Nem a méret a lényeg, ugye...

... de azért hadd meséljem el, hogy ő, aki férfim a legszélesebb fenyőfát vadászta le  nekünk dechuszonnegyedikén. Indulás előtt csak annyit kértem tőle, hogy a fa akkora legyen, mint én. Ugyan a magasságomra céloztam, úgy tűnik, ő, aki férfim azonban a szélességemre értette a méretbeli kívánságomat.

Karácsonyi szösz, amiben a leggyakrabban a 'soha' fordul elő

A nagyapám karácsonyi ajándékként a tavaly októberben meghalt nagymamám egy-egy cuccát akarta rám tukmálni, pölö ötezer éves tányért, táskát, porcelán bizbaszt. A nagymamám halála óta cseszeget ilyesmivel, én meg ettől ideges leszek. Alapvetően ideges leszek a nagyapámtól. 

Mindig nagyon szépen elmondtam, hogy köszönöm, nem kérek semmit, a szemeteskonténerből kihalászott könyveket sem, a szomszéd ötvenes nő levedlett ruháit sem. A nagyapám szerint finnyás vagyok, haha.

Ha nagyon emlékezni akarok a nagymamámra, nem a porcelánt fogom marokra.

A nagypapám mindig is önző, erőszakos, fekete-fehér szemléletű ember volt, a nagymamám kiszolgálta-körbeudvarolta ötven-hatvan éven keresztül, hajtotta magát, mint egy igásló. Ez amúgy a családom asszonyaira jellemző, rám is. A nagyapámat soha nem szerettem, a nagymamámat sokszor szerethetőnek éreztem. Apám szüleinek soha nem számítottam, mert lány vagyok. Hiába hoztam kimagasló eredményeket pölö az iskolákból, egyetemekről, soha nem volt jelentősége. Annyit kaptam, hogy a nagyapám eszét örököltem. Harminciksz éven keresztül azt hallgattam, hogy a kétéves kicsi én milyen cukin szivattyúzta a vizet a kertben, a fotót cirka ezerszer az orrom elé tolták. Anyu harminciksz éven keresztül morgott rájuk - nekem. Soha nem érdekelte őket, ki vagyok, milyen ember vagyok. 

Gyerekként jó volt a nagyszüleimék telkén. Cica, nyúl, gyümölcsök, zöldségek, szüretek, nyugágy, erdő, birsalma sajt, barkácsolás a sufniban. Kényszermúzeumok, beállított fotók. A nagyapám nyolc órakor kikapcsolta a tévét, merthogy nyolckor alvás, hiába tartott tovább a film öt perccel. Amikor mindennek elmondtam, aminek gyerekfejjel elmondhattam, kirohantam a házból és felmásztam a meggyfa tetejére, hogy ott fogok éjszakázni, ő meg jött utánam a seprűvel, hogy agyonüt. Soha nem tudott betörni, lázadtam ellene és mindaz ellen, amit megtestesített, megtestesít.  

Egy napon születtünk a nagyapámmal, és ez a nap mindig az ő születésnapja volt, ha családi körben ünnepeltünk. Én a saját születésnapomon sem számítottam.  A nagyapám katona volt, elvárta a tiszteletet, az imádatot, az engedelmeskedést, a dörgölőzést, hatalmas embernek gondolta magát mindig. Reflexből senkit sem tudok tisztelni. 

Apám érzelmi és értelmi ridegtartásban nőtt fel, nem tudták jól szeretni, apám sem tud jól szeretni. Apám borzasztó keményen ivott gyerekkoromban, csomó pszichoszomatikus betegséget gyűjtött be magának, nálunk a karácsony is a sírásról szólt legtöbbször. Apám az ünnepeken mindig sokkal többet ivott, anyám az ünnepeken mindig sokkal többet sírt. Nagyon szerettem volna, ha másmilyen apám van, nagyon szerettem volna, ha fontos vagyok az apámnak. 

A nagyapámék pénzt adtak annak, aki kért tőlük, aztán éveken keresztül felhozták, hogy ők adták, megspórolták a nyugdíjból. Soha nem kértem tőlük pénzt sem. Harminciksz év alatt nem mentek étterembe, moziba, színházba, nem vettek ruhát, könyvet, nem utaztak. Jártak a telekre, meg a temetőbe. Soha nem tudtam megérteni az életüket, őket sem. 

A nagyapám soha nem kérdezte meg az elmúlt egy évben, hogy mi van a dédunokáival, pedig a gyerekeim fiúk, imádni való kisfiúk.  

Amikor tegnap a nagyapám a sokadik 'köszönöm, nem kérem' után sem akarta elfogadni, hogy semmilyen múzeumi tárgyra nincs szükségem a nagymamámtól, elmondtam a véleményemet. Kiabálva. Mocsok vagyok a nagyapám szerint, hát ja, hálátlan dög. A saját fiát is kitagadta nemrég, ugyanúgy, mint engem most. Jobb lett volna, ha nem a nagymamám hal meg, a nagypapámnak is. 

Nem, nem az fáj, ahogy a nagyapám most viselkedett, mert az nem fáj, hiszen érzelmileg nem tudok kötődni hozzá, és sajnos még sajnálni sem tudom, az fáj, hogy mindig olyan nagymamát-nagypapát szerettem volna, akihez oda lehet bújni, akivel beszélgetni lehet, akit imádni lehet, akinek nem elmúlás, hanem nagymama-nagypapa szaga van, akivel nincsenek udvariaskodó körök, csak őszinteség és mélységes szeretet.
Ezo Terka énem nemrég értette meg, hogy a harminciksz évem egyik meghatározó élménye az, hogy hogyan állnak hozzám a családom hímnemű tagjai. Engem senki nem hordozott a tenyerén, soha nem voltam senki kicsi csibéje úgy, hogy biztonságban, óvó-védő szeretetben érezzem magam. Nem láttam követendő férfimintát, magamnak álmodtam meg, milyen férfit akarok. A nem-vagyok-elég-jó érzés, a kevés-vagyok-bármit-teszek érzés alapérzésem. Érdekes az is, hogy csak fiaim születtek (eddig), saját jogon hihetetlenül erős akaratú fiaim. Azért úgy érzem, mindezek ellenére nem lettem lelki nyomorék. Saját magamnak és ő, aki férfimnek köszönhetem, bár a tenyéren való hordozással neki is gondjai vannak, és nem a nagy seggem miatt.   

