Szilveszter margójára

Remélem, kifolyik a szeme és leszakad a karja és szétég a lába azoknak, akiknek a petárdái miatt nem tud aludni a kisfiam. Alvás helyett sír.

Gyorsan csak annyit....

... hogy boldog új évet kívánok nektek, legyen benne mindenféle jó, amit akartok (teszem azt, olyan sz betűs dolgok, hogy szeretet, szerelem, szex, szegészség, szöröm, sznevetés, szpénz), és egyébként mindjárt kezdődik a Nyúl éve, gondolom, ennek a hírnek most borzasztóan örültök.

Huszonhat helyett a kedvenc karácsonyi ajándékomról

Abban is volt valami jó, hogy a huszonhatra várt családtagok nem érkeztek meg (egyik felének nincs téli gumija és vidéken nagyonhó-nagyonjég borít mindent, főleg az utakat, a másik fele lebetegedett): senki előtt sem kellett takargatni a kialvatlan fejünket, a gyerek meg szerencsére úgy működik, hogy maximálisan elfogult, zombinak is szereti a szüleit. Két órára bírtam ledőlni, ő, aki férfim azonban másfél napon keresztül nem aludt, talán a front miatt, egyelőre őt kiáltottuk ki bűnösnek. Az esztétikát leszámítva ő, aki férfimnél nem olyan nagy gond az alváshiány (bár nekem gyűrötten is nagyon tetszik), én viszont megszenvedtem a két órát, mert most már négyet-hatot kell aludnom ahhoz, hogy jól bírjam az energiabomba gyerekünk egész napos iramát. Ha ideérnek a vendégek, kókusztekerccsel és bejglivel tuningolom magam, ezek hiányában maradt a kókadozás a sarj és a kacsasült felett. 

Bár még nincs vége a karácsonyi szezonnak (holnap van egy menet, aztán valamikor pótkarácsony, ha elolvadt a nagyonhó-nagyonjég és tökegészséges mindenki), már most tudom, idén mi a kedvenc ajándékom. Tádááám, ez:

 

A kategória tavalyi győztese miatt gyanús lehet, hogy ő, aki férfim biztosra akar menni a macskákkal, a helyzet azonban az, hogy Rosina Wachtmeister macskákat fest, és ha cuki gülüszemű csigákat festene és azokkal szimpatizálnék, akkor ő, aki férfimtől cukigülüszeműcsigás valamit kaptam volna. Porcelánmacskák, szép erős színük van élőben és nagyon meghatottak, Andris pedig remekül időzítette és helyezte a hányást, pont elkerülte a macskákat (azt is mondhatnám, hogy a testemmel védtem őket). Eredetileg nem akartuk megajándékozni egymást, merthogy a gyerek a mi ajándékunk, kap egy kis csomagolópapírt és masnit és berakjuk a fa alá, de aztán úgy döntöttünk, hogy Andris októberben született (mármint ezt nem szavaztuk meg, ez tény, ott voltunk mindketten), a karácsony meg decemberi ünnep, igazán megérdemlünk egy kis meglepetést. Így lett nekem a fenti cicapáros, és tudom, hogy az a gyengeség jele, ha ragaszkodom tárgyakhoz, de én bizonyos esetekben nagyon szeretek gyenge lenni.   

Huszonnégy és huszonöt

"Dechuszonnégy a mi napunk, ő, aki férfimé és az enyém, ez olyan szent és sérthetetlen dolog, a család összes többi részével a következő két napon ünnepelünk. Az ünnepi tervünk mindig nagyívű, ezt meg azt sütünk-főzünk, a valóságban azonban csak a minimum programig jutunk el, mert állandóan egymásba gabalyodunk - komolyan vesszük a szeretet ünnepét, na. Mivel ez a forgatókönyv annyira klassz, meg is beszéltük, hogyha gyerekeink lesznek, előző este lepasszoljuk őket a nagyszülőkhöz és csak dechuszonnegyedikén este jöhetnek haza az ünnepi vacsorára meg az ajándékozásra, mi meg továbbra is szokásunk szerint szer készülhetünk a karácsonyra, hehe. Azért van egy olyan gyanúm, hogy ez a pár sor majd az 'Így néz ki, amikor csibike és ő, aki férfije habos-babos, rózsaszín álmokat dédelget' címmel fog bevonulni a családi történelembe.", írtam tavaly, és hát úgy néz ki, a delphoi jósdában dolgozott valamelyik ősöm, mert igen, a következő években habos-babos, rózsaszín álom lesz egy olyan karácsony, mint a kétezerkilences. Hasznos tanácsaim magamnak 2011-re:

1. Ki mondta, hogy exgerincsérvesen csak két kilót cipelhetsz? Igenis elbírsz tizenhárom és fél kilót magadon, elöl a hat és fél kilós gyerek, hátadon a hétkilónyi hús és ajándék. Ha nehéznek érzed a terhet, feltétlenül mérd le otthon, hány kiló lapul a hátizsákodban. Ettől nem sajog kevésbé a hátad és a derekad, viszont tudni fogod, hogy hős vagy. 

2. Hiába nincs karácsonyi hangulatod, legalább két héttel korábban tervezz meg és szerezz be mindent, így elkerülheted, hogy ő, aki férfid vállait a szokásosnál nagyobb terhek nyomják, meg azt is, hogy az igen fáradt ő, aki férfid azzal viccelődjön az ötödik és a hatodik kör vásárlás között egy adag marcipánnal a hóna alatt, hogy a Marci Pan az a Peter Pan testvére?

3. A kreatív tevékenységnek számos formája létezik, ne feledd. Ma hajnali nyolc órakor kézügyességednek köszönhetően méretre szabtad a porszívó szűrőszivacsát, hogy megküzdhess a porcicákkal. A szűrőszivacs tökéletesen simul a helyére, a mézeskalácsaidat majd húsvétra megsütöd. 

4. Hagyd, hogy ő, aki férfid két órára birtokba vegye a konyhát és elkészítse, aztán lemeózza a forralt bort. Egyrészt isteni a nedű (emlékszel az ízére tavalyról, az is valami), másrészt ő, aki férfid nagyon vicces becsípve is, például kuncogva viszi le a szemetet, ami józanul nem szokása.

5. A hurka és a kolbász, valamint a krumplipüré remek ünnepi kaja, tizenöt perc alatt előkészítheted és hamar fogyaszthatod. Ha nem krumplipucolás közben hatódsz meg könnyekig attól a képtől, hogy jövőre a fiad csillogó szemekkel bontogatja az ajándékait a fa alatt, további perceket nyerhetsz.   

6. Jó ötlet, hogy a gyerek az autós hordozóból nézzen titeket az ünnepi vacsora alatt. Ha ilyen terved van, a gyereket már karácsony előtt szoktasd bele a hordozóba, hogy ne az ünnepi vacsoránál kezdjen sírni a szabadságában való korlátozás miatt. Bár az romantikus (?), ha a tányérodon ő, aki férfid vágja apró darabokra a hurkádat és a kolbászodat, hogy együtt tudjatok enni - te a bal karodban tartott, épp anyás hangulatában leledező kisfiaddal. 

7. Az erős hidegfront minden babát megvisel, a tiéd sem kivétel, ezért készülj fel arra, hogy egész nap pörög, nyűgös és zaklatott és nem alszik el a szokásos időben, így a tárgyi, de főleg a természetbeni ajándékok átnyújtása és élvezete egészen addig várat magára, amíg a kombinált altatólövedék (anyatej és spéci cédé) hatására álomba nem szenderedik a kimerült sarj. 

8. A kisebb fenyőfa feldíszítése tovább tart, mint a nagyé, mert ha minden díszt rá akarsz akasztani, nehezebben találsz helyet nekik.

9. Ha a gyereked még soha nem hányt, biztos lehetsz abban, hogy pont karácsonykor fog - ajándékozás közben. Sugárban.

10. Szerezz be még egy nőies melegítőt, hogyha az egyiket lehányja a fiad, a másikat pedig a magadra öntött húslé teszi hordhatatlanná, ne ő, aki férfid ősrégi melegítőjébe kelljen belebújnod. Vagy fogyj le, hogy hordhasd a farmereidet.

11. Dobd ki az összes fikuszt a kukába, nincs időd ötpercenként felszedegetni a frissen felmosott padlóra hullott milliónyi levelet.

12. Vegyél szőnyeget a parkettára, hogy felfogja a bokádon lecsorgó anyatejet, ami a parkettáról csak hosszas suvickolással tüntethető el.

13. Ő, aki férfidnek ajándékozz legót, lehetőleg minél bonyolultabbat, így garantáltan elbíbelődik a legóval addig, amíg a sarj lefektetése után eljuttok a karácsony tizennyolckarikás részéhez - és végre egymással bíbelődhettek.   

14. Családtagjaidnál utalj arra, hogy kicsi a gyerek, megviseli a hideg és az utazás és az idegen környezet a sok új ingerrel, ezért inkább nálad karácsonyozzatok. Az ajándékok mellett több napra elegendő kaja érkezik a házhoz a kedves rokonoknak köszönhetően, leves, süti, mézeskalács, mindaz, amire neked idén nem jutott időd. 

15. Rebegj hálaimát azért, hogy tizenkét terítékes mosogatógéped van, így a mosatlan láttán nem kell koszos késsel eret vágnod magadon a nagycsaládos karácsonyozás után.
16. Csúnya dolog az arcodba tömni a gumicukorfan sógorodnak ajándékba vett, fehér hasú zöldbékákat.

