A fehérhasú zöldbékáról, avagy vége a hétnek

Valamikor bekattant, hogy ha péntek este még élek, veszek egy zacskó fehérhasú zöldbékás gumicukrot, mert megérdemlem. Vettem. Valószínűleg azért nem ruhára vagy könyvre szavaztam, mert már hétfőn tudtam, hogy pénteken túl fáradt leszek a válogatáshoz-böngészéshez, igen, ezt is megértük. A fehérhasú zöldbéka egyébként azért rossz választás, mert eteti magát, egyelőre nem bírom abbahagyni, ő, aki férfim pedig még nincs itthon, hogy elkobozza tőlem - a saját kérésemre. ('Légyszi, vidd el előlem, különben hányni fogok.') Durva hetem volt, bár ez még csak a bemelegítés. Csupán percekre törtem ki a felkel-dolgozik-lefekszik címkéjű mókuskerékből, hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy például olvastam-e legalább egy sort valamelyik könyvemből. Nem emlékszem, annyira egybefolynak a napok. A metrón biztos nem olvastam, aludtam ott is. A lelkemet azzal próbáltam erősíteni, hogy a kis falinaptárunkon egymás után húzkodtam ki a napokat. Nem szokásom, csak ha nagyon várok valamit. Hát... Mintha még lassabban telt volna Az Idő, ez a pszichés trükk nem jött be. A karácsonyi eszem-iszom már csak távoli emlék, hüpp és szipp, napi egy üveg kefíren, két almán és egy kiflin éltem az elmúlt napokban, kutyacsirkefuttában ennyire volt időm, evés helyett inkább aludtam, meg mart az ideg is. A hét többi napjára olyan nagyívű terveim vannak, hogy pl. főzök-sütök valami finomat, illatos-zenés habfürdőben ázok, délig fel sem kelek az ágyból, olvasok, esetleg virágot ültetek, blogolok, sportolok (értsd: gyógytorna és wii). Most ilyen minimálstílben nyomom Az Életet.