P.S.: Tegnap ő, aki férfim családjával ünnepeltünk (velünk és a gyerekeinkkel együtt 12 fő, egy ember igazoltan hiányzott), és nagyon jó volt. Nem azért, mert ott mindenki hibátlan, hanem azért, mert a távolságok, eltérő temperamentumok, rohanások ellenére az egy összetartó, szerető család. Anyósomat jó átölelni.

Csipszkúra

Az újabb kör betegségesdi végén úgy érezte a szervezetem, hogy kizárólag csipsz gyógyíthatja meg, és mivel mindig hallgatok a megérzéseimre, így három nap alatt öt zacskó csipszet toltam az orczámba, ami pont olyan durva élőben, mint itt a blogon olvasva, de tényleg hat a kezelés, már az első zacskó után jobban éreztem magam, most meg az ötödik klassz hatással van a meglehetősen kegyetlen köhögésemre is, lassan kiszakad a gerincem, annyit köhögök, meg aludni sem tudok normálisan, és persze a gyomrom görcsben, nehogy lefertőzzem a családomat. Van még valaki, aki csipsszel gyógyulgat hányós-fosós vírus után? 

Hét...

A héten - két lázas kómázás között - eszembe jutott, hogy valamikor mostanában találtunk egymásra kábé egy évezreddel ezelőtt, ő, aki férfim meg én, az évek pontos számának nem kellett utánanéznem, hehe, mert ott figyel piros betűkkel a naptárban, hogy hét (HÉT!) év, mögötte meg egy szmájli. A napot bekarikáztam, pontosabban körberajzoltam egy szívvel. Év elején mindig felkerül a falújságra egy kicsi naptár - kidekorálva a legfontosabb dátumokkal. 

Ugye, azt mondják, hogy a hetedik év minden kapcsolatban A Kritikus Év. Hát, nálunk is az volt, a kétgyerekes lét feszültségeiből fakadóan. Nem gondoltam, hogy ennyire kemény lesz ez az év, gyakran éreztem azt, hogy beszippant az anyaság, néha előjött, hogy boldogtalan vagyok, mert többre vágyom a szimpla anyalétnél. Sokat veszekedtünk az elmúlt egy évben, ő, aki férfim, meg én, mert kevés idő jut egymásra, saját magunkra, és mert a gyerekeink határozott, önfejű emberek már most is, akikkel gyakran nem könnyű boldogulni, és mert sok a nehézség, pl. a sorozatos rosszulléteim a nyáron, a gyerekek borzalmas, egymás bántalmazásával járó, fogtöméslazító visítozással kísért féltékenykedése, a végtelen betegeskedések szeptemberbenoktóberbennovemberben. Erről az évről nekem mindig a feszített tempó fog eszembe jutni, és én a feszített tempót csak rövid időszakokra szeretem és úgy, ha én feszítem, aztán megpihenhetek, azt nem szeretem, amikor mások feszítik a tempót, én meg belelökődöm és nincs megállás.  

A legjobb az egészben az, hogy a feszültségek hatására mindkettőnkből előjött a vadállat, belőlem és ő, aki férfimből, látjuk egymást az összes hibájával együtt is, látjuk az "öregedés" hatásait is - és ennek ellenére szeretjük egymást tovább. Úgy szeretlek, ahogy vagy. Az összes hülyeségeddel együtt. Úgy, hogy tudom, nem fogsz változni. Nem kell más. Így is kellesz. Csak te kellesz. Hét év után is. Mert megvan például a szerelem, megvan a vágy, megvan a bizalom, megvan az őszinteség, megvan a testi-lelki-agyi kapocs, megvan a humor, szóval, megvan minden, ami ahhoz kell, hogy együtt éljünk tovább és tovább és tovább. És megvan az a két csodálatos gyerek, akiknek a felnevelésébe ugyan bele fogunk rokkanni (fizikailag mindenféleképpen, hehe), viszont nyilván megéri a dolog, mert annál finomabb érzés nincs a világon, amikor mi négyen összebújunk, játszunk, nevetünk, csillog a szemünk és minden olyan nagyon jó. 

P.S.: 'Hat...' nem lesz, nyugi.

Nyolc...

A héten eszembe jutott, hogy valamikor mostanában kezdtem el blogot írni kábé egy évezreddel ezelőtt, az évek pontos számának utána kellett néznem. Nyolc éve írom a blogomat (NYOLC!), hol az egyiket, hol a másikat, hol a harmadikat, a családbővítés óta nem olyan gyakran, de azért itt-ott akad egy-egy bejegyzés. Időt szeretnék kérni magamnak a következő blogos évemre, sok-sok időt, meg jó lenne visszakapni valamit abból a gondtalanságból, felhőtlenségből, ami a gyerekek születése előtti életem szerves része volt.

Igen, egyszer majd szeretném elmesélni, miért nehéz nekem a kötöttségek elviselése, adott esetben a teljes szabadságmegvonás.

Élvezetek helyett a gerincsérveket halmozom

Nos, amíg nem szültem gyerekeket, egy, azaz egy darab gerincsérvem jött ki az ülő- és állómunka, valamint a lelki válságosdi hatására (pl. a válásom előtti időszak, melóhelynek csúfolt gályahelyen töltött évek), mióta kétgyerekes anyuka vagyok, az elmúlt három évben a gerincsérveim száma két és félre emelkedett. Igen, az anyák élete csupa móka és kacagás. Az aranykezű gyógytornász nénim papucs orrán pamutbojtot hajtogatott belőlem, és közben átbeszéltük, milyen fizikai dolgok miatt jön elő a gerincsérv, pölö nem kellene éveken keresztül 15-20 kilós babakocsit emelgetnem naponta minimum kétszer (tavasszal-nyáron négyszer) le-fel a lépcsőkön. A gerincsérveim akkor tűnnek el, ha rendszeresen csinálom a gerincsérv-visszabújtató spéci tornagyakorlatokat (annyira azért nem vagyok terminátorcsirke, hogy este 11 után tornázgassak), viszont a babakocsi emelgetése nem kihúzható tétel. Á, tudom már, a kicsit majd valami vödörbe rakom és leeresztem az erkélyről...

P.S.: Az A. Gy. N. elcsodálkozott, mennyire lazák az ízületeim, simán lehettem volna balerina is. Miből maradtam ki, ugye?

"S az állapotom? Na az se normális... "

Úgy érzem, a Nagy Manitu cefetül odafigyel arra, hogy a szülinapjaim még véletlenül se teljenek ajándékosan-tortásan-ünneplősen. 

