Egy időben teljesen véletlenül mindenféle szerencsétlen módon vertem le és be a jobb lábam legkisebb lábujját, aztán valahogy elmúlt ez a pechsorozat. A szóban forgó testrész egészen a mai napig bírta fájdalom nélkül: ma belerúgtam a magnóba. Ne, ne a Chuck Norris pörgőrúgását képzeljétek el, olyan magasra fel sem bírnám emelni a lábamat. A működést évek óta megtagadó magnót a gyerekeknek vettem elő játékszer gyanánt, és épp át akartam lépni, mert siettem. Megint. Szerintem már nem is tudok nem sietve létezni.
Baromira fájt, vérzett és megdagadt kicsit, és nem is igazán hajlott a lábujjam, de azért elkezdtem összekészíteni a családomat és magamat, hogy megyünk kaját és miegyebet vásárolni, utána jöhet a játszóterezés. Bicegve-sántikálva, mert szuperhíró vagyok, a lánykori nevem meg terminátor, és anyaként is azt szoktam meg, hogy ha egy kicsit is mozogni tudok, teszem a dolgomat.
Végül elismertem, hogy képtelen vagyok cipőbe bújni, meg tulajdonképpen járni is. Már-már láttam magam a Balesetiben órákon át várakozni a kisebbik kisfiammal. Ezt a forgatókönyvet abban a pillanatban vetettem el, amikor a vásárlást lebonyolító ő, aki férfim dobott egy sms-t, hogy nem működik a lift. Ez a tény elég kínos, ha az ember a sokadikon lakik. Eldöntöttem, hogy nem tört el a lábujjam, csak majdnem. Kizárt, hogy levánszorogjak a földszintre, a szemétledobót meg két éve lezárták.
Mivel kizárólag az ülés esett jól a roncsolt lábujjamnak, ő, aki férfim félig belehalt a két gyerek gondozásába (a porszívózást megúszta, reggel fél nyolckor megcsináltam), estére kaptunk segítséget az egyik sógornőm személyében: jót játszott a gyerekekkel. (Nekem tényleg ez a legnagyobb segítség, a mosogatás majd megoldódik valahogy.) Hétfőig mindenféleképpen rá kell gyúrnom az öngyógyuló mechanizmusaimra, ugyanis megszűnik a civilizáció egy része: nem lesz áram itthon, ami két gyerekkel csak úgy élhető túl, ha órákra kiszabadulunk a lakásból. Lift már van, az is valami.
