2010. augusztus 12., csütörtök

Több cím is eszembe jutott

Volt olyan egyetemi német órám, ahol rengeteget vitáztunk a csoporttársakkal, egy-egy téma kapcsán érveket és ellenérveket gyűjtöttünk attól függően, hogy pro vagy kontra oldalra kerültünk, aztán a csoportvezető moderálása mellett egymásnak esett a két tábor, a vita hevében gátlások és félelmek nélkül kommunikáltunk, szépen nőtt a szókincs, formálódott a csapatmunka, és később tanárként is egyik kedvenc feladattípusom maradt ez az érveléses dolog, a diákok nagyon élvezték. A kiindulópont mindig egy nagyon provokatív mondat, amitől az emberben már zubog is fel a helyeslés vagy tiltakozás, például olyan, mint az Elle egyik számában: "Tökéletességre törekvő, sikerorientált világunknak a beteg, sérült gyermekekre nincs szüksége, ezért a szülők többsége megválik gyermekétől." Megválik, azaz elveteti. Az egyetemen valahogy evidens volt, hogy a vitafórumon előkerül az abortusz, hogyne kerülne elő, míg világ a világ, ráadásul húsz-huszonöt közötti lányoknak és fiúknak már releváns lehet a téma, megfogalmazódhat bennük érv-ellenérv.
A mondat azért is fogott meg, mert nem értek vele egyet. Szerintem az abortusz kérdése rendkívül összetett és nincs egyetlen igazság, bárhogy is törekszik rá x és y meg z, helyette az adott gyereket váró nő van és az adott döntési helyzet, ezért kismillió okkal magyarázható, ki miért veteti el a gyerekét. Az más kérdés, milyen általánosítás születik akár egy cikkíró szakember, akár egy politikus agyában. Mindig is tudtam magamról, hogy nem szeretnék pl. mentálisan sérült gyereket, és nem azért, mert az egészséges, ép gyerek a tökéletesség és a siker szimbóluma a mai világban. Nem érdekel, hogy a világ mit vár el tőlem, nem vagyok a csorda tagja és megvan a saját véleményem arról is, mikor voltam/vagyok/leszek sikeres önmagam szemében, tökéletes meg soha nem akartam lenni, az unalmas. Elgondolkodom azon, mi az, amit szeretnék, amit bírok, amire képes vagyok, ami jó nekem, amit el tudok fogadni satöbbi, nem várom és nem kérem, hogy a világ gondolkodjon és döntsön helyettem. Egyszerűen nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy szeretetben felneveljek egy sérült gyereket, és nem hiszem, hogy pusztán emiatt szar ember lennék. Félnék attól, ki fog róla gondoskodni, ha meghalok, bántják-e, megalázzák-e, emberszámba veszik-e, ha otthonba kerül a halálom után (és milyen otthonba, te jó ég), és attól is félnék, hogy itt Magyarországon nem védhetem meg egy olyan világtól, amelyben nincs meg a sérült gyerekek megfelelő fejlesztéséhez szükséges intézményrendszer, mert ez valahogy nem fontos, ez sem fontos ebben az országban. Nem vigasztalna az az ezoterikus felfogás, hogy azok kapnak beteg babát az égiektől, akik méltóak rá, és mivel hívő sem vagyok, nem jelentene megnyugvást, hogy Isten akarta így, fogadjam el. 
Tudom, hogy vannak olyan anyák, akik a terhesség alatt minél kevesebb vizsgálaton vesznek részt, mert mindegy nekik, egészséges lesz-e gyerek vagy sem - megtartják. Bátor döntés, képtelen lennék rá, és remélem, soha nem is kerülök abba a pokoli helyzetbe, hogy döntenem kelljen, mert hiába mondanám, hogy nem, az a 'nem' olyan, hogy fájdalom, kín, szenvedés, bűntudat, önmarcangolás lenne mögötte, ezekkel pedig együtt kell élni. Az összes vizsgálatra elmegyek, mert minél többször szeretném hallani, hogy minden rendben a gyerekkel. Persze Az Élet azért nem ilyen egyszerű. Egyrészt létezik olyan vizsgálat (egy bizonyos kor felett erősen ajánlják), amely a baba egészségét hivatott megállapítani, ugyanakkor némi vetélési kockázattal jár, másrészt a vizsgálatok tévedhetnek is: Előfordul, hogy az egészségesnek mondott magzat betegen születik, a betegséget jelző vizsgálati eredmények pedig tévesek. Ha az anya nem fogadja el a sérült gyerek születésének lehetőségét, vajon létezik-e ilyen tudás birtokában minden pillanatában boldog és felhőtlen babavárás?