36, mától ennyi vagyok, és akkor listáznám a körülményeinket:

- 1 db ő, aki férfim, aki egy hét haldoklás után úgy ment dolgozni eme jeles napon, hogy még köhögött, a doki simán kiírta volna egy újabb hétre

- 1 db nagyobbik kisfiam, akihez ma dokit kellett hívni

- 1 db én, aki 

a) újra gerincsérves (gyakran kilencven fokba begörbülős) egy hete, remélhetőleg csak csütörtökig, ama jeles napon az aranykezű gyógytornász nénim csodát tesz és utána megint futok-rohanok és mindentcsinálok;

b) birtokol valamiféle szakadást a bal bokájában a balatonozás óta (fékezés nélkül belebiciklizett egy kislány a bal bokámba, ott helyben összeestem), és mivel csak az élő szövet fájt és kéklett-lilult a fémvázon, nem vittem el dokihoz a bal bokámat, mert futni-rohanni és mindentcsinálni tudtam, de azóta hetek teltek el és most még mindig nagyon fáj az ütés helye, ha hozzáérek, és csomó is van benne;

c) a jeles napja előtti éjszakán-hajnalon egyik felzokogó gyerekétől a másik felzokogó gyerekéig rohangált (cöccö... sántikált), és így hat óra alatt csupán nyolcszor ébresztették fel (az alapeset a három-négy ébresztés per éjszaka, hónapok óta nem tudok négy órát aludni egyhuzamban, és ne, ebbe ne gondoljatok bele, mert brutális dolog, és nem feltétlenül azért, mert a szemeim alatt lassan egy-egy vagont cipelek).
Ha a szemfüles blogolvasónak úgy tűnik, hogy cirka egy éve rám jár a rúd, igen, így van, csak ez már nem rúd, hanem úthenger.

Ő, aki férfim tehát haldoklott, betegen vásárolt és játszótereztette az energiagombóc sarjainkat, mert én egyikre sem voltam képes, és a családból pont ezen a héten alig tudott besegíteni valaki, így ajándékra-előkészületekre semmi energiája-ideje nem maradt. A gerincsérvem miatt még természetben sem tud felköszönteni, bahhh. 

És mondanám, hogy soha ne legyen gyereketek, mert onnantól jön egy csomó lemondás, gúzsba kötés, felelősség, idegeskedés, szorongás, könny, bátorságpróba, de nem mondom, hiszen kimaradnátok például olyasmiből is, hogy váratlanul megjelenik a vigyorgó, mégnincshároméves gyereketek az egyik játékával a kicsi kezében, anya, sütöttem neked tortát, óvatosan egyensúlyozza, a gömbölyű elem nincs a tetején, anya, tettem rá gyertyát... sok gyertyát... fújd el ügyesen... Na, ez egy csillagos ötös élmény. És csak annyit mondtam neki reggel, hogy képzeld, Andris, nekem ma van a szülinapom-pom-pom... Ő meg kívülről tudja az Alma slágerét. (Ötmillió meghallgatás után már én is.)

P.S.: Régóta szeretnék egy Igazi Tortát. Sok gyertyával, ünnepi körítéssel, pici ajándékkal. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kaptam ilyet, és hiányzik. Drága Nagy Manitu, esetleg jövőre...? 

A hibiszkusz halála

Nem tudom, mi ártott meg a hibiszkuszaimnak, ugyanúgy öntöztem őket, mint korábban (azaz hol igen, hol nem), idén mégis négy halálozott el január óta. A kidőlt versenyző helyébe új lépett, mindig adtam magamnak egy esélyt, hogy életben tartsam az aktuális hibiszkuszomat. Most nem veszek új példányt, mindjárt indul a fűtésszezon, nem szeretek vesztes pozícióból indulni.

Tiszta szerencse, hogy legalább a gyerekek életben tartásához értek.

Vajon meddig élnek a vakmerő férfiak?

Ő, aki férfim cégesbulizik, szombat délben lépett le itthonról egy üveg jégerrel a táskájában (bepakolta a fogkefe és miegyéb mellé, merthogy máskor úgysem tudja meginni, és tényleg), és volt bátorsága, pontosabban vakmerősége megjegyezni indulás előtt, hogy vasárnap a formaegyre szeretnék hazaérni. Szombat dél óta egyedül nyomom itthon a két gyerekkel a két(háromnégy)emberes családi haccacárét, erre még formegyet is akar nézni, bahhh.

Lehet, hogy depressziós leszek

Ez a sok eső meg sötét meg hideg csak vicc, ugye? Na, nem így hajnal fél négykor, hanem pölö reggel és délelőtt és délután... Augusztusban... Igazából egész évben a nyaralást vártam, minden évben a nyaralást várom a legjobban, és miután hazajöttünk, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármit is pihentünk volna, most meg már olyan, mintha el se utaztunk volna, és perpill aggaszt az a lehetőség, hogy legalább félévnyi hideg, eső és sötét következik, nekem meg üres a pihenéstankom.

A következő iksz évre az a fogadalmam, hogy soha többé nem nyaralok együtt a szüleimmel. Túl sok egy elrontott nyaralás is.

Ezt a számot azoknak küldöm...

... akik tegnap rengeteget bénáztak, kábé annyit, mint én. (Vörös, fájó dudor a homlokomon ésatöbbi.)

A tegnap (és valószínűleg az év) csalódása, gratulálunk a nyertesnek!

Megpróbáltam beszélni anyámmal arról a problémámról, hogy milyen szépen elnyaralgatnak a gyerekeim nélkül (apám, anyám, unokaöcsém), nem keresik a társaságunkat a nagyjából szemközti szobából (mindig mi kopogtunk be, hogy hahó, benézhetünk pár percre az unokákkal?), holott ennél jobb alkalom nem igazán nyílik idén arra, hogy sok időt töltsenek a gyerekekkel (és velünk, és szerintem mi is aranyosak vagyunk, bár nem olyan cukik, ezt elhiszem). 

Láttam anyámon, hogy nem érti, mi a bajom. Bzmg, bzmg, bzmg. Neki nincs azzal gondja, hogy elmarad a közös strandolás, unokadögönyözés ésatöbbi, és azt sem érti, mi a fenéért állítom azt, hogy az apám nem törődik velem és a gyerekekkel. Bzmg, bzmg, bzmg.