17. És végül karácsony után ne, hangsúlyozom, NE állj rá a mérlegre!

X-Faktor, azaz most honnan fogom tudni, hogy szombat van?

Gyerekes életem egyik alappillérét veszítettem el azzal, hogy véget ért a műsor. Összefolynak a napok, annyira rohan az idő (mit rohan, száguld!), manapság könnyen zavarba lehet hozni azzal, hogy épp milyen nap van, a hányadikával meg pláne, legutóbb már azon is elcsodálkoztam, hogy december az aktuális hónap, mert azt tudom, hogy november után december jön, de hogy ilyen gyorsan, azt eddig nem sejtettem. Egy szép napon arra ocsúdok, hogy elrepültek az évek, mindjárt érettségizik a fiam. (Mintha gyerekkel háromszor olyan gyorsan telne az idő. Azért valahol borzasztó ez a tempó.) Ha X-Faktor, akkor szombat, ergo megint elmúlt egy hét, ez volt a fix pont Az Időben, most törhetem a fejemet egy új időszámításon.   

Amúgy nekem tetszett a műsor, színvonalban verte a Megasztárt, a tizenkét döntős között több volt a valódi tehetség és a műsorvezető páros sem volt közönséges éspervagy bulvár, szóval, én remekül szórakoztam, a műsort kísérő, néha kínos kötelező körökre pedig nagyvonalúan legyintettem. Szeretem, ha ennyire tehetséges emberkék mérik össze a tudásukat, és csak kicsit vagyok irigy. Jó, a Csabi nem tehetségesebb, mint a Nikolas, de örülök, hogy ő nyert, mert ha fiatalabb lennék úgy tíz évvel, őrülten szerelmes lennék belé, bizonyos énekhangjai sem zavarnának (hahhh, kit érdekel az ének ilyen bugyiszaggatóan kék szemeknél), meg azért is, mert nekem sok volt, ahogy a Keresztes Ildikó legkedvesebb mentoráltját ajnározta (A Hang, Az Angyal, Az Istenáldotta Tehetség, ugye, Ildi?), néha maga a hisztikkel feltupírozott K.I. is sok volt. A Nikolas-féle pasinál zavar a sterilitás, hogy olyan kis bájgúnár, minden szőrszál a helyén, biztos azért, mert egyrészt képtelen vagyok ilyen makulátlan megjelenést produkálni, másrészt meg mindig ott a kérdés, hogy ki mit próbál leplezni belül a tökéletesen megkomponált külsővel. Wolf Katinak drukkoltam, kedvelem a humorát, a stílusát, a szemöldökét nem, bár erről nem ő tehet, hanem a sminkes. Vecának is szorítottam egy kicsit, ott lett volna a helye az utolsó kettőben. A következő életemben pedig olyan kis apró, törékeny alkatú lány szeretnék lenni, mint a Nyári Edit, mert soha nem volt még XS-es ruhám. És igazából Norbinak is szurkoltam, de csak az elején. Leesett az állam, hogy a mentorok meglátták benne a lehetőséget (ezért keres a Geszti milliókat és nem én), izgalmas, ha egy őrültnek tűnő valakiről kiderül, hogy félig-meddig zseni. Oké, nem zseni, de mindenféleképpen polihisztor, érzékeny és intelligens polihisztor, és jelenleg a legszebb csúnya fiú Magyarországon. A hangja az, ami nem fogott meg, nem bírnám pusztán hallgatni, egy idő után untam a produkcióit. Ami az X-Faktort illeti, kifejezetten várom a következő szériát, hogy megint tudjam, mikor van szombat. Örülök, hogy ilyen szerethető embereket mutatott a tévé hétről hétre, jó ez, kell ez.

P.S.: ... és most hallgassuk meg, hogy ain't no mountain high enough, mert klassz. Csak azért merem hangosan énekelni itthon, mert a fiamat kaja közben sem zavarja, hogy nincs hangom - dúl benne az életösztön.

Megrendült a rendszerbe vetett hitem

Lehet, hogy a gyöngyrendelést sem nekem találták ki, legalábbis ha a net baráti támogatásával akarom megoldani. A bolt nagyon messze van gyerekkel ilyen hóban és hidegben, ja, és még kicsit betegen, éljen a webáruház, csak bepötyögöm a felhasználónevemet és a jelszavamat és már korzózhatok is a gyöngyök és az egyéb alkatrészek között. Igen, ha nem felejtem el a felhasználónevemet és a jelszavamat, korzózhatok. A felhasználónévvel nincs baj, két-három verziót használok, a jelszó viszont más kérdés, ott az egészséges paranoiámnak köszönhetően nagyon kreatív tudok lenni és gyakran az a történet vége, hogy néhány percnyi hiábavaló próbálkozás után az elfelejtett jelszó gombra kattintok, miközben hálát rebegek a Nagy Manitunak, hogy nem kell újra regisztrálnom. A gyöngyös webáruház oldalán is van ilyen lehetőség, e-mailben kaptam egy vadonatúj jelszót a rendszertől, bár zavart, hogy ideiglenes, és hogy miért nem a régit küldi, igazán megbízhatna bennem. A rendszer azt is megírta a mélben, hogy belépés után gond nélkül megváltoztathatom a jelszavamat. Miután átjutottam a webáruház szigorúan őrzött kapuján, megfogadtam, hogy valami csontegyszerű jelszót találok ki, hadd örüljek legközelebb, hogy nem felejtettem el. Rendelés előtt a jelszócserére kattintottam, intézzük el gyorsan a hivatalos dolgokat, gondoltam én, aztán jöhet a nézelődés, válogatás, szívfájdítás, mert az egész e-shopot csak nem tehetem a magamévá. A jelszócserénél a régi jelszavamat kérte a rendszer és itt megtorpantam egy pillanatra. Nem, az nem lehet, hogy azt a régi jelszót kéri, amit elfelejtettem és amit nem küldött ki, hiszen azért kattintottam az elfelejtett jelszó gombra, mert a régit n-e-m t-u-d-o-m. Azt remélte, hogy két perc alatt eszembe jutott? Megpróbáltam megtéveszteni a rendszert és beírtam a tőle kapott ideiglenes jelszót, de ez a rendszer konzervatív, a szabályokhoz mereven ragaszkodó rendszer, kizárólag az elfelejtett jelszót hajlandó elfogadni, nélküle nincs jelszócsere. Tök jó. (Nem.) Az lesz, hogy regisztrálok megint és könnyen megjegyezhető jelszót választok, például nemtudom vagy ilyesmi.  

"Jó reggelt kívánok! Ébredni kéne mááár..."

A sámánkodást nem nekem találták ki, ez most már biztos. A hétfői sikereken felbuzdulva tituláltam magam kedden egészen tehetséges sámánnak, mert úgy tűnt, pusztán az akaraterőmmel meggyógyítom a torkomat (bármelyik ezoguru büszke lenne rám), elég csak azt mantráznom, hogy egészségesvagyok, egészségesvagyok, egészségesvagyok (a nem vagyok beteg formulát ignorálja Az Univerzum, ezt Rhonda Byrne megsúgta, igazán rendes tőle) és kész, már nem is fáj a torkom. Kedden tényleg nem fájt. Szerdán viszont már alig volt hangom és megérkezett a hőemelkedés is. Zokon vettem, hogy Az Univerzum kihagyott egy pillanatra, az ilyen övön aluli ütés nem ér, arról nem regélt R.B., hogy Az Univerzumnak szelektív a hallása. Úgy hörögtem az elmúlt két napban, mint a térdkalácson lőtt rinocérosz, csak az vigasztalt kicsit, hogy a kisfiam ezt viccesnek találta és mosolygott rám, pedig a hörgés mellé még úgy néztem ki, mint Michael Jackson. Nem, nem esett le az orrom, csinosnak nem nevezhető szájmaszkot hordtam napokig, hogy gyerekezés közben minimálisra csökkentsem a károsanyag-kibocsátásomat. A védőnőm az Angin-Heelt ajánlotta (mert ő hisz a homeopátiában) vagy a Mebucaint (mert én nem hiszek a homeopátiában), hogy szopogassam, ő, aki férfimnek is megvolt a maga javaslata, hogy mit szopogassak, hátha gyógyít az A-H. azonban vényköteles, a háziorvosom pedig a város másik végében, a M. betegtájékoztatójában meg az áll, hogy ne használjam, ha szoptatok. Köszi! Dokit és antibiotikumot nem akartam, maradt a homeopátia, amiről a védőnő azt gondolja, hogy van, akinél hat, van, akinél nem, és amiről én azt gondolom, hogy ezzel az erővel akár egy kanál libazsírt is lenyelhetek. Végül Miért ne? alapon napokon keresztül szervezetembe juttattam a gyógyszertárban javasolt homeopátiás köptetőt (nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak, amikor azt sorolta a tájékoztató, mi mindenre jó, talán csak tyúkszemirtásra nem) és szopogatós tablettát, velük párhuzamosan meg a házipatikám olyan csodafegyvereit vetettem be, hogy meleg epres-vaníliás tea, citromkarikanyalogatás -és harapdálás, mézevés (egyszer nem töröltem meg a számat és rám ragadt a szájmaszk), szex, gingerbread house habfürdő, és ma ezekhez jön még a húsleves. Lassan meggyógyulok, bár nem tudom, ez mennyiben a homeocuccok érdeme (szájmaszk alatt vigyorgó szmájli). A nyűves Univerzumnak innen üzenem, hogy ne, ne segíts, bakker, most már megoldom egyedül.    