7 hozzászólás:

Csillagvihar írta...

Szokásod szerint tabutémát kaptál elő emberi módon.
Nem hiszem, hogy a sérült gyerek lehetősége ne merülne fel minden gyerkőcöt váró anyában és akinek egészség jut, fellélegzik a "végén", hogy mégsem.
Ugyanakkor ismerek jópár olyan szülőt, akiknek sérült gyermekük született, és a nővéremék is az ő kezelésükre tették fel az életüket.
Óriási a teher, sokszor belefáradnak, ugyanakkor mintha nekik duplán jutott volna türelemből, odaadásból, és átértékelik a világot. Ők a legapróbb fejlődésről is tudnak nagyon büszkén mesélni, míg az egészséges gyerek szülei méltatlankodnak 1-2 négyes miatt is.

Névtelen írta...

Elgondolkodtató, és mélyen igaz, amit írtál. Nincs tisztán nem, és nincs tisztán igen. Még akkor sem, ha a végén ki kell mondanunk valamelyik szót.
A barátnőm 42 évesen szülte második gyerekét. Egy vizsgálat miatt- ami betegnek mutatta a gyereket - majdnem elvetette. Két orvos is az abortuszt javasolta. És istenem, de gyönyörű, egészséges fia született. Jövő hónapban lesz 2 éves a kis krapek.
Ildi

csibike írta...

Köszönöm, hogy leírtátok.

RneIcus írta...

Az egyik ismerősöméknek egészséges (vagyis akkor még annak látszó) gyermeke született, olyan fél évesen jelentkeztek a semmiből a problémák. (agyi) senki nem tudja miért, mitől. Én csodállom őket a kitartásukért, azért hogy bármikor is beszélek velük mindig kiegyensúlyozottnak, boldognak, elégedettnek látszanak. De ugyanakkor megértem az apuka félelmét is, s hogy nem mer még egy gyermeket vállalni. Én sem mernék.

margelis írta...

Van egy ismerős család, ahol a baba 1 héttel született Bence után. Csak míg Bence normál időre született, P. 2 hónappal korábban. 2. fokú agyvérzés és shunt lett a végeredemény. Most, lassan a 2 éves szülinap környékén jutottak el odáig, hogy P. megtesz 1-1 lépést. Rengeteg munka, Dévényezés, korai fejlesztő, sok-sok lemondás, és ők se így készültek. Talán összetartja őket a szeretet, de a lány most nagyon hezitál, hogy mikor legyen a következő, akarja-e és ami a legfontosabb: képes lesz-e kihordani, nem jár-e megint úgy ahogy előző alkalommal.
Nehéz ügy, és tényleg tabu témát sikerült elővenned. A munkám miatt rengeteg ilyet látok, már megkeményedett a lelkem, de nehéz volt hozzászokni.

csibike írta...

Köszönöm nektek is :)

Az a furcsa, hogy egy ilyen téma tabu lehet a mai világban... Mindig arról írok, ami épp ide kívánkozik ki belőlem. Most ez jött.

Névtelen írta...

Én is köszönöm, hogy ezeket a sorokat leírtad...

Nikletty