi többletkiadást is megengedhetek magamnak, ráadásul szerencsém is lehet, hiszen nagyon kedvező áron tudok hozzájutni valami olyan termékhez, amelyre a háztartásomban már igen nagy szükségem volt. Az a gyanúm, hogy a horoszkóp a Bourjois szempillaspirálra gondol, bár még vacillálok, meglehet, inkább a szájfényről van szó.

Egy nehéz nap méltó befejezése...

...a tejbegríz és a szex, vagy ő, aki férfim nyelvén szólva, darakása, amit én nem szeretek, mert olyan kemény, durva, koppanó hangzása van, a tejbegríz dallamosabb, kedvesebb szó. Ha jól összeszámolom, évente cirka egyszer eszünk tejbegrízt, ezért meg kell adni a módját, a szertartásom most sem maradhatott el: Miután az alant somolygó sztártejbegrízt biztosítottam arról, hogy tündöklése csak egy fotó erejéig tartott, parányi vajdarabkákat dobáltam bele az arcába, a szemét és a száját ipari mennyiségű kakaóporral tettem felismerhetetlenné, aztán szépen elkezdtem kanalazni a széléről, gyönyörű koncentrikus köröket leírva, biztos körző voltam előző életemben, csak türelmetlen óvodások vágnak bele in medias res, na meg ő, aki férfim, aki jól összekutyulta a fahéjjal és a féltve őrzött fahéjas forró csoki porommal (!) megszórt darakásáját és csak utána állt rá a gabonakörökre darakásakörökre, oda is súgtam neki, hogy tejbegrízbarbár, de azért szeretem.

A végjátékban némi tejszínt locsoltam a már-már kész tejbegrízhez, szerintem lágyabb lett, így már alkalmatlan a betonozásra. A tippet a tévépaprikás magazinnak köszönöm - köszi!

Női táska

Mióta nagyobb táskával járok-kelek a városban (nem, nem a szemem alatt hordom, a vállamon), evidens, hogy állandóan nehéz, hiszen a nagyobb táskába pl. vastagabb könyv fér, erre varázslatos női logikám igába hajtása nélkül is rájöttem, pusztán tapasztalati úton – a Vörös Oroszlán gyűrődés-szuszakolás nélkül eltűnt benne. Az utóbbi két-három napban azonban az evidencia határozottan súlyossá vált, szokatlan vehemenciával húzta a vállamat-hátamat, úgyhogy kíváncsiságtól hajtva alámerültem táskám legmélyebb bugyraiba, egy kiéhezett aranyásó megszállottságával túrtam egyre mélyebbre és mélyebbre, vajh mi a fene nehéz ennyire. Nos, ne firtassuk, mi mindent vagyok képes magammal hordani szórakozottságból/lustaságból/feledékenységből (a helyes válasz aláhúzandó), egy kiszuperált harci tankot is simán, legyen elég annyi, hogy néhány napig másfél kiló krumplival a vállamon flangáltam és baromira nem tűnt fel. Lassan visszasírom azt a napot, amikor a metrónál a ’A bérletét legyen szíves…!’ felszólításra teljesen véletlenül csak egy halkonzervet húztam elő a táskámból.