Az anyámmal eddig lehetett beszélgetni. Most olyanokkal jött, hogy 

- dehátapámnaknagggyonfájalába (ja, orvoshoz nem megy, műtétet nem vállal be, inkább szenved évek óta és megvárja, amíg lebénul, meg sajnáltatja magát)

- deháthogyképzelemhogykocsivaljöjjeneksstrandra (hogy is jutott eszembe ilyen őrültség, ugye?)

- dehátnemtudjákhogymikorlehetbekopognihozzánk (ööö... létezik mobil, létezik fb, ha már nem akarnak kopogni, meg igazából azért be is kopoghat az ember, hogy pl. egyeztessünk valami kis negyedórás összeröffenést) 

- dehátapámtörődikvelemésagyerekekkel (ja, tegnap este ő, aki férfim benézett hozzájuk a két fiúval, amíg összedobtam a vacsorát, és apám levideózta a gyerekeket pár perc alatt, aztán kiment bagózni, és igen, ez kurvanagy törődés, valóban az)

- dehátapámnemtudmitkezdeniakicsigyerekekkel (tökre bonyolult dolog egy ölelés, egy simogatás, vagy egy nyamvadt kislabda visszagurítása, nem várom el, hogy atomfizikáról dumcsizzon a kölykökkel)

Miután anyám beszólt nekem, hogy szálljak magamba (én!, bzmg, én!), meg hogy fejezzük be az öt perce sem tartó "beszélgetést" (emeltebb és felháborodott hangon kérdeztem tőle dolgokat), ami alatt egyetlen példát sem tudott felhozni arra, hogy az apám hűdenagyon foglalkozna a családommal, meg rohadtul védte apámat és én voltam a kretén, aki igazságtalanul bántja őt és apámat, úgy döntöttem, megszakítom velük a kapcsolatot: nem megyek senkihez a jövőben, aki látni akarja a gyerekeimet, az szépen fáradjon el hozzánk.

A pénzt visszaadtam, bár nem volt könnyű, mert fejben már vettem belőle Andrisnak egy őszi cipőt, egy őszi nadrágot és egy őszi kabátot. Nyugodt lelkiismerettel nem tudtam megtartani ezek után.

Nyaralás rovatunk - még mindig a konyhából

A net már 15 centivel jobbra sem működik, így a lábfeltevős, hátat párnával megtámasztós blogolást soroljuk át szépen az 'álom' kategóriába, marad a bejárati ajtó és a hűtő közé beszorított széken ülős, lábat a konyhaszekrénybe valahogy beszuszakolós firkálás.

Anyu és apu szerda óta a nagyjából szemközti szobában nyaral az unokaöcsémmel, aki az öcsém fia. Szerda óta gyomorgörcsöm van. Visszafogottan nyomom a gyomorgörcsösdit, nem zavarok senkit a három fiúból álló családomban, hajnal kettőig-háromig elmókolok itt a konyhában a gyöngyeimmel, könyvemmel, feszültségeimmel.

Szerda előtt az öcsém, az öcsém párja, az öcsém párjának a kislánya és az unokaöcsém nyaralt a nagyjából szemközti szobában. Egy hétig, ugyanazon a napon jöttünk ide a Balcsihoz. Gyomorgörcs helyett csak simán szomorkodtam a közös élmények elmaradása miatt, és tudom, hogy a szomorkodásomról én tehetek, mert miért is gondoltam, hogyha idén pusztán három-négy alkalommal futottunk össze az öcsémmel (és tavaly se sűrűbben), akkor az a kivételes lehetőség, hogy együtt nyaralunk, neki is A Lehetőséget jelenti. A közös strandolásra, a közös kirándulásra-hajózásra, a közös hekkfalásra és a közös egyebekre. Nem nonstop gondoltam a közösködést, de egy-két-három alkalom jólesett volna (pár óra az egy hét alatt), végül is testvérek vagyunk, bár az igaz, hogy nem a legszorosabb kapcsolatban álló testvérek. Talán egyszer fürödtünk-kajáltunk együtt a strandon, ez csak szerintem kevés?

Az öcsémmel nem ünnepeljük egymás névnapját-szülinapját, egy-egy sms jön-megy, hogy gratulaboldogszülinapotköszi, néha felhívjuk egymást, karácsonykor is. Nem sorolom el azt a rengeteg okot, ami az elmúlt 35 évben befolyásolta a kapcsolatunkat és a kapcsolattartásunkat, a lényeg az, hogy a nyaralás alatt szerettem volna többet kapni az öcsémből és többet adni magamból meg a családomból, de a másik oldalon erre nincs igény. Jó, egy okot azért elmondok. Arra jutottam  a merengéseimmel, hogy a családunkban (anyu, apu, öcsém, anyai nagyszülők, apai nagyszülők, én) nem tudott kialakulni az 'azért járunk össze, mert szeretünk együtt lenni' érzése. Rengeteg oka van ennek is, naná. Ő, aki férfim családjában ez az érzés működik, és végtelenül hálás vagyok az isteneknek, hogy a gyerekeim ott megtapasztalhatják a nagycsaládos együttlét örömét. Saját magamban mindig leltem igényt a családi összeröffenésre, ennek a valódi értékét azóta látom, mióta gyerekeim vannak. És nyilván kocsányon lógó szemekkel fogom lesni, milyen nőket hoznak majd haza a srácaim, és biztos lesznek olyan nőneműek, akik előtt legszívesebben ki sem nyitnám az ajtót, a családba azért őket is szeretném belefoglalni addig, amíg a gyerekeim boldogok velük, és szeretném, ha a gyerekeim jó testvérek lennének, akik a családjaikkal együtt is akarnak és tudnak közösen nyaralni, meg azt is, hogyha valaki eljön hozzánk és hosszabb-rövidebb időre a családunk részévé válik, jól érezze magát pl. egy hétvégi ebédnél. Összetartó és összejáró családot szeretnék, ami nekem abban a formában, ahogy mindig is elképzeltem magamnak, soha nem volt és soha nem lesz.

A gyomorgörcsömet jelentős mértékben oldaná, ha látnám a szüleimen: ki akarják használni azt a remek lehetőséget, hogy egy hétig együtt tudnak nyaralni a két kisebbik unokájukkal. Valahogy úgy képzeltem, hogy néha (!, mert hiszek a szabadságban, és én sem szeretem, ha nem kapok levegőt a másiktól) közösen strandolgatunk, ülünk a nagy zöld, kockás plédünkön, dumálgatunk, röhögcsélünk, a gyerekek játszanak együtt, mi beszélgetünk mindenféléről, és egyszer-egyszer ő, aki férfimmel kettesben csobbanhatunk pár percet a Balatonban, mert anyám-apám szemmel tartja a gyerekeinket, sőt, eljátszanak velük. Legmerészebb álmaim arról szóltak, hogy pölö anyu alvógyerekvigyázása mellett talán egyszer kiosonhatunk este tíz után, ő, aki férfim meg én, bele az éjszakai borozásba-lángosozásba, egymás kezét fogva / összeölelkezve andaloghatunk kábé egy órácskát, ami 2010 októbere óta eléggé hiányzik az életünkből. 2013 augusztusában járunk most, csak mondom.

