Számokban

A dokinál...

... vártam két és fél órát. (Az első óra után határozottan úgy éreztem, a következő életemben lehallgató készülék szeretnék lenni egy orvosi szobában, hogy végre megtudjam, mi a fenét csinálhat három beteg ember és egy doktornő hatvan percen keresztül.)
... láttam öt álufót. (Kérem szépen, az álufó az olyan, hogy nem zöld, mert teljesen normális beteg embernek álcázza magát, és úgy jön ki a dokitól, hogy nem láttam bemenni - másfél óra alatt.)
... finoman leráztam egy barátkozni vágyó fiatalembert. (Ha épp ráz a hideg és köhögök, nem vagyok társalkodónői kedvemben, mea culpa ésatöbbi.)
... összemosolyogtam négy-öt emberrel. (Két köhögés között, kínomban. Tudod, az teremt valamiféle alkalmi sorsközösséget vadidegen emberek között, hogy a műanyag székeken és a hideg váróteremben együtt gyötrődtök órákon át.)
... hallgattam kilenc várakozó időske emberke poénkáit-sirámkáit. (Beszúrták, megvágták, átömlesztették, összevarrták, kiszedték, megmérték, elütötték és ilyenek. Szerintem az összes váróteremben ott ül A Bennfentes, koros, panaszkodós, keserű és mindent tud a betegellátási procedúra gennyes-fekélyes részleteiről - és kéretlenül meg is osztja a borzadó hallgatósággal. Az aranyos volt, ahogy a hetvenes Laci poénján nevetett a hatvanas Mari, csillogott ott valami a szemekben, nem, nem a csipa, inkább a Laci és a Mari huncutságának, lelki fiatalságának maradéka.)
... kuncogtam egy futkározó kisfiún. (Kétszer is hatalmasat taknyolt a hideg padlón, de nem sírt, csak rögzítette a tényt, hogy oké, padlóra kerültem, aztán némi nézelődés után feltápászkodott és futott tovább. Ezt a hozzáállást megtaníthatná néhány felnőttnek.)
... olvastam hetvenöt oldalt a könyvemből. (Fulghum, pár oldal és befejezem. Már most nagyon tudom ajánlani. Az utolsó egy órában nem olvastam, bambultam magam elé és lelkierővel megpróbáltam felmelegíteni a jégcsappá fagyott lábaimat. Nem sikerült.)
... hat perc alatt megvizsgáltak. (Nyamvadt tizenöt percet sem bírtam kihúzni. Valamit rosszul csinálok.)
... nevesítettek egy darab vakbélgyanút . (Ööö... ezzel a gondolattal még barátkoznom kell.)

Bónusz: Megtudtam, hogy a következő terhességem garantáltan a veszélyeztetett kategóriába sorolódik majd, a diagnózis egészen konkrétan úgy hangzott, hogy "a maga ritka vércsoportjával és egy vetéléssel a háta mögött nem is lehet más", az első három hónap tuti táppénz, én meg törhetem a fejemet, hogy pótoljuk majd a kieső pénzt, és azt sem tudom, vajh mit fogok csinálni három hónapon keresztül, mert nem vagyok az a láblógázós, otthon lébecolós típus. Az is kiderült, hogy ő, aki férfimmel összeférhetetlenek vagyunk vércsoportilag, a terhességem alatt ellenanyag termelődött a véremben. Anno a nőgyógyászom egyetlen vizsgálatra sem küldött el a három hónap alatt, vérvizsgálatra sem, mert a három hónap még nem igazi terhesség. Klassz, ugye. Ez a dokinő is lelkemre kötötte, hogy mindig hordjam magamnál a vércsoportos papíromat, bennem meg felrémlett a feneketlen táskámban uralkodó káosz, szóval, lehet, mégis tetováltatni fogok, jól látható helyre, talán olyan homloktájt, az a fix.

Most valami jó hírt szeretnék kapni. Valaki?