Bubamaráztunk

Mazo jellemmel vertek áldottak meg az égiek, úgyhogy végül hármasban mentünk a Boban & Marko Markovic Orkestar koncertjére - ő, aki férfim, én meg a kegyetlen halántékszaggatással feltupírozott fejfájásom. Gondoltam, majd elmúlik magától, ha meg nem, ásványvíz és csokoládé lapul a táskámban, illetve ő, aki férfim masszírozhatja a nyakamat a koncert alatt is. A MüPában kaptam perecet, hátha csak az éhségtől olyan a fejem, mintha éles késsel nyiszatolná az agyamat egy barbár hentes, meg rácsodálkoztam az öntisztító vécére is, sajnos egyik sem mulasztotta el a fejfájást. A koncert első tíz-tizenöt percében megtapasztalhattam, hogy a barbár hentes nyiszatolásánál van rosszabb is, egészen konkrétan az, amikor az összes trombita és dob és általam nem ismert egyéb fúvós hangszer max. hangerőre kapcsol - és szünet nélkül remegteti védtelen, cudarul megkínzott agysejtjeimet. (Mondjuk, inkább ez, mint egy fejemen áttipegő orrszarvúcsorda.) A csoki, a víz és a masszázs végül eltompította a fejfájást, ebből is látszik, milyen jó vagyok alternatív gyógymódokból. A koncert alatt újfent megállapítottam, hogy mediterrán jellegű véremben valószínűleg gond nélkül kimutatható a midichlorian balkáni vonal is, imádom Bobanék zenéjét. Ha meghallom, legszívesebben felpattannék és táncolnék és táncolnék és táncolnék… Mivel mostanában gondjaim vannak a felpattanással és a táncolással, nem zavart, hogy ülnöm kellett és ezáltal visszafogott tombolásra kényszerültem a Bubamara, az Ederlezi, a Kalashnikov és a többi kedvencem alatt, a nyugdíjas módi is szórakoztatott, a mellettem ülő hatvan-hatvanöt körüli bácsival együtt ráztuk a fejünket a vadabb ritmusokra, és nagyon tudtam örülni annak, hogy a koncert végére nem fájdult meg a derekamhátamlábam. A srácok majd’ három órán át zenéltek, szívvel-lélekkel és humorral, igazi örömzenét kaptunk. Szerencsére a közönség nem az a sznob fajta volt, zsibbadtra tapsoltuk a tenyerünket, énekeltünk is, igaz, zsé kategóriás kórusunk hamisan szólt, nem leszünk Celine Dion előzenekara, na és. Marko egyébként simán lejátszotta az apját, úgy sejtem, trombitával a kezében született, az a srác zseni, maga a megtestesült zene, hihetetlenül tehetséges, ha például csak tizedennyire értenék a gasztronómiához, sok-sok Michelin csillaggal kitüntetett éttermem lenne Párizsban, még a homlokom közepére is kapnék egyet. A legkisebb dobos szintén elvarázsolt, szenzációs dolgokat mutatott, én spec eleve arra képtelen lennék, hogy a jobb és a bal kezemmel egyszerre más-más ütemet verjek, ráadásul szemmel követhetetlenül gyorsan. Abban meg van valami megkapó báj, amikor százkilós fúvós mackók táncszerű mozdulatokra vetemednek. A koncert után napokig csengett a fülem és vattaszerű puhaságon szűrődtek át hozzám a külvilág zajai. Most már nem bánom, hogy nem jutottam el az Emiliana Torrini koncertre – nem bírtam volna hallójárattal.

P.S.: A koncert után azon merengtem, vajh aki ennyire szépen bánik a hangszerével és ilyen csodás dolgokat csihol ki belőle, rájött-é már arra, hogy valójában a nője is hangszer, és ha igen, bánik-é úgy vele, mint az élettelen hangszerével.