Alakulgat talán

Nem tudom, mi van velem, egyáltalán nincs karácsonyi hangulatom, pedig szeretem a mi karácsonyunkat. Nem a körítés hiányzik, mert a kirakatokban látom a kismillió díszt, a tévében egyre több karácsonyi reklámba futok bele és hétvégén meglökdösött Az Ajándékokra Vadászó Tömeg, tehát valami bennem nem stimmel és biztos, hogy nincs élet- és ünnepundorom vagy ilyesmim, csak a torkom fáj kicsit, de azt mentálisan mindjárt teljesen meggyógyítom (egészen tehetséges sámán vagyok). Nem mondom, hogy nem érdekel, de annyira nem foglalkoztat, hogy mi lesz a vacsora, mit sütök, kit mivel ajándékozok meg. A kis karácsonyi bizbaszok is hidegen hagynak, holott egy-két mütyürt vagy díszt minden évben veszek vagy csinálok, mert az kell és kész. Tegnap elkapott az egyik sógornőm és arra kényszerített (szépen nézett rám és én ennek nem tudok ellenállni), hogy menjek be vele a könyvesboltba és válasszak magamnak könyvet karácsonyra. Régóta csorgott a nyálam Az időutazó felesége után, a sógornőm meg tényleg komolyan gondolta, hogy markoljak fel egy bármilyen könyvet, úgyhogy felmarkoltam az időutazóst és ott a könyvesboltban éreztem először, hogy bizsereg kicsit a szívem, mert jaaaa, hogy karácsony és ez lesz az egyik ajándékom. Semmi gond velem, de mintha lógna egy függöny csibike és a világ között, és a világra csak úgy nagyjából vagyok nyitott. Lehet, hogy a gyerek miatt köd ült az agyamra és ez most egy ilyen időszak? Akkor viszont mondja már meg valaki, mégis meddig tart, mondjuk, a húsvéti sonka majd érdekel annyira, hogy jóízűen összetormázzam?  

Azért a karácsonyi ékszermegrendelések is bizsergetnek, izgulok, hogy sikerük lesz-é vagy sem, inkább menjek havat lapátolni. Az egyik új így néz ki:

Megint megfogadtam, hogy soha többé nem találok ki ilyen melós mintát, persze, úgysem bírom megállni, nem én lennék, ha meg bírnám állni, a küzdelmes, nehéz utat szeretem, aminek a végén hátra lehet dőlni verítéket törölgetve / tűdarabokat szedegetve / sebeket nyalogatva, hogy na, oké, megvan. Szeretem, hogy szabad kezet kapok a mintánál, és a színekben is csak annyi a megkötés, hogy citrom, narancs, piros, a konkrét citrom, a konkrét narancs és a konkrét piros rajtam múlik. Nagyon vidám karkötő, kattintásra bejön az XL méret. Készítés közben erőteljes nyárérzésem volt, talán hóembert, fenyőfát vagy rénszarvast kellene fűznöm, hátha letámad a karácsonyi hangulat.

Majdnem hörcsög

Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nekünk is van hörcsögös játékunk, csak a miénk olyan hörcsög, ami valójában hal, és miután az előző bejegyzés kapcsán mazsoláztam kicsit a hörcsögcuccok között, elárulom azt is, hogy a mi játékunk eléggé fapados, nem aknáztuk ki a benne rejlő lehetőségeket, de könnyen fel lehet fejleszteni. Erről van szó, mutatom:

Tényleg az, aminek látszik: fürdőszobatükör. A földhözragadtabb olvasóknak segítek, ez egy üvegmatrica akvárium. (Mondtam, hogy fapados. Nagyobb akváriumért katt a képre.) Talán két éve ilyen, nem emlékszem pontosan, arra viszont igen, hogy ő, aki férfim kezdetben nem szavazott bizalmat a kreatív énemnek, pedig engem nagyon zavart a üresség, olyan lehangoló tökszimpla tükör előtt fésülködni, nem? Ő, aki férfim szívén aztán megrepedt a jég, ugyanis halban ez a tűzhal a kedvence, én meg üvegmatricából elkészítettem neki egy igazi lionfish-t, azt az oroszlánfejűt balra, és rányomtam a tükörre. (Soha nem állítottam, hogy nem vagyunk infantilisek.) Az oroszlánhal sokáig egyedül árválkodott, tükörtársakat csak később kapott, amikor eldöntöttük, hogy üvegmatrica akváriumunk lesz. Első körben élő állatot szerettünk volna, de olyan kiszerelésben, hogy ne pisilje össze a lakást, ha túlórázunk, meg hogy ne kelljen sétáltatni reggel hatkor a derékig érő hóban. Őszintén megvallottuk egymásnak, utáljuk a kisméretű szőrös izéket, a madárféléket szintén, így egyedüli lehetőségként a teknős és a hal maradt, ezek azonban nem rajonganak az ad poci táplálásért, ami nálunk például a növények esetében azért elő szokott fordulni. (Arra büszke vagyok, hogy a kisebb-nagyobb krízishelyzetek ellenére a minirózsám hét hónapja életben van. Azt akartam írni, hogy él és virul, de ez utóbbit erős túlzásnak éreztem.) Ezen a ponton döntöttünk úgy, hogy oké, döglött élettelen háziállat való nekünk, és ha már ott az a magányos oroszlánhal a tükrön, kapjon szomszédhalakat, kavicsokat, zöldeket, korallokat (jó, hát nem én vagyok a korallfestés istenasszonya, az tény, de legalább szép pirosas-sárgás színt kevertem ki), persze úgy, hogy az alfahím jellege megmaradjon. Harminc kavics egyedi megfestése után volt egy kis holtpontom, ahol azzal biztattam magam, hogy sokkal szöszölősebb meló lenne, ha ezernyi fűszál között ugrabugráló nyulakat álmodunk meg magunknak. S lőn, megszületett az üvegmatrica akvárium, reggelente eme kis színes játszótér előtt dörzsöljük ki a csipát a szemünkből.  

Mindig belefutok, úgyhogy most már írok róla

Azért szeretek anya lenni (többek között), mert olyan játékot is nyugodt szívvel megvehetek a fiamnak ('úgyis legalább hárman játszunk vele', szól az indoklás), ami nekem anno a gyerekkoromban kimaradt (például a bábfigurák, bár úgy tűnik, fel lehet nőni bábozás nélkül is), vagy amit imádtam, de legálisan csak bizonyos életkorig szöszölhettem el vele (például a legó), mondjuk, ő, aki férfimet nem zavarta volna, ha az udvarlás (nevezzük inkább így, zsengekorúak is olvasnak) kellős közepén legóautó áll a térdébe, nagy rajongója a legónak. Valószínűnek tartom, hogy a következő évek karácsonyai korai lefektetéssel végződnek a ded számára, a szülők meg rávetik magukat a legújabb játékaira és csillogó szemekkel várat építenek a fa alatt vagy vonatsíneket rakosgatnak a nappali bútorai köré.

Mostanában sok időt töltök játékboltokban, mert olyan alapdolgot keresek a gyereknek, hogy csörgő, súlyra-formára babakézbe való, a kismillió csilivili fejlesztőizé nélkül, és állandóan belefutok A Hörcsögbe. Nagy és dagi, úgyhogy tengerimalacnak néztem, de a Hamster/hamster németül, angolul és franciául is hörcsög, szóval, hörcsög, gigahörcsög, mint a Nugget, aki kész (elemmel működő) személyiség, naphosszat álmodozik és lepkére vadászik. És nem Nugget az egyetlen ilyen gigahörcsög, csomó van belőlük. Igazi gyerekmágnes játék, rengeteg kiegészítővel, akár egy egész Zhu Zhu város felépíthető, csak bírja a pénztárca. Ha Nugget úgy dönt, hagyja a fenébe a lepkéket és csajos napot tart, magára kapja a legcsinosabb fűszoknyáját, beugrik egy kis fazonigazításra a szépségszalonba (hajszőrszárítós!), majd a hörcsögbarinőkkel megnéznek valami hörcsöglovestory-t az autósmoziban, aztán szénhidráttúráznak a pizzériában. Persze előfordulhat, hogy ez a szőrös és cuki megadög egy szép napon megkattan attól, hogy a sok bezabált pizza miatt nem megy fel a seggére a kedvenc fűszoknyája és randalírozni kezd Zhu Zhu városban, nos, ebben az esetben irány a sitt, ahol mondjuk megvigasztalja egy jóképű rendőrhörcsög és a kis Pumpkinnal (meg a hörcsögcumisüveggel és -hordozóval vagy hörcsögbabakocsival) együtt boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Személyes kedvencem az oldalkocsis ZhuZhumobil.   

El tudom képzelni, hogy egyes szülők lelkesen rábólintanak a gigahörcsögre, hiszen az a legjobb benne, hogy nem él, ergo egyrészt a gyerek kedvére nyúzhatja, nem ül rá, nem simogatja halálra estébé, másrészt éjszaka nem szökik ki a kis hörcsöglakból, így anyu nem kap idegösszeomlást a lakásban szabadon kószáló jószágtól, apu pedig nem tölti hörcsögvadászattal a vasárnap hajnalt.  