Egyelőre a közös strandolás is nagy kihívás, mert apámnak állítólag úgy fáj a lába, hogy képtelen lesétálni a strand-szállodaajtó közötti cirka 300 méteres távot, mi viszont nem tudjuk a tízméternyi körzetben található strandra vinni a fiúkat, mert ott mindkettőnek mély a legalacsonyabb víz is, kizárólag karban tudnának strandolni, ami nem élmény senkinek sem. A "mi strandunkon" mindkét sarj szabadon kószálhat az iszapos, nagyon lassan mélyülő Balatonban, és a három-tizenöt centis vízben megejtett iszapozást, lapátolást-vödrözést, vízpacskolást élvezik, nem kívánkoznak beljebb, hideg a víz is.

És úgy néz ki, a szüleim nem jönnek át a mi strandunkra. Mondjuk, kocsival is legurulhatnának, ha apám nem tud / akar annyit gyalogolni. Meg sem kérdezik, milyen programunk van az adott napon, hátha csinálhatnánk valamit közösen. A nagyobbik kisfiam már elég érzékeny ahhoz, hogy gyakran kérdezgesse, hol a nagyapja, hol az unokaöccse? Tulajdonképpen nem tudok jól válaszolni, mert ha azt mondom, hogy a strandon, nem érti, hogy miért nincsenek itt velünk. Én sem értem, kisfiam, én sem értem. Azt sem, hogy apám-anyám hogyan képes úgy strandolni tőlünk 300 méterre, hogy nem pusztulnak bele az unokáik hiányába. Főleg apám, aki 2013-ban nagyjából háromszor-négyszer találkozott velük pár órára. A kicsi fél tőle. Anyu a nyaralás előtt azt mondta, hogy apu nagyon készül az unokázásra. Hát, ja, valóban, bár úgy veszem észre, továbbra is a készülési fázisban jár, a megvalósításig nem jutott el.

Az a tény, hogy apám elbaszta a gyerekkoromat (3/4 elbaszásra jutott 1/4 jó pillanat) és soha nem volt valódi, jelen lévő, szerető és szerethető apám, az én bánatom. Fel nem dolgoztam, de megszoktam. Soha nem beszélgettünk igazán, nem tudja, ki vagyok. Évente 2-4 alkalommal találkozunk valami családi izé kapcsán, váltunk pár felszínes mondatot, a névnapomon és a szülinapomon meg az egyéb felhívós-köszöntős dolognál ugyanazokat az ezerszer hallott gratuláló mondatokat mondja, ez is megszokható, előfordulhat, hogy évek múlva megemészthető. Kapcsolatunk nem mélyíthető a jövőben sem, nála hiányzik minden olyasmi, amivel akár csak egy kicsit is megérthetne engem. Túlságosan bonyolult lélek vagyok a családom számára, az a baj. Az totális gyomorgörcsbe és szomorúságba ránt, hogy a gyerekeimre nem kíváncsi. Úgy sem, hogy a nagyjából szemközti szobában nyaralnak egy hétig. Anyám-apám szájából még nem hangzott el a mondat, hogy na, jöjjenek át egy kicsit a gyerekek, hadd legyünk velük. Tukmálni meg nyilván nem fogom a srácokat. 

Sírhatnék kerülgetett egész nap, legszívesebben üvöltöznék a szüleimmel, hogy hát ezt most mégis hogyan képzelik?, a gyerekeim miatt azonban ezt egyelőre szépen elfojtom, majd otthon, ahol egynél több szoba van, kibőgöm magam.

P.S.: Anyu a megérkezésük utáni első pár óra valamelyikében adott pénzt, hogy nyaralási hozzájárulás, és van helye ennek a pénznek, két kisgyerekkel hogyne lenne helye, meg láttam anyun, hogy ő ettől boldog, hogy pénzt tud adni, és elfogadtam-megköszöntem, és hálás vagyok, de azért... a pénz nekem nem szeretetnyelvem, és sok-sok év tapasztalása és önvizsgálata után arra jöttem rá, hogy a családomban senki nem beszéli a szeretetnyelvemet, többé-kevésbé mindig kívül álltam, többé-kevésbé magányosan, igen. És ettől a felismeréstől sem vagyok túl boldog. 

A jövőképemről

Mióta százszázalékosan tudom, hogy gyerekezés után kirúgnak a munkahelyemről, próbálom pontosítani a mi szeretnék lenni, ha nagy leszek? kérdésemre adandó válaszomat (mindjárt 36 évesen épp ideje kitalálni, nem igaz?), és most ott tartok, hogy nagyon szeretném, ha valamelyik mérvadó ékszeres újság a jövőben úgy mutatna be az olvasóinak, hogy extremely very talented jewelry designer... Azért nem extremely, mert tisztában vagyok a korlátaimmal. A történet továbbra sem arról szól, hogy karriert akarok építeni, ez a vágy valamiért hiányzik belőlem, sokkal inkább azt szeretném, ha olyan csodálatos ékszereket tudnék készíteni, amelyek megfogják és nem eresztik az embereket. Varázsolni szeretnék a gyöngyökkel, történeteket mesélni, szerelembe ejteni. Ez a karkötő az új úton tett első lépés... lépéske... lépésecske. Sokkal többre vagyok képes, úgy érzem, sokkal-sokkal többre, csak időm nincs. Most még.

A körülményeimről

Pénteken kint írtam a bejegyzést a szállásunk előterében, a vihar befújt egy csomó falevelet és hideg volt, az esti-éjjeli recepciós meg pont a Michael Bublé műsorról vette le a hangot, szombat este már az ajtónk előtti fotelben ücsörögve is rá tudtunk csatlakozni a netre, most meg ezt a bejegyzést a hűtő előtt összetolt két széken kucorogva írom, így hamarosan akár az az édeni állapot is kialakulhat, hogy az ágyban, kényelmesen kipárnázva-betakarva netezgetek.

