Támadááás!

Ezt üvöltötte tegnap este tíz körül az extázisba került tömeg a MüPában, a saját két fülemmel hallottam, illetve én is üvöltöttem, ő, aki férfimmel együtt. Nem a MüPa elfoglalására készültünk, nem, Goran Bregovic biztatott fel minket a közös játékra a Kalashnikovhoz és akkor már olyan volt a hangulat, hogy tombolt a teltház és minden egyéb üvöltözésére is hajlandóak lettünk volna, csak muzsikáljanak még a fiúk-lányok.

Olyan délután öt felé kezdett úgy alakulni a helyzet, hogy talán mégis eljutunk a koncertre, addig szinte csak aludtunk. A táskámba valóságos terülj, terülj asztalkámat gyömöszöltem, 'soha nem lehet tudni, mit kíván a kölök' alapon. Ilyenkor nagyon tudok örülni annak, hogy a MüPában nem világítják át a táskákat, kínos lenne, ha minden biztonsági őr azon röhögne, hogy a fél frigót magammal hurcolom a koncertre. Szerencsére ruhát is találtam itt-ott már bébibálnába átlényegült habtestemre, bár pár percig egészen közel álltam a 'nincs egy rongyom, amit felvegyek' című szívszorító nagyjelenet előadásához, ugyanis úgy tudtam, hogy rendelkezem bővebb ruhadarabokkal, ami igaz is, csak mindegyik nyári. Nagy nehezen előbányásztam egy öt-hat évvel ezelőtt hordott nadrágomat a szekrényből, ez az utolsó kényelmes normál gatyám, előbb-utóbb jönnek a kismamaszerkók.
Ő, aki férfim neocitran, majd algoflex segítségével próbálta magát lelkes koncertlátogató formába hozni, én pedig ivadékunkkal folytattam diplomáciai tárgyalásokat, ezek lényegét cirka úgy lehetne összefoglalni, hogy nézd meg, apád milyen szarul van, légyszi, ne akard, hogy én meg kitaccsoljak, és hogy nagyon szeretnénk elmenni a koncertre és nem csak azért, mert kifizettük a jegyeket, és hogy naná, magunkkal viszünk. A gyerek kiharcolt magának egy nagy szotyis perecet a MüPában, aztán onnantól nyugiban maradt, hányás, pisilés és ájulás nélkül tomboltam végig a két és fél órát - már amennyire ülve lehet tombolni. (Lehet.) Kezdetben eléggé visszafogottan mocorogtam, mert itthon mindenféle táncos mozdulat torokba felkúszó gyomrot eredményezett és igazán nem akartam nyakon hányni az előttünk ülő szimpatikus párt. Lassan azonban kiderült számomra, hogy a sarj remekül elvan a nagy szotyis pereccel, esze ágában sincs megbundázni az ülvetáncolásomat, úgyhogy pár nagyobb kilengéssel járó mozdulatot is megkockáztattam. Semmi reakció. Ő, aki férfim néha odasúgta, hogy azért ne rázzam össze a gyereket, de szerintem jobb, ha szokja, a BKV busz sokkal durvább flikkflakkokra képes.

A koncert fergeteges volt, nagyon nem akartam kihagyni, nem véletlenül. Bregovic elhozta a teljes Wedding and Funeral Orchestrat, a vonósokkal és a férfi kórussal még ütősebbet produkáltak, nonstop forrt a vérem a muzsikájuktól. Az est folyamán kedvencet avattam a szuperszexi és szupertehetséges dobos-énekes-egyébhangszeres srác személyében, aki most kibontott félhosszú és barna hajjal hihetetlenül erotikusan dobolt-énekelt-egyébhangszerezett. (A linkelt youtube videókon még jelentéktelen szőke a kis drága.) Jól éreztem, hogy anyja lehetnék, nyolcvanhétben született, egyébként meg csak annyira tehetséges, hogy cirka tíz éve a zenekar tagja. Maga az őszülő Bregovic mester is elég sármos, bár a hangi adottságai jóval szerényebbek, ugyanakkor kiválóan ért a show-hoz. (A Ringe ringe raja-ban ő énekli a magasabb szólamot is, ezen ledöbbentem, nem néztem ki belőle. Bocs, mester.) Sorban jöttek a slágerek, Ederlezi, Mesecina, Napile se ulice, Gas, gas és még sorolhatnám, bár a Bubamara kimaradt valamiért. A közönség  nem hiányolta, lelkesen őrjöngött, nem tudom, hányszor tapsoltuk vissza őket. Örömzene, tényleg az.

Természetesen ma nyoma sincs a bulivénámnak, egész nap extraszarul vagyok, de hát valamit valamiért.