Kulcskérdés

Három csík van a hosszú részén, olyat keress, mondta ő, aki férfim a telefonba, női agyra, a női agyamra szabta az információt, ugyanis vészhelyzet volt, az esti séta után a kabátzsebében maradt a kulcsom. Ott álltam másnap délután a csukott ajtó előtt (Andrist épp etettem reggel, a dolgozni induló apja zárta kulcsra az ajtókat), rajtam a gyerek és a télies szerelés és a kimozdulhatnék heves vágya. Mielőtt csalódottan kiléptem volna a zsebkendőnyi erkélyre (semmiféle mélybevetődési szándék nem vezérelt, levegőzni akartam, legalább így), kissé zaklatottan felhívtam ő, aki férfimet, rejtegetünk-e esetleg pótkulcsot valahol. (Azt nem vállaltam, hogy körömreszelővel nyitok utat magunknak, a biztonsági cucc bazivastag, a következő ötven évben hiába reszelném, nem érnék a végére.) Rejtegettünk. A kulcsos szekrényben. Másfél éve lakunk itt, érik még meglepetések az ember lányát, pótkulcs lóg a kulcsos szekrényben, ki hitte volna. Ezen a ponton hangzott el az a három csíkos információ, én meg zaklatottságomban is képes voltam elámulni azon, hogy a férfiagy mi mindenre figyel. Engem bárki megkérdezhet a kulcsaimról, van nagy és kicsi, kerek és szögletes fejű (a kulcstartóm hupikék törpikés, vallotta be csibike és pironkodva nézett körbe az anonim kulcsosok összejövetelén), ennyit tudok róluk, recékről, csíkokról és barázdákról fogalmam sincs, abban sem vagyok biztos, van-e egyáltalán minta vagy felirat rajtuk. Az a lényeg, hogy nyissák az ajtót, nem? A kulcsos eset kapcsán viszont kiderült számomra, hogy a kabátiparban tulajdonképpen diszkriminálják a nőket: a férfiak kabátján háromszor annyi titkos és nemtitkos zseb van, és ha A Mindent Elnyelő Női Táska nélkül akarok sétálni, tessék, ilyen kulcsnélküli helyzetbe kerülök. Egyenlő kabátjogokat követelek.

Megint olvasok, nahát

Valószínűleg megrepedt a gondolkodásomra telepedett hormonalapú szűkítő, különben mi mással lehetne magyarázni, hogy két olvasásmentes hónap után újra kívánom a könyveket. Meglepődtem, komolyan. A magatartásomban semmi nem utalt arra nekem, hogy a közeljövőben például a gyerekoltásokról szóló tájékoztató anyagokon kívül mást is fogok olvasni, ráadásul remekül megtévesztettem magamat azzal, hogy a múlt héten vagy mikor megvettem valamelyik női magazint, amibe végül csak belelapoztam. Téli divatszínek? Bahhh, kit érdekel most olyan bohóság, mint ruha, cipő, táska, koncentrálj inkább a jövő egyik állandóan éhes és rendkívül cuki reménységére, így a beszűkült anyai gondolkodásom, én meg félretettem a női magazint. Majd magamhoz engedem a világot, majd. A váratlan fordulatot Sarasvati egyik kölcsönkönyve hozta meg. A hordozókendőn kívül négy darab könyvet hagyott nálam, gondoltam, pár hónapig biztos nincs szüksége rájuk, előbb úgysem lesz időm / energiám / agyam / kedvem olvasni. Tévedtem. Az Ölelj át! anyakönyv (a többi is az) és tetszett, egy másik bejegyzésben elmesélem, miért. Az olvasási körülményeim persze jelentősen megváltoztak, a 'ledőlök az ágyra és órákra belemerülök a könyvbe' típusú szórakozás a múlt szerves része, a jelenben megoldhatatlan. Tudtad, hogy hatvan perc alatt rengeteget lehet aludni? Két-három oldalt haladtam egyszerre, vagy csak pár sort, ha a gyerek úgy döntött, mégsem alszik, inkább játsszunk valamit. Tíz-tizenöt perc, ennyit csíptem le innen-onnan. Olvastam az alvásidőm elején, olvastam a reggelinél, olvastam a vécén, olvastam szoptatás közben, olvastam a gyereket ringatva. És kimondottan jólesett. Teljesen belelkesedtem, hogy vége a két szűk hónapnak, és annyira elkapott az olvashatnék, hogy olyat tettem, amit tavasz óta nem: elrohantam a könyvesboltba és könyvet vettem. Kettőt. Azért nem könyvtár, mert Fulghum két kötetét szorítottam magamhoz, ő meg olyan könyveket ír, hogy azokat muszáj birtokolni. A könyvvásárlási tilalom megszegését azzal indokoltam a lelkiismeretemből és az anyai gondolkodásomból álló kétszemélyes bíróság előtt, hogy tetszik tudni, már másfél hónapja tök ügyes anyja vagyok a gyereknek, én ezeket a könyveket megérdemlem, kérem szépen.       

Amikor csődöt mond a logika

Az ajtónyitási szokásaim nem változtak az elmúlt években, a lényeget úgy lehetne összefoglalni, hogy hiába szól a csengő, csak akkor nyitok kaput és rácsot és ajtót, ha tudom, hogy jön hozzám valaki. Ez voltaképpen önvédelem, mert a lakótelepen olyan az élet, hogy csenget a postás, csenget a kéregető, csenget az eltévelyedett, csenget a közös képviselő, csenget a majomkodó gyerek, csenget a részeg, csenget a betörő, csenget a szórólapos, csenget a szomszéd, csenget a térítő ésatöbbi. Van egy kis egészséges paranoiám, az én lelkemen ne száradjon olyan gyalázat, hogy teszem azt, feltörnek egy lakást vagy Tesco újsággal tömik tele K. József postaládáját. Mivel nem látok át a betonrengetegen, fogalmam sincs, ki áll a kapuban, így a kaputelefonos próbálkozások eleve zárt ajtóra ítéltetnek, a kaputelefonba mindenki azt kamuzik, amit akar. Ha valaki azonban pont engem akar, felhív mobilon és elvileg jöhet, gyakorlatilag is, ha itthon vagyok. Az emeleti rácsos ajtónál is csengethet boldog-boldogtalan, ott sem látom, ki az, mert rossz a kukucskálónk, ami ugye abszurd, hiszen mitől mehet tönkre egy kukucskáló, ripityára zúzza a verdeső szempillám vagy mi? A miénk mégis defektes, hiába nézek ki rajta, csak a homály sejlik fel előttem, és nem, nem lehet megtisztítani, az öntisztulási folyamat sem indult be az elmúlt majd' másfél évben, a csere meg lustaság, pontosabban oknélküliség miatt várat magára. Akivel megbeszéltük, hogy jön, azt úgyis beengedem, a többieket meg minek kukucskáljam, nem igaz? (Egyébként ez a leselkedős dolog eléggé jellemző a lakótelepi populáció idősebb tagjaira.) A rács remek szelekciós eszköz, így a lakásajtót csak meghatározott számú szomszéd képes megközelíteni. Velük úgy vagyok, hogyha kitartóan csengetnek éspervagy kopognak, ajtót nyitok, lehet, hogy bajban vannak vagy tojás kell a nemtudommihez. Legalábbis eddig ajtót nyitottam, de lehet, hogy a jövőben nem fogok. Ugyanis az történt nemrég, hogy épp a szoptatás kellős közepén tartottam, amikor csengettek... majd megint csengettek... aztán megint csengettek... és megint csengettek... végül többször is kopogtak. Tehát az illető sikeresen vette az első két akadályt, egészen a küszöbig jutott. Aznap pont vártam az anyósomat, megbeszéltük, hogy felugrik unokanézőbe. Igaz, később kellett volna jönnie, de azt gondoltam, váratlanul másként alakult a napja, a mobilját meg biztos otthon hagyta, azért nem tudott hívni. Kulcsa viszont van az első két ajtóhoz, akár ő is kopoghat. A szoptatás olyan, hogy például az anyósom kedvéért megszakítom. Csak azért nyitottam ajtót, mert azt hittem, ő vár kint, a szomszédok baromira nem érdekelnek, ha a gyerekem épp azt játssza rendkívül nagy átéléssel, hogy éhen akar halni. Szóval, szoptatás megszakít, ajtóhozsietés közben bömbölő gyereknek vigasztaló szavakat mond, bal kézzel négy és fél kilós gyereket megtart, gerincsérvre nem gondol, jobb kézzel ajtót feltép, a résen fejet kidug és... a szomszédasszonyt gyilkos szemekkel méreget. A szomszédasszony törülközővel a fején, borítékokkal a hóna alatt és kedélyes mosollyal az arcán odacsicseregte nekem, hogy itt a postás, szegény hiába csengetett, mondtam is neki, hogy biztos szoptatsz, azért nem nyitsz ajtót, Andris meg közben ordított. A postás tényleg ott támasztotta a rácsot és belógatott valami papírt, hogy azt nekem hozta, vegyem át. Andris csak azért nem ordított tovább, mert közben megtalálta a mellemet és az ajtó takarásában rácuppant. Szerintem nagyon jól látszott rajtam, hogy szívem szerint mindkettőjüket darabokra tépném. Most nem tudok kimenni, baszki mert s-z-o-p-t-a-t-o-k, mondtam, a postás azonban nehezen adta fel, közölte, hogy PÉNZT hozott. Így, nagybetűvel, hallottam a hangján. Nos, azt hitte, erre a varázsszóra eldobom a gyereket? Nekem tökmindegy, hogy tőle veszem át a pénzt vagy lemegyek a postára, úgy tippelem, neki is. Csak azért nem csaptam rájuk az ajtót, mert nem akartam megijeszteni a gyereket. Azóta sem értem, miért kopogott a kétgyerekes szomszédasszony, ha tudta, hogy kisbaba van nálam és azt gondolta, azért nem nyitok ajtót a kismillió csengetésre, mert szoptatok, például. 