Még valami?

Nyaralásunk előtt három nappal elmerészkedtem egy új fodrászhoz. Expressz hajszalonba ültem be, 15 percet vártam, hogy felszabaduljon valamelyik fodrász. Sokat nem tudott rontani a hajamon, valószínűleg emiatt nem zavart a kicsit amatőrnek tűnő ténykedése. Nehezemre esett megválni a régi fodrászomtól (pedig borzasztó rövidre vágta legutóbb a hajamat, haragudtam rá nagyon), mert szeretek ragaszkodni kozmetikushoz-fodrászhoz, mindig adok neki egy utolsó utáni esélyt, hogy biztos legyek abban, valóban elcseszi a hajamat.

Nyaralásunk előtt két nappal 

a) azt mesélték nekünk, hogy betörtek a leendő szobánkba és kirabolták az éppen ott nyaraló családot. A szájhagyomány útján terjedő történet recepciós által előadott eredeti verziója úgy néz ki, hogy a kettővel utánunk következő szobához tartozó erkélyre belépett a tettes, kinyitotta a szúnyoghálós ajtót (amit nem zárt be az odabent szunyáló 2 fő felnőttet és 2 fő gyereket számláló család), átlépett a földön alvó egyik gyereken, magához vette az asztalon heverő, értékesnek tűnő táskát, kilépett a szúnyoghálós ajtón és eltűnt. Senki nem ébredt fel. Szerintem mi sem ébredtünk volna fel. Akinek gyereke van, ájulatban alszik és kizárólag a gyereke hangjára riad meg. Luxus lenne, ha minden egyéb kategóriába sorolható neszre kinyitná a szemét.

b) anyukám vörösre festette a hajamat a saját kérésemre. A hajam első ránézésre fekete (másodikra is), azonban tudom, hogy tartalmaz vörös színt: napok óta vörös lé csorog a fejemről a hajmosások után, illetve minden cucc vörös marad, amire ráteszem / amibe beletörlöm az izzadtságcseppekkel kidekorált bucimat.  

Nyaralásunk előtt egy nappal ő, aki férfim még dokihoz hurcolászta a nagyobbik kisfiamat. A doki azt tanácsolta, hogy vasárnapig ne engedjük sarjunkat a Balatonba. Ötezer fokban biztos kivitelezhető az ilyesmi. Mivel a doki gyógymódja és az én ráolvasásom hatott, a gyerek balatonozott vasárnap előtt. Ha bármi gond adódott volna, nyilván kipecázzuk a Balcsiból. A biztonság kedvéért azért kezelgetjük a doki álal javasolt módon.

Nyaralásunk megkezdésének napján kismillió hangyát irtottunk ki a szobánkban, azóta is mindenhol támadnak. A hosszú-hosszú hónapokig tartó ágyi poloska megszállás után mindenre érzékenyen reagálok, ami kicsi, sötét és mozog, ezért a szobaleltárba beleírtam, hogy rengeteg a hangya, meg azt is, hogy lehetne tisztább a padló és a szőnyeg. Igen, ilyen finoman fogalmaztam, mert visszatérő vendégek vagyunk. 

Piros Tulipán

Új helyre költöztetem magamat és az ékszereimet a facebookon belül, örülök minden lájknak és kedves kommentnek és csokinak az új helyen is:

https://www.facebook.com/pages/Red-Tulip-Design-by-Angie/174667926048684#

A régi, számomra nagyon kedves fb-oldalt törölni fogom néhány héten belül.

És az új helyen egy szépséges karkötőt nyerhet majd Fortuna kegyeltje...

P.S.: Látom, drasztikusan csökken az olvasóim száma, már két ember leiratkozott erről a blogról... Ki kell találnom valamit, talán azt, hogyan lehet a fejben megírt blogbejegyzéseimet publikussá tenni valódi posztolás nélkül. Szép téma.

Az év könyve, és lelkizés, és Ezo Terka énem

Tudom, még nincs vége az évnek, de Palya Bea könyve nekem most nagyon fontos, most, ebben a kétgyerekes, beburkolt anyaállapotban, amikor megint marcangolom önmagam és válaszokat keresek az agyamban-lelkemben hemzsegő miértekre (néhány évente a padlóra kell küldenem magam, szokás ez már nálam, úgy látszik), és amíg nem olvastam Bea könyvét, alámerülés után az jött, hogy egyre mélyebbre süllyedek, csak süllyedek, csak süllyedek, és fogy a levegő, és néha úgy érzem, megfulladok. Ősz óta nem jó nekem, irgalmatlan katyvasz van a lelkemben, és nem tudtam, miért, és akadtak olyan napok, hogy nem mosolyogtam, és az senkinek nem esett jól. A könyv olvasása közben, de főleg utána született egy csomó válaszom, sorra jönnek a felismerések azóta is. Ezek már itt készülődtek bennem, de egyedül nehezebben szültem volna meg őket.

Nagyon tudom bántani magamat. Talán azért is, mert maximalista vagyok és kritikus, és valószínűleg azért is, mert rengeteg mindent hozok otthonról, ami a mai napig fáj, és ezekért a dolgokért saját magamban kerestem a hibát. Olyan témákra gondolok, hogy én és anyu, én és apu, én és a pénz, én és a siker, én és a pihenés. Alapvetően semmi extra, nem igaz? És mégis, pl. az apáddal való halott kapcsolatod simán megnehezíti az életedet, teszem azt, visszatérően béna faszikat választasz magad mellé, ha nő vagy, és élsz (halódsz) mellettük boldogtalanul. Ha hagyod, ha nem kutakodsz önmagadban és a családi örökségedben.