Matthew és a koncertdizájn

Ezúton szeretnék köszönetet mondani kedvenc istennőmnek, Aphroditének, ha te nem vagy, drága Aphi, remélem, nem bánod, hogy így nagy boldogan leaphizlak, szóval, ha te nem vagy, drága Aphi, kedden nem estem volna szerelembe egy Bourjois orczapirosítóval (a Halle Berry parfümmel ugyan megvárhattad volna az októberi fizetést, azért nem haragszom, tényleg nem, majd érzéki illatfelhőbe burkolózva majszolom a vajaskenyeret). Alig landolt a kosaram alján a pirosító, rögtön mellettem termett az agitátorbőrbe bújt sminkes, gondolom, árgus szemekkel leste a Bourjois pult körül ólálkodókat, és bűbájosan mosolyogva megdicsérte az ízlésemet, majd még mindig bűbájosan mosolyogva közölte velem, hogy ha megveszem a kosaramba tett B. terméket, ajándéksminket kapok. Nagyon tudok örülni a váratlan jutalomfalat(ok)nak, amúgy is megvettem volna a cuccot, úgyhogy szépen időpontot egyeztettünk. Mivel hihetetlenül bátor és vakmerő vagyok, jól kitaláltam, hogy a ma esti koncert előtt ejtsük meg a sminkelést - ha esetleg rosszabbul festene ki engem, mint saját magát, nyugodtan hazasettenkedhetek a bokrok mögött, lemoshatom az ajándékarcomat és marad időm egy új felmázolására.
A műtét sminkelés jó hangulatban zajlott, a legelején kétszer szívinfarktusközeli állapotba kerültem, a továbbiakban azonban már zökkenőmentesen szépültem. Először akkor vert le a víz, amikor alapozás után arra kért a sminkes lány, hogy nézzem meg magam a tükörben, így is tettem és majdnem eldobtam a tükröt, mert a bal vállam felett egy pasi bámult baromi közelről, napbarnított és jóképű, de abból a nyálasabb fajtából. Mielőtt borogatás után tapogatóztam volna, jobban belenéztem a tükörbe és azt láttam, hogy a bizalomgerjesztően mosolygó faszi egészen konkrétan Matthew McConaughey és tényleg engem bámul - a mögöttem felállított poszterről. Jó, hát nem kérek tőle autógrammot, na. Másodszor azért akart leállni a szívem, mert a sminkes lány fekete ceruzával kezdte kihúzkodni a szememet, az meg nekem csak igen ritkán áll jól. Most ezen ritka pillanatok egyikéhez volt szerencsém. Lélekben felkészültem arra, hogy a sminkes lány megállás nélkül a Bourjois-t fogja ajnározni, szerencsére ezen a vonalon visszafogta magát, viszont nagyon kedvesen válaszolt a vakolásban való járatlanságomról árulkodó kérdéseimre, egész sok mindent megtudtam a sminkelés fehér foltjairól, pl. a satírozásról-maszatolásról, például, meg hogy miért oda ecsetelte fel az alapozót, ahová és ilyenek. Ő, aki férfimnél nagy sikert arattam kipingált orczámmal, bár ő reggelente is gyönyörűnek lát, smink nélkül, álomillatúan, párnagyűrt arccal.

Villanyszerelőre várva... fenem a péklapátomat

A villanyos ember azt mondta ő, aki férfimnek a telefonban, hogy mi ebből élünk, én meg elhittem, hogy ez azt jelenti, mindenféleképpen jönni fog, mert hát ebből él, és vártam reggel kilenc és tíz között... aztán tíz után... aztán tizenegy előtt még mindig... aztán negyed tizenkettő körül nem vette fel a telefont. Azóta sem jelentkezett. Nagyon szeretném tudni, hogy lehet élni a semmiből.

Úgy tippelem, jövő tavaszra csak összejön a sütő beüzemelése. Egyébként nem tudom, minek izgulok, húsvétkor is lehet karácsonyfa- és hóemberfigurás mézeskalácsot sütni, éljen az extravagancia.

Az úgy volt, hogy két tojásfejű beszabadult a konyhába...

Ímé, életem első krumplistésztája. Pirított hagymás-szalonnás alapra dobtam a krumplit, mert szeretem az ilyen huncutságokat. Majdnem olyan jól sikerült, mint az apai nagymamámé - gyerekkorom óta őrzöm magamban az ízét. Kovászos uborkával ettük kint a telken, a nagymamám nyaranta a szőlőlugas alatt terített, amikor beleharaptunk, nagyot roppant a kövér uborka, a leve meg végigcsorgott az állunkon. Harminckét évig nem jött rám a krumplistésztacsinálhatnék. Érdekes dolgok ezek.

A fotó megfáradt krumplinyomómnak állít örök emléket, respect, te kis tojásfejű, te.

P.S. (14:32): Hümmm, finom langyosan is.
P.S. (15:01): Hidegen sem rossz.
P.S. (15:42): Nem kellene megennem egy egész lábos krumplistésztát... Jó, akkor csak a megpirult szalonnadarabkákat csipegetem ki.
P.S. (15:48): Valaki szóljon rám, hogy ne lopkodjak tovább! Hé, valaki!