P.S.: A PÉNZről később kiderült, hogy az előző lakó nevére jött, pedig én már jól elköltöttem gondolatban.         

Néha azért pesszimista vagyok és okkal

Sejtettem, hogy lesz valamiféle utórezgése ennek a bankos dolognak, hiszen az adatmódosítás rém bonyolult történet, rögzíteni kell egy-két adatot, méghozzá helyesen, aztán levelet küldeni a t. ügyfélnek, hogy itt vannak az új adataid, hö. Ez a kihívás, nem a Mount Everest. A régi-új adatokról tájékoztató levél megérkezett, igaz, hogy a korábbi lakcímemre, de végül is az a lényeg, hogy eljutott hozzám és nem nekem kellett befáradni A Bankba, hogy saját költségen kinyomtassam a levelemet (áram- és festékhasználat) a saját költségen beszerzett A4-es papíromra. Nem mindegy, hogy egy olyan címre jött a levél, amit töröltettem? (Nem.) Borítékbontogatás közben egyre mélyebbre süllyedtem a pesszimizmus mocsarában, a címmizéria után semmi biztatót nem vártam a levéltől. Hát, az adatmódosításon elvérzett a névtelen ügyintéző, lehet, épp azért nem szerepel a levélben az ügyintéző neve, mert belehalt a módosítás közben szerzett sérüléseibe, teszem azt, a shift és az enter közé szorult az ujja és letépődött és ott kifolyt az összes vére.

Az adatrögzítők sorsa sanyarú és korán halnak. Az adatmódosítás végtelenül összetett és hihetetlen koncentrációt igénylő feladat, mert nem elég, hogy észre kell venni, melyik adatát változtatta meg a köcsög ügyfél, de két cigikávészünet (negyvenöt perc per cigikávészünet) között még be is kell pötyögni valami táblázatba vagy elektronikus adatlapba (három perc). Ja, és a kis köcsögnek nem felel meg, hogy állandó lakcím: hdtfslrpééfphsgsf, hanem még cifrázza is, hogy Liliom u. 36., A ép., 2./9. Azt akartam írni, hogy megértem, ha a rögzítőarc egyetlen betűt elront, mondjuk, a címben, de vetettem egy pillantást lelkem maximalista bugyraiba és úgy láttam, ez az állításom nem igaz, úgyhogy nem, nem értem meg, legyen hibátlan a módosított adat, még akkor is, ha aznap ez az ötezerhatszáztizenötödik új infó. (A hiányzó iktatószámot, a kusza sorokat és a vesszőhibákat most hagyjuk figyelmen kívül, úri huncutság mind, legalább kétpercnyi meló van velük, az egy egész élet.) Szerencsétlen adatomban négy, azaz négy hibát sikerült véteni, nem értem, hogy dolgozhat valaki olyan bankban, ahol a rendszer nem szűri automatikusan a helyesírási hibákat és rabszolgamódra meg kell nézni szemmel, hogy minden betű a helyére került-é vagy sem. Tiszta középkor. 

És most jön a kedvenc részem, hogy Kérjük, ellenőrizze, hogy a (...) feltüntetett adatok helyesek-e. Amennyiben eltérést tapasztal vagy kérdései merülnének fel, forduljon bizalommal ügyfélszolgálati munkatársainkhoz (...). Oké, leellenőrzöm, nem gond, biztos így tesztelnek, észrevettem-é a hibákat vagy annyira igénytelen tapír vagyok, hogy nem szólok, ők meg röhögnek a hátam mögött, hogy tapírtapírtapír. Azt viszont igazán megmondhatná valamelyik ügyfélszolgálati munkatárs, mégis mit kell tennem ahhoz és hányszor, hogy a rendszerben végre helyesen rögzítsék az új adataimat.  

AVI, vagyis Ami Van Itthon

Nem, nem vagyok szuperanyu (még), a medált a terhesség utolsó napjaiban készítettem. Művészi tevékenységem az elmúlt egy hónapban abban merült ki, hogy formára vágtam a gyerek parányi körmeit, ami elég nagy kihívás, mintha gyufafejet nyírbálna az ember, de már vágyakozva nézem a gyöngyeimet, meg mindjárt itt a karácsony és indul a mézeskalácsgyártás, úgyhogy hamarosan kirobban belőlem az alkothatnék, érzem.

Ha kaja, mindig van itthon virsli és tojás és kenyér, vészhelyzetre, bármi történik, ezekből össze lehet ütni valami gusztusos AVI-táplálékot. Nos, mióta megfertőzött a gyöngyitisz nevű betegség, mindig van itthon többféle lila és türkiz gyöngyöm, vészhelyzetre, bármi történik, ezekből össze lehet ütni valami gusztusos AVI-ékszert. Azért pont lila és türkiz, mert szeretem ezeket a színeket. (Gondolták-é a kedves olvasók, hogy ilyen egyszerű a magyarázat?) A medálról pedig azt kell tudni, hogy nehezen alakult ilyenné, a lebontások és újrafűzések száma hat és tizenkettő közé tehető (per kör), a vadiúj ősz hajszálaim száma is, ugyanis teljesen más méretű gyöngy az, Ami Van Itthon, mint a mintában megadott  (és most vagánykodhatnék, hogy francia nyelvű mintából alkottam, a számok megfejtéséhez azonban nem kellett a nyelvtudásom), kismillió próba alapján dőlt el, melyik körben hány gyöngy mutat szépen. Ez az aviság hátulütője, de azért egész pofás lett. 

Ahhoz már nem volt idegrendszerem, hogy kettőt fűzzek és fülbevalóként is pózoltassam a művet, vagy esetleg többet, karkötőnek. Majd, egyszer.

Rohan az idő

Azt muszáj megörökítenem, hogy blogos évfordulóm volt mostanában, öt éve és néhány napja blogolok, és ha jobban belegondolok, fel sem tűnt, hogy már öt éve és néhány napja. Az öt gombócból is sok, nem igaz? 

Az évforduló kapcsán belelestem a statisztikába és megszeppentem kicsit, mert kiderült, hogy ezt a nagyon fiatal két blogomat hatszáznál is többen olvassátok. Már attól megilletődtem, hogy ott jobbra egyre nő a rendszeres olvasók száma, a hatszáz viszont rengeteg, és ha élőszóban előadást kellene tartanom ennyi embernek, izzadna a tenyerem, remegne a lábam és úgy homloklebenytájt dobogna a szívem, nem állna meg torokmagasságban. Tiszta szerencse, hogy firkálás közben el tudom felejteni a számokat, különben alig bírnék összehozni egy normális bejegyzést, ugyanis nekem van egy távolságtartó, visszahúzódó, némileg antiszoc énem is, kérem szépen, csak általában a többi énem (én szempontjából nagyon sokan vagyunk bennem) lefogja és baromi nagy ragtapaszt nyom a szájára, úgyhogy a kommunikációja nagyrészt hitetlenkedő pislogásban merül ki.  

Mondhatnám, hogy fogalmam sincs, miért olvastok, de ez így nem teljesen igaz, mert a szülinapi mélözönben egy csomó mindent elmondtatok, és hát ott könnyeztem meghatottan a levelek fölött, a távolságtartó, visszahúzódó, némileg antiszoc énem pedig hitetlenkedve pislogott. A nemszülinapi levelekben is mindig olyan jó dolgokat írtok, és szuper, hogy a blogoknak köszönhetően csupa jófej emberrel találkoztam idén is, sehol egy pszichopata sorozatgyilkos (nem mintha vágynék rá), a gyereket meg lassan elkényeztetitek az ajándékokkal. És van olyan, aki már öt éve és néhány napja olvas, döbbenet.

Tök jó, hogy nem vagyok úrinő

Ugye, ott a pezsgőkérdés, miszerint az úrinő kizárólag száraz pezsgőbe dugja bele a nyelvét, az édeset igya a pórnép, meg kaptam olyat is az arcomba, hogy úrinő nem hord bizsut, egyetlen ékszere van, teszem azt, egy nyaklánc apró kövecskével, finom és diszkrét az egész, és messziről lesír róla, hogy a finom és diszkrét darabnak ára van, mondjuk párhavi fizetésembe kerül, nyugodtan számolhatunk a bruttóval. Én, a nép egyszerű gyermeke, biztos vagyok abban, hogy ő, aki férfim erőteljesen morcogna, ha úrinője üres hűtővel várná haza hónapokon keresztül, baromira bántaná a szemét a finom és diszkrét nyaklánc apró kövecskéjének csillogása. Ez a köves-diszkrétcsillogós izélkedés amúgy sincs a véremben, a bizsumániámat viszont lassan kezeltetni kellene. (Jajj, dehogy!) Ehhez jön, hogy pórcsirkeként imádom a muskotályos pezsgőt, és ha valaha lesz még olyan pillanat az életemben, amikor nem vagyok terhes, a gyerek meg anyatej helyett füstölt gyulait tol az arcába, pezsgőt fogok inni pezsgővel, többek között, mert egyéb pótolnivalóm is van, de ez már egy másik történet. 