Néhány hete volt egy pillanat, amikor eszembe jutott, hogy meg kellene halni, és akkor minden sokkal könnyebb lenne. Mert én ezt így nem csinálom tovább. És pár perc után már röhögtem magamon, hogy micsoda barom vagyok. Fáradt voltam, teljesen kimerült, kizsigerelt, magányos, fizikailag és lelkileg túlterhelt, úgy éreztem, hónapok óta hiába mondom ő, aki férfimnek, hogy segítsen pihenni, meg nincs időm semmire, meg én is pakoltam a saját vállaimra mindenféle szart, pedig én olyan vagyok, hogy valóban félre kell vonulnom a saját kis kuckómba a saját kis dolgaimmal bíbelődni - és fel kell töltődnöm. 20 perc is elég az újjáéledésemhez, de előfordult, hogy napokig nem jutottam az életmentő húsz percemhez. És ennek mindig az lett a vége, hogy morogtam, fájt a derekam, fájt a lábam, fájt a hátam, és türelmetlenkedtem, meg kiabáltam és csúnyán beszéltem. Az nagy felismerésem ám, hogy tőlem a környezetem teljesen magától értetődőnek veszi, hogy ötembernyi melót végzek el szépen-ügyesen és mukk nélkül, és még csak egy kicsi dicséretet sem kapok érte, merthogy ez tőlem természetes. Ahogy vissza tudok emlékezni, már az iskolában is ez volt, meg otthon is. Merthogy a képességeim, a teherbírásom, az erőm blablabla. És közben én csak egy gyerek voltam, akit hajtottak, aztán már én is hajtottam magam, mert azt szoktam meg, hogy hajtva vagyok, az a normális állapotom, és most meg egy anya vagyok, akit hajtanak, és én is hajtom magam, és a Ribizliálom megmutatta: nem, nem a hajtás a normális állapot, kiszállhatok belőle, és saját magamat is leállíthatom. 

És ez csak egy apróság a sok közül. Teljesen banális apróság, de engem teljesen kicsinál, ha nem szólok magamra, és nem szólok rá ő, aki férfimre. Nem mondom, hogy most zencsirke vagyok, de érzek a lelkemben egyfajta békességet, ami hónapok óta hiánycikk nálam.

A fura az, hogy a gyerekeim a mindenféle belső viharaim ellenére mosolygós, nyitott, vidám, magabiztos, önálló kisemberek. És szeretnek, és nem zakkannak belém, holott kérdeztem azért magamtól nem egyszer, hogy úristen, ki ez, aki most én vagyok, és mit csinált azzal, aki én voltam, hogy lett ő?

Az Élet olyan, hogy mindig belelöki a kezembe azt a könyvet, ami az aktuális énszaggatós életszakaszomban erőt ad. A totális széthullás után kapom a mankót, hogy bicegve, sebesülten továbblépkedhessek az önismereti utamon, és aztán felgyógyulva használjam az önmagamról szerzett új tudást. 

A Ribizliálomban az a jó, hogy őszinte. Palya Bea problémáinak egy része az enyém is, és tök jó válaszokat ad, tetszenek a megoldásai. Érdekes, itthon ritkán hallgatom a zenéjét, mert nem varázsol úgy el, mint a koncerteken, ott viszont őrület van, abszolút magával ragadás. Palya Bea varázslatos jelenség, és a könyvében még az is klassz, hogy kiderül, rengeteg mindent tanult és tett azért, hogy eljusson oda, ahol ma tart. És a tanulást egyrészt iskolaként kell érteni, másrészt önismereti folyamatként, harmadrészt zenei tudásként. Remek a humora, és egyáltalán nem az a kis ártatlan ingyom-bingyom lányka, nekem ez is tetszik. Tudom, hogy sokan utálják és beskatulyázzák, hogy bahh, népdal, és hogy mit csujogat ez itten, meg minek áradozik a lelkéről, a jógáról satöbbiről, hát, ők tuti nem fogják elolvasni a könyvét, és én sem akarom őket meggyőzni. A többieknek azért ajánlom.

Előfordulhat, hogy erkélyről fogok kiabálni pasiknak

Valamikor a jövő héten, többet nem tudok, vonogatja a szemöldökét a gondnoknő, amikor arról kérdezem, pontosan mikor cserélik ki az erkélykorlátot. A tudása tulajdonképpen annyi, hogy lesz erkélycsere és nem kell beengedni a munkásokat, mert csak beugranak, kicserélik az erkélykorlátot 2-3 óra alatt, aztán kiugranak. (Remélem, valami biztosítócucc csak lesz rajtuk/alattuk.) A hölgyemény egyébként azért csengetett be, hogy aláírásos hozzájárulást kérjen az erkélycserére. Jó, más irányból közelítem meg a témát, vázolom neki a problémámat: a gyerekekkel sokat tartózkodunk az erkélyen játszás céljából, és nem örülnék neki, ha hirtelen bekommandózna az erkélyre x darab fém-és üvegszerkezetet cígölő pasi, hogy kézcsók, tetszik tudni az erkélykorláttyát cseréjjük, úgyhogy legalább a napot szeretném tudni, meg el is kell pakolni pár cuccot, teszem azt, az erkélykorlátra rögzített balkonládákat, bár nem bánnám, ha virágdzsungellel borított új erkélykorlátot hoznának a mostani, egy-két csoffadt kukacvirággal díszített korlát helyére. A gondnoknőt nem hatja meg a helyzet, kérdezzem meg a kivitelezőket. Remény csillan szememben, oké, felhívom őket, ha már a gondnoknő képtelen erre, a hölgyemény azonban közli velem, hogy nincs telefonszám. Egy pillanatra azt feltételezem róla, hülyének néz, de nem, komolyan beszél. Elengedem a kis pikírt megjegyzésemet, hogy klassz, ezek szerint majd hajoljak ki a korláton és kiabáljak oda az erkélyeken felbukkanó, saccra munkásszerkót viselő pasiknak, hogy jó napot, mikor érnek ide? 

És a gondnoknő bólintott. 

És nem viccelt.  

Bankos

Miközben hallgatom a bevezető rizsát, bekattan a hangja és a stílusa alapján, hogy ez az ügynökféle hívott már egyszer, hogy van-é iksz percem meghallgatni őt blablabla, én meg mondom neki kedvesen, hogy nem veszek semmit, nem kérek semmit, nem fektetek be semmit, nem kötök semmit, és amúgy sincs időm reklámszöveget hallgatni, és mélt se küldjenek, mert reklámszöveg olvasására sincs időm, ő meg erre benyomja a kis kedvencemet, hogy hívásom konkrét célja még nem hangzott el, addig csak annyit mondhatok, hogy tájékoztató jellegű a hívásom, és ebből már pontosan tudom, hogy legutóbb ugyanitt ráztam le a nőt, szépen elköszöntem, ilyesmi, mert értem ám, hogy ez a munkája. Nem tudom, mit remél ettől a titokzatoskodástól, a hívása konkrét célja nyilván nem az, hogy a vezérigazgató rábökött az ügyféllistán a nevemre és felajánlotta az éves fizetését - a 2013-ban esedékes bónuszaival együtt. A többi meg nem érdekel.

Akció! Akció! Akció!

