2010. május 3., hétfő

Bűnbe vittem egy óvodást

A könyvtárból hazafelé fagyit nyaltam, csoki és citrom, hatalmas gombóc mindkettő, alig látszott a tölcsér,  finom és hideg, mosolyogva, teljes odaadással nyaltam a fagyit, szuper fagyireklám lennék, a gyerek meg szemből közeledett, négy körül  lehetett, apja és anyja között sétált és egyből kiszúrta magának a fagyimat, lelassított, eltátotta a száját, szemeit levesestányérnyira kerekítette, maga volt a megtestesült vágyódás, csak a gyerekek tudnak így bámulni, még utánam is fordult, bocsánat, a fagyim után, a hátam mögött aztán hallottam a süvöltést, hogy Anyaaaaa, kérek fagyiiiit! és ezt így sokszor, gyors egymásutánban, egyre sürgetőbben, egyre magasabb frekvencián, egyre több i-vel. 

Szerintem engem akkor és ott nagyon utáltak a szülők.

4 hozzászólás:

margelis írta...

Én nem utálnálak! Jó idő van, vennék a Kölöknek fagyit! Úgy se tudja megenni az egészet és akkor enyém a manna!:))

RneIcus írta...

általában mérges vagyok mikor az én négyévesemnek is az eszébe juttatják a fagyit. De! ahogy ezt leírtad csak is a mosolygás jut eszembe, ha itthon lenne szerintem már kerekeznénk is a fagyizó irányába :)

Sac írta...

Majd megtudod milyen dühítő is tud lenni, főleg ha 2 napja gyógyult ki a gyerek egy mandulagyulladásból pl. :). Te meg pont nagy ívbe kerülgetnéd a gyerkőccel az összes fagyist ;)

Pusszantás Pillangócskakisasszony :)

csibike írta...

Sac: Ezért írtam az utolsó mondatot.

RneIcus: Úgy azért más :) Gyakorlásképp beleképzeltem magam az anya szerepébe, annak az anyának a szerepébe, aki eredetileg nem akart fagyit venni a gyereknek.

margelis: Akkor az jutott eszembe, hogy mi van, ha a kissrác nem ehet fagyit? Le kell valahogy szerelni... :)