Aztán még azért is jó, hogy nem vagyok úrinő, mert így gyorsabban megtalálom az eldugott csokit. Erre az összefüggésre teljesen egyedül jöttem rá. A csokirejtegetésnek természetesen pont az a lényege, hogy csak és kizárólag akkor juthassak csokihoz, ha hosszas szépennézés után, illetve különböző kényeztető fogások beígérésének hatására ő, aki férfim hajlandó elővenni az elrejtett csokoládét. (Igazán klassz, hogy ismerem a gyenge pontjait. Nem a csokinak, ő, aki férfimnek.) A csokit nem azért teszi láthatatlanná előttem, mert gonosz és kegyetlen és szívtelen, hanem mert csokikérdésben nincs túl sok önuralmam és így próbál segíteni rajtam, néha a saját kérésemre ("Ha nem tünteted el a szemem elől, bezabálom és hányni fogok..."). Ő, aki férfim a magasságával operál, ha csokidugdosásról van szó, olyan helyekre rejti a szajrét, ahová lábujjhegyen nyújtózva sem érek fel, és ez a felismerés annak köszönhető, hogy nem vagyok úrinő, ugyanis  itthon üvegből iszom az ásványvizet. (A vendégeinknek steril üvegből töltök, nem nyalok bele.) És hogy mi az összefüggés? Nos, ha az ember nemúrinő lánya üvegből iszik, az utolsó cseppekhez hátra kell döntenie a nemúrinő fejét, ilyenkor pedig pl. a konyha vagy a nappali olyan magaslati részei is nemúrinői látószögébe kerülnek, amelyekre amúgy nem vetne nemúrinői pillantást, mert saját rejtegetős szokásaiból indul ki és derékmagasság alatt dugja el ő, aki férfije elől a Nutellát, például. (Mi ilyen jószándékból rejtegetős család vagyunk, úgy tűnik.) Legutóbb majdnem megfulladtam ivás közben, amikor váratlanul megpillantottam a konyhaszekrény legfelső polcán  Az Elrejtett Csokoládét és úgy elcsodálkoztam a mázlimon (elrejtés után pár órával kiesik a fejemből a csoki létezése, így ha véletlenül rábukkanok, nagyon tudok örülni neki), hogy elfelejtettem nyelni. Hát, ilyen izgalmak színesítik a kis életemet.      

Tejbegrízkarrier

Az meg milyen klassz már, hogy az ember lánya két és fél évvel ezelőtt összedobja magának ezt a tejbegrízt, csak úgy, ad poci, mert megérdemli és mert a szimpla tejbegríz adott esetben olyan snassz, aztán a net rögös útjai elvezetnek oda, hogy a lógó nyelvű tejbegríz két és fél évvel később dolphin blogjában debütál. Gratulálok, tejbegríz! 

P.S.: Nagyon korrekt a képhivatkozás, tetszik. Nem biztos, hogy én vettem volna a fáradságot ilyesmihez, meaculpa ésatöbbi.

Íme, a Borzas Pók

Card error, ezt üzente a fényképezőgép istene, pedig a Borzas Pók megérdemelt volna még egy esélyt most, hogy már csak módjával csöpög az eső. A sok pici hematit gyöngy olyat tud, hogy fénytől függően lila, világosszürke, sötétszürke, fekete vagy... hematit, és a macskaszem swarovski is legalább ennyire játékos. Kopaszon sem csúnya ez a pók (ld. az egyik kicsi képen), de borzolással az igazi (ld. a másik kicsi képen). Gyönyörű darab, remélem, jó helyre kerül majd. Nagyobb pókért katt.  

Az evidenciáról

Már nem rémlik, melyik műsorban faggatták a köztársasági elnök belső köreihez tartozó hímnemű valakit, mindenesetre ez a kicsit arrogáns, kicsit nagyképű valaki arra a kérdezősködésre, hogy mi a garancia Schmitt Pál szépen hangzó elképzeléseinek megvalósítására, elkerekítette a szemeit, arcvonásait csodálkozó görbületekbe és szegletekbe rendezte, majd némileg drámai rezgésű hangon kijelentette, hogy kérem szépen, egy olimpiai bajnokról beszélünk, és közben jelentőségteljesen nézett, és én ezt nagyon viccesnek találtam, mert eszembe jutott Farkas Péter, a marihuánarajongó és olimpiai bajnok birkózó Farkas Péter (és itt most jelentőségteljesen nézek, hátha bejön), meg még az is eszembe jutott, hogyha egy olimpiai bajnok úgy dönt, a sikeres sportpályafutása után akár öt, akár negyven évvel hentesnek áll, mert mindig is vonzódott a kolbászhoz, karajhoz, velőhöz, engem csak pár pillanatra bűvöl el (ha egyáltalán), hogy jé, ott egy olimpiai bajnok a sertésdagadó mögött, henteskarrierje szempontjából az egy mellékes infó, hogy anno napi három edzést lenyomott vagy a doppingot hírből sem ismerte a szervezete vagy számtalan érem, serleg és kitüntetés sorakozik a vitrinjében. Ha nála veszem a húst, ugyanazt várom el tőle, mint az érmeket nem halmozó, mezei hentestől, hogy például friss, cubákmentes húst adjon, ne huncutkodjon a mérlegelésnél és jól számolja ki a visszajárót. Az csak egy mítosz, hogy A Nagy Sportoló szent és sérthetetlen. Fenét. Ember, elsősorban ember.         

Üzenet a bögrén

Talán még soha nem bámultam meglepetten egy bögre aljára, a héten ez is megvolt. A történet ott kezdődik, hogy idén nem húzódott el a szülinapom, még szülés előtt fel akart köszönteni az összes családtag, pedig az is nagyon jó, amikor két hónapon keresztül kapom az ajándékokat, aztán még ki sem örömködtem magam, már ott a karácsony. Szerettem, hogy senki sem próbálkozott babás cuccal, egyik rokon sem gondolta, hogy minden vágyam egy új rugdalózó vagy egy cuki cumi. Csomó jópofa dolgot kaptam, még sálnak való színes fonalat is, bár azt egyelőre nem döntöttem el, hogy tudok-e kötni vagy sem. Úgy rémlik, igen, de lehet, hogy csak elméletben működik az egy sima, egy fordított. Bögremániásként és nemélőmacska rajongóként (mármint nem a holtat favorizálom) a két legkedvencebb családi ajándékom ez (az enyémen mélyebbek a színek, lusta vagyok fotózni, bocs) és ez (az enyém piros, lusta vagyok fotózni, bocs) a bögre az Originarttól, ő, aki férfim szervezkedésének köszönhetően. Az Originart jó bolt, simán függőséget okoz. Alapjáraton nem szoktam nézegetni a bögre alját, ha úgy adódik, mosogatás közben megfordítom, de bevallom, különösebb fordítgatás nélkül is el bírom mosni a bögréket, poharakat, egyebeket, ergo nem igazán tudom, mi áll a bögrék, poharak, egyebek alján. Most azonban mosogatás közben is gyönyörködtem az új bádogbögrémben, hogy milyen szép piros, a macskák tök jó csíkosak, ilyesmi. Nézegettem-forgattam. Utána meg jött a döbbenet. A bögre alján ott díszeleg a vonalkód (levakarható), a gyártó és linkje (nem vakarható le), valamint a SUPPORT FREE TIBET (pontosan így) és a kapcsolódó link (egyik sem vakarható le). Ez a harmadik felirat zavar kicsit. Előbb-utóbb el fogom felejteni a bögrealjnézegetés gyakoriságából adódóan, de most még fura. Hiába gondolom azt, hogy igen, free Tibet, hadd döntsem el én, hogy ilyen jellegű dolgot szeretnék-e a bögrém aljára vagy sem. Ráadásul levakarhatatlanul. Megnéztem az Originart honlapját, nincs infó arról, hogy a bögrék alján üzengetnek a free Tibet supportolásáról. Nem dől össze a világ, persze, hogy nem, jóízűen kortyolgatom a kakaómat a bögréből, csak azért mégis, na.        

P.S.: Ja, egy kis kitérő. Van nekem egy olyan régi bögrés vágyam, hogy piros alapon fehér pöttyös bádogbögre. Azt hittem, ez ilyen banális, hétköznapi izé, ha rákeresek a neten, hogy piros alapon fehér pöttyös bádogbögre, kismillió piros alapon fehér pöttyös bádogbögre ugrik elém. Hát, nem. Konkrétan egy sem, de komolyan. Kihaltak a pöttyös bádogbögrék vagy mi?

Lehet, hogy veszélyben a humorérzékem is

Valahol azt írták, hogy az utolsó hónapban beszűkül az anya gondolkodása, és bár akkor megvetően horkantottam (persze nőiesen, nem úgy, mint egy vaddisznócsorda), kiderült, ez nálam tényleg így van, mert a legutoljára kikölcsönzött nyolc darab könyvemet úgy vittem vissza a könyvtárba, hogy csak az egyikbe néztem bele, a többi érintetlenül hevert az íróasztalomon, talán még porosodott is, ez az egy meg Ulickaja volt, akitől most először akartam olvasni valamit, nagyjából negyven oldal után azonban abbahagytam, mert fontos összefüggésre jöttem rá, erről majd később. Történhetett volna úgy is, hogy a beszűkült anyai gondolkodás pusztán hivatkozási alap, mert mondjuk lusta dög vagyok olvasni és idén az éves könyvadagomat hét hónap alatt kipipáltam, sőt, túl is teljesítettem (valahogy nem érzem jól magam, ha nincs meg a harminc-negyven elolvasott könyv per év és még ez is kevésnek tűnik, annyi könyv van a világon, én viszont már csak pár évtizedig olvasgathatok ebben az életben), a helyzet viszont ennél sokkal durvább, mert valóban semmi késztetést nem éreztem az olvasásra (könyv? mi az a könyv?), még az sem hozott lázba, hogy Popper biztos valami jó dolgot ír az ember belső lehetőségeiről. Úgy voltam vele, hogy írjon, nem érdekel, most egyáltalán nem érdekel. Ennyire súlyos a helyzet, basszus, és még azt sem tudom mondani, hogy pelenkacseréről és köldökcsonkápolásról szóló könyveket falok, mert nem. Semmi könyv. Nem kívánom a könyveket. És nincs mentség, mert ugyan az Aludj kislány (Harris) és A szél árnyéka (Zafón) fülszövegében pedzegették a rémregényes hangulatot, engem meg mostanában az is érzékenyen érint, hogy a neogranormon reklámban kipirosodott a baba feneke, nem kell még rémregény is, szóval, ez lehetne valamiféle indok, szükség azonban nincs rá, a beszűkült anyai gondolkodásom a megkérdezésem nélkül, magától ignorálja A Könyvet.