Július 15-ig 10%-os kedvezménnyel vásárolhatjátok meg a Meskán látható ékszereimet. Itt a link (vagy kattintsatok a dobozra ott jobbra):

http://www.meska.hu/Shop/index/13347 

Rendelést már csak szeptemberre veszek fel, mert augusztusban nyaralok, júliusban pedig befejezem a maradék megrendelésemet. A Meskán azért tudtok garázdálkodni. 

Jelenleg az eredeti ár figyel az ékszerek mellett, mert nincs energiám-időm egyenként kiszámolni és átírni az árakat, a válaszmélemben azonban a csökkentett ár szerepel majd.

Jó vásárlást!

Körkérdezek

Maradt egy csomó intersparos, garfieldos-óceánmániás gyűjtőkönyvbe beragasztható matricám, és ha hiányzik valamelyik, szívesen elpostázom, hogy a gyereked ne az üres lapokat nézegesse, meg aztán csereberélhetünk, mert nálunk is akadnak fehér foltok. 

(Rendesvagyok, rendesvagyok, rendesvagyok.)

P.S.: És dm kuponok érdekelnek? Vagy dobjam ki őket? (Az 50 pontos füzetről van szó.)

Nagyon bénának úgy kell lenni...

... hogy például...

... vállon szúrod magad a faliújságról lelógó képeslap egyik csücskével. Vérezősen. Nem, nem acélból készült a képeslap, szimpla papírból.

... a majdnem eltört lábujjaddal három nappal később véletlenül belerúgsz az etetőszékbe. És később valamelyik masszív gyerekjátékba is. 

... majdnem letéped az arcodról a felső ajkadat egy hivatalos papírlappal, amit azért vettél a szádba pár pillanatra, mert a földre nem tehetted, zseb nem volt nálad, a lábad között a bevásárlószatyrot szorongattad, a két kezed meg éppen másra kellett.  

... elalvás előtt kiügyeskeded a szemedből az aznap újonnan kibontott, egy hónapra hitelesített kontaktlencsédet és beleteszed a tartójába. Rá a másikra. Ami lejárt. És amit ki kellett volna dobni. Bosszantóan egyforma mind a négy. Mínusz egy pár lencse, mínusz kétezer forint.

... egy héttel később elalvás előtt kiügyeskeded a szemedből az egy hete hordott új kontaktlencsédet, aztán reggel észreveszed, hogy csak az egyik lencse úszkál a tartójában. A másik rész üres. A kóbor kontaktlencsét végül a zuhanyfejen leli meg a háztartás másik felnőtt(nek mondott) tagja. Összeszáradva. Mínusz egy pár lencse, mínusz kétezer forint.

Nem tudtok überelni, ne is próbálkozzatok. 

Igen, nekem néha nagyon nehéz magammal.

Hekk nélkül

Azért mentünk egészen Sződligetig, mert kitaláltam, hogy hekket a-k-a-r-o-k enni, és tavaly megtapasztaltuk, hogy ott egészen jó a hekkes, Budapesten meg nem biztos, hogy hagyott valamit az árvíz a hekkesekből, és amúgy is, vágytam a zöldbe-madárcsicsergésbe. 

A célállomáson kiderült, hogy eltűnt a hekkes, meg az is, hogy a főúton hömpölygött a Duna. Nem szomorodtunk el, családilag nagyon bátran betértünk egy műanyag dobozban kialakított gyrososhoz, hátha kapunk valami finomat. Tudom én, hogy a gyros és a hot dog nem a gasztronómia csúcsa (bár Korfun ettem csillagos ötös gyrost, ami színében-állagában-ízében alig hasonlított a magyar gyrosra), de azért azt nem vártam, hogy a kiflibe csak egy hosszában félbevágott virslit tesznek. Még a lehúzásukról híres balatoni bódékban is egész virsli kornyadozik a kifliben...

A kirándulás azért jót tett a lelkemnek, mondjuk, a lábamnak nem annyira, de bicegve, a szandálba alig belebújva is élveztem a zöldet-madárcsicsergést. Ilyenkor érzem nagyon, mennyire el vagyok szigetelve a külvilágtól.

A majdnem lábujjtörésről

Egy időben teljesen véletlenül mindenféle szerencsétlen módon vertem le és be a jobb lábam legkisebb lábujját, aztán valahogy elmúlt ez a pechsorozat. A szóban forgó testrész egészen a mai napig bírta fájdalom nélkül: ma belerúgtam a magnóba. Ne, ne a Chuck Norris pörgőrúgását képzeljétek el, olyan magasra fel sem bírnám emelni a lábamat. A működést évek óta megtagadó magnót a gyerekeknek vettem elő játékszer gyanánt, és épp át akartam lépni, mert siettem. Megint. Szerintem már nem is tudok nem sietve létezni. 

Baromira fájt, vérzett és megdagadt kicsit, és nem is igazán hajlott a lábujjam, de azért elkezdtem összekészíteni a családomat és magamat, hogy megyünk kaját és miegyebet vásárolni, utána jöhet a játszóterezés. Bicegve-sántikálva, mert szuperhíró vagyok, a lánykori nevem meg terminátor, és anyaként is azt szoktam meg, hogy ha egy kicsit is mozogni tudok, teszem a dolgomat. 

Végül elismertem, hogy képtelen vagyok cipőbe bújni, meg tulajdonképpen járni is. Már-már láttam magam a Balesetiben órákon át várakozni a kisebbik kisfiammal. Ezt a forgatókönyvet abban a pillanatban vetettem el, amikor a vásárlást lebonyolító ő, aki férfim dobott egy sms-t, hogy nem működik a lift. Ez a tény elég kínos, ha az ember a sokadikon lakik. Eldöntöttem, hogy nem tört el a lábujjam, csak majdnem. Kizárt, hogy levánszorogjak a földszintre, a szemétledobót meg két éve lezárták.

Mivel kizárólag az ülés esett jól a roncsolt lábujjamnak, ő, aki férfim félig belehalt a két gyerek gondozásába (a porszívózást megúszta, reggel fél nyolckor megcsináltam), estére kaptunk segítséget az egyik sógornőm személyében: jót játszott a gyerekekkel. (Nekem tényleg ez a legnagyobb segítség, a mosogatás majd megoldódik valahogy.) Hétfőig mindenféleképpen rá kell gyúrnom az öngyógyuló mechanizmusaimra, ugyanis megszűnik a civilizáció egy része: nem lesz áram itthon, ami két gyerekkel csak úgy élhető túl, ha órákra kiszabadulunk a lakásból. Lift már van, az is valami.