Ulickajával pedig úgy jártam, hogy a Médea és gyermekei nem volt bent a könyvtárban, ezt azonban határtalan nagyvonalúságomban nem vettem zokon, cím alapján az Odaadó hívetek, Surik is megfelelőnek tűnt. Gondolkodásom utolsó szűkülésmentes napjaiban olvastam belőle néhány oldalt, de ahogy jöttek szembe az olyan nevek, hogy Jelizaveta Ivanovna vagy Alekszandr Szigizmundovics Levandovszkij, aztán az, hogy A. Sz. L. Verocskával a Tverszkoj bulváron át a Kamergerszkij közbe ment, megrettentem. Kérem szépen, nekem nem jelent gondot, hogy Hans Castorp vagy Florentino Ariza vagy Tóth Mari, de ezektől az orosz nevektől úgy érzem, három lépés távolságból figyelem az eseményeket, idegen a hangulat, mintha egy ódon várkastélyban poros bársonyfüggönyök mögé próbálnék bekukucskálni, és könnyen előfordulhat, hogy én leszek A Lány, Aki Képtelen Volt Orosz Irodalmat Olvasni, ami azért valahol katasztrófa. 

Különben is most, hogy így beszűkült a gondolkodásom, aggódom kicsit, mert a másik jellemző dolognak a humorérzék elvesztését írták, és nem ám úgy, hogy az utolsó hetekben beszűkül az anya gondolkodása vagy elveszíti a humorát, hanem és, ami elvezethet odáig, hogy ösztönállat szintre süllyedek, semmi könyv, semmi nevetés, illetve alkategória leszek az ösztönállaton belül, konkrétan ékszerkészítő ösztönállat, mert a gyöngyfűzés még érdekel. Tegnap este a néhány órás bútortologatás után poénból felvetettem ő, aki férfimnek, hogy a pelenkázó összelegózása előtt még tolja ide meg oda a komódot, de nem nevetett, pedig tényleg viccből mondtam. Lehet, hogy már nincs is humorom, csak én hiszem azt, hogy van. 

Rongyszőnyeg árnyékban és napon

Jade, zöldszőlő, bronz. Rojttól rojtig három és fél centi széles, kapoccsal együtt tizenkilenc centi hosszú. Négy tűt fogyasztott el. Mazochista vagyok, most már biztos. Gigaméretért katt a képre.

Nem fogyókúrás poszt

Igen, itt az ősz és itt a nagyon egészséges, kismillió módon elkészíthető sütőtök, de azért vegyük már észre a hentespultról kacsingató jó szagú kolbászokat és kövér hurkákat is. Nem igazán vas- és karotinbombák, vitaminoktól sem hemzsegnek, viszont a kisütött kolbász zsírja van olyan gyönyörű narancssárga, mint a sütőtök húsa, meg méregtelenít is, nem igaz, hogy nem: friss krumplipürével és céklával kombinálva rendkívül gyorsan kisimítja az ideggyűrt homlokbarázdákat. (Mondjuk, nem a homlokodra kenve, bár soha nem lehet tudni.) Ja, és eszméletlenül finom, ő, aki férfim istennőnek titulált a meglepetésvacsora után. (A sültkolbászos vacsora volt a meglepetés, nem az, hogy kapott vacsorát.) Hurkák! Kolbászok! Üdv néktek!  

A szomszéd és az ő dögszaga

Tegnap rájöttünk, ő, aki férfim meg én, hogy a folyosót uraló bűzről Az Egyik Szomszéd tehet. Pontosabban a gombái. Szó sincs köröm- vagy hüvelygombáról, ilyen intim mélységben nem kötődünk sem Az Egyik, sem A Másik Szomszédhoz. Amikor először vágott orrba minket a dögszag, kapásból az idős szomszédék (A Másik Szomszéd) elhalálozására tippeltünk, pedig nincs velük semmi bajunk annak ellenére, hogy a hálós atlétatrikóban és macinaciban flangáló bácsi néha Martin Riggsnek képzeli magát és előszeretettel mutogatja a műtéti hegeit. A következő verziónk az volt, hogy valamelyik szomszéd folyosói szekrényében berohadt a felbontott tonhalkonzerv. Ezt az ötletet hamar elvetettük, mondván, csak nem olyan hülyék a szomszédaink, hogy tonhalat falatoznak a folyosón, a dobozt meg a szekrénybe rejtik. 

Apropó, folyosói szekrény. Ez ilyen ronda lakótelepi szokás, hogyha a lakásban már nem fér el a sok kacat, pillanatok alatt kikerül egy szekrény a folyosóra. Ebbe aztán minden szemetet bele lehet pakolni, plusz tojástartó dobozt, régi tévét, befőttes üveget. Az Egyik Szomszéddal nagyvonalúak voltunk az elmúlt egy évben, nem bonyolódtunk bele a szokásos szekrénymizériából fakadó 'ez a falszakasz az én ajtómhoz tartozik, ne told ide a szekrényed csücskét' c. lakótelepi drámába, azt rámolt a falunkhoz, amit akart, elfértünk mellette. Most azonban van olyanunk, hogy babakocsi, amit pl. nem túl praktikus a konyhában tárolni, ergo kell a helyünk az ajtónk előtt. Meglehet, itt még vér fog folyni.

Na, de vissza a dögszaghoz. Ő, aki férfim oldotta meg a rejtélyt, ugyanis elég magas ahhoz, hogy rálásson Az Egyik Szomszéd szekrényének tetejére. Valahonnan lett gombája. Veszettbüdös gombája. Tökéletes biológiai fegyver. Nem csodálom, hogy a szekrény tetejére száműzte, lakásban képtelenség megmaradni mellette. Talán gázálarcban, de úgy macerás nézni a Híradót. Ő, aki férfim szerint őzlábgomba. Kertes házban nőtt fel és erdő széle is volt a környékükön, úgyhogy elhiszem neki, én a lakótelepi gyerekkoromban max. törött sörösüvegeket tudtam beazonosítani, illetve kutyaszart és szotyihéjat. Gomba ott nem nőtt. Meg lehetne oldani a bűzkérdést azzal, hogy becsengetek Az Egyik Szomszédhoz, hogy csókolom, forgatja a gyomromat a gombaszag, tessék beszedni ezeket a brutális állatokat a közösen használt térből. A probléma viszont az, hogy pl. az erkélye közvetlenül a miénk mellett van. Esetleg szerezzek be egy fegyvernek látszó tárgyat és kényszerítsem arra, hogy egye meg?

Szigorúan titkos

Lehet, hogy irreálisan magasak az elvárásaim a bankokkal szemben, és ez azért furcsa, mert én naivan azt gondoltam, hogyha ebben a technikailag nagyon fejlett mai világban besétálok a bankba (nem a sarki közértbe Gizi nénihez, hanem A Bankba) és bemutatom a személyimet / taj kártyámat / tökömtudjamimet, ügyfélkód nélkül is könnyedén beazonosítanak a rendszerben, hogy üdv, csibike, és öt perc alatt átírják az átírandót, hiszen semmi kis adatváltozás az egész. Azt nem reméltem, hogy ebédidő után másfél órával körülöttem fog ugrálni az a négy, székében tespedő vagy éppen egymással csivitelő bankarc, aki az emésztésen kívül nem csinált semmit, azt azonban rendkívül nagy átéléssel. Ennyire nem vagyok naiv. Vártam húsz percet, közben töltögettem az egyik lány bankarctól kapott papirost az adatváltozásról. Nem tűnt logikusnak, hogy minden megadott rubrikát kitöltsek, mert csak egy piti dolog változott, azt értelemszerűen nem titkoltam el, mégis visszahajtottak a bőrfotelbe, hogy kihagytam a többi kérdést, pótoljam. Mivel csak a térdkalácsomig ért a 'foglaljon helyet, itt kényelmesen elfér' asztal (ilyen mélyre nemterhesen sem tudok hajolni, nem tudom, mit hittek, esetleg ráfekszem?), újra a hasamra terítettem az Otthon magazint, arra a papírt és ráfirkáltam a többi felesleges adatot. Közben teltek a percek, aztán kiderült, a lány bankarc rossz papírt adott, és már nagy sóhajtozások közepette (talán feszítette a gyomrát az ebédre betolt paprikás krumpli) vette volna elő a másikat, amikor szolidan, bár némi nyomatékkal a hangomban elejtettem, hogy nekem tényleg csak egyetlen adatom változott és talán valaki átírhatná a rendszerben. Talán. Ha. Esetleg, de nem akarok zavarni, végül is csak egy ügyfél vagyok. A lány bankarc sóhajtott egy nagyot (már megint a p.k., gondolta türelmesen várakozó hősünk) és megkérte a mögötte malmozó fiú bankarcot, hogy intézkedjen ő maga, személyesen, teljes testi valójában. A fiú bankarc engedélyezte, hogy vele szemben az ügyfélszéken, a normál magasságú asztalánál foglaljak helyet (megkértem, hogy ne száműzzön a zsámolyhoz), sőt hajlandó volt három centivel arrébb tolni a tűzőgépét, hogy legyen helye a kis könyökömnek meg a papíromnak. Ő is sóhajtozott, ez ilyen sóhajtozós bank lehet vagy szar a menza. A fiú bankarc új papírt adott és minden rubrikába írnom kellett, oda is, ahol nem változott semmi. A legfárasztóbb mégsem ez volt, hanem a bankos agitációt bevezető, fapofával kísért kedélyeskedés, azaz hányadik hónapban vagyok?, fiú vagy lány?, hohó, focista lesz!, aztán a lényeg: szólnék pár szót a legújabb portfólióról, ha megengedi. Nem engedtem meg. Némileg elkínzott ábrázattal utaltam arra, hogy szomjas vagyok, pisilnem kell és csak egyetlen apró adatot szeretnék megváltoztatni, de tényleg és már itt sem vagyok, a reklámcuccot küldjék postán. Ezután jött az, hogy név és egyéb adatok alapján nem találta meg az ügyfélkódomat a rendszerben, és kétszer is megkérdezte, biztos vagyok-e abban, hogy nem tudom. Ebben nagyon biztos voltam, ugyanis este lustaságból nem kerestem elő azt a bizonyos számsort. Azt hittem, viccel vagy valami, de láttam a bankarcán, hogy ez komoly, valóban nem fér hozzá az ügyfélkódomhoz, ennyit arról az elképzelésemről, hogy sitty-sutty adatot módosít a rendszerben. Majd születik valami papíralapú megoldás, az ügyfélkódomat meg tetováltassam a homlokomra, gondolom én. Mindez negyvenöt-ötven percet vett igénybe. Gratulálok.                  

Kával kezdődik és öszönömmel folytatódik

Azt el kell mondanom, hogy borzasztóan meghatódtam a leveleken és a kommenteken. Kérem szépen, a meghatódás úgy nézett ki, hogy olvasás közben vigyorogtam, a könnyem meg belefolyt a számba. Megilletődős meghatódás volt, lúdbőröm is lett, pedig csirke vagyok. Megálmodtam a szokásos kicsit, amiből aztán valami óriási kerekedett. Érzelmileg teljesen felfokozódtam vagy mi. Nem készültem fel a levéláradatra (még ma is jöttek!) és arra sem, hogy ilyenek lesztek. Ilyen végtelenül kedvesek, ilyen végtelenül őszinték. És ez szerintem nagyon bátor dolog. Nem vagyok egy nagy levélíró májszterin, a gyors válasszal akadnak gondjaim, de előbb-utóbb mindenkinek írni fogok még az idén. Felejthetetlen szülinapi ajándékokat kaptam tőletek, köszönöm. 

Harminchárom e-mailt kérek tőletek (és tök szépen nézek közben, meg aranyos is vagyok)

Rövid verzió, I. rész.: Azért kérek harminchárom e-mailt, mert szülinapom van, a harmincharmadik, és a majd' öt éve tartó blogos garázdálkodásom alatt még soha nem kértem ilyesmit. Ez két klassz indok, nem? Rövid verzió, II. rész. a zárójel után.

(Mindjárt elmondom, miről van szó így harminchárom és a halál között, csak előtte muszáj felidéznem a tavaly írt bejegyzésem utolsó mondatát: "Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy nagyon jó évem lesz a harminckettedik. Megérzés." Egy évvel ezelőtt még zárva volt ez a blog, szoktam az új játszóteret. A másik régóta kevés volt. Egy ideig csak magamnak firkáltam és figyeltem, mennyire esik jól a blogírás, kell-é nekem vagy sem. Úgy éreztem, kell, és azt is éreztem, hogy nem csak ez az új blog lesz nagyon jó nekem, hanem a szeptembertől szeptemberig tartó egy év is. A nagyon jó persze nem azt jelenti nálam, hogy beköszönt a Kánaán és csókolom, tessék élvezni Az Életet. Á, az én sormintám olyan, hogy küzdök és tanulok, küzdök és tanulok, küzdök és tanulok, és ha úgy küzdöttem és úgy tanultam, akkor Az Univerzum Jutalomfalatokért Felelős Osztálya lepottyant nekem ezt-azt. Egy csipetnyi kiegyensúlyozottságot, néhány karéj barátságot, egy morzsányi megértést, egy zsák felismerést, ilyeneket. És ez az a nagyon jó. A két szeptember között be kellett fejeznem a vetélés feldolgozását, meg kellett szereltetnem a kificamodott és begyulladt csípőmet, ki kellett építenem a helyemet az új munkában, el kellett fogadnom a veszélyeztetett terhességgel járó korlátokat, meg kellett tanulnom élvezni a szabadságot. Ó, igen, ez utóbbi külön tananyag az életemben, nem megy zsigerből. Rengeteg meccsem volt saját magammal, mert önmarcangoló, merengő, elemző és maximalista Kígyó vagyok, de előbb-utóbb csak tovább tudtam lépni úgy, hogy az jó legyen. Ügyesen vettem az akadályokat 2009.09.16. és 2010.09.16. között. Szeretem ezeket a hármassal kezdődő éveimet, jó felfedezni érettebb önmagamat, bár nagyon melós és néha elegem van magamból. A nehézségek ellenére azért legtöbbször izgalmas nekem velem. Az is remek, hogy van olyanom, hogy ő, aki férfim, gyerek, lakás, munka, család, meg célok, álmok. Itt és most jó, nagyon jó. Rengeteg meló van benne. Életemben először merek olyasmit mondani, hogy ha így, ebben a formában marad minden, elfogadom, pedig van még mit tökéletesíteni. Lesz majd rosszabb is, ez biztos, például ha már nem hat a szemránckrémem és nem néznek öt-hat évvel fiatalabbnak, hö.)

Rövid verzió, II. rész: Lehetséges, hogy előfordult az elmúlt években, hónapokban, hetekben, napokban, hogy jó pillanatot okoztam nektek a blogommal vagy a saját zseniális, okos, csodálatos, érzékeny, vicces, kifinomult, elbűvölő, varázslatos személyemmel, ha igen, osszátok meg velem mélben A Jó Pillanatot (galambot ne küldjetek, odaszarik az erkélyre), így lesz a harminchárom e-mail tulajdonképpen szülinapi ajándék. Kérhetnék 365 mélt, csak úgy, az év minden napjára egyet, mert miért ne, ennél többen olvastok, elképzelhető, hogy játszanátok ennyien és összejönne, de én csak kicsiben szoktam álmodni. A kevésbé szemérmes olvasók küldhetnek csokit, sütit, fagyit kommentben is kibontakozhatnak, a méleket viszont nem publikálom, csendben (vagy éppen nemcsendben) örülök nekik. Több mél sem gond, beosztom a következő évek szülinapjaira. És csupa hízelgőt meg kedveset meg szépet írjatok, jó? Holnaptól lehet fikázni, akkor már nincs szülinapom.

Egy nehéz nap estéje, azaz sahhhhh...

Szombaton ő, aki férfim magamra hagyott olyan nettó egy napra és Siófokra ment pókerezni, náluk ilyet is lehet az éves céges sportnapon. Szeretem, hogy neki is megvannak a maga kis hobbijai, póker, gokart, paintball és egyebek, eszembe sem jutott, hogy visszatartsam, ha bármi adódik, másfél óra alatt felér Siófokról, addig meg összeszorítom a lábamat.

Tettem-vettem itthon, de valahogy tök béna voltam, minden kiesett a kezemből, így aztán hagytam, hogy a sportosabbik énem megszerezze felettem az uralmat: megnéztem az efegyes időmérőt és a magyar-szerb vízilabdameccset. A srácok nem játszottak túl jól, Vettel sem hozta a nyerő formáját, meg én is elég nyomi voltam a front miatt. Úgy döntöttem, ez egy olyan nap, amikor semmi sem sikerül (ennyit a pozitív gondolkodásról), majd máskor küzdök meg a teljes kiőrlésű rozsliszttel, rosszul esett volna, ha nem jön össze a csokis-meggyes sütim. Maga a sütirecept nem bonyolult, viszont a teljes kiőrlésű rozsliszt alattomos jószág, tőle bármi kitelik. Ebbe a kudarckerülő magatartásba burkolózva kitaláltam, hogy folytatom a pakolást, például jól rendbe rakom a gyöngyeimet, elég egyszerű, érzékeny lélekre veszélytelen dolog, mert ugyan mi rossz történhet. Megmondom. Egészen konkrétan az, hogy kicsúszik a kezemből az ő, aki férfimtől elkunyerált csavarszekrény, sok kicsi rekeszében a sok kicsi gyöngyömmel. (Tudja Ön, mennyi gyöngy fér egy ilyen csavarszekrénybe?) Állítólag a Szűz szereti a szöszölős melót, kiköpött önkéntes Hamupipőke, ha lencseválogatásról van szó, örömmel jelentkezik, sőt, felajánlja, hogy mindenki lencséjét átguberálja, a többiek menjenek nyugodtan szórakozni. Rám nem jellemző ez az attitűd, nem csíptem a gyerekkori rizsturkálást sem. Eleve szétszálazott lencsét és rizst kell venni a boltban és kész. Fogcsikorgatva vadásztam össze a százmillió gyöngyöt a nappaliban, térden állva vagy guggolva, csak azért nem csúsztam hason, mert az a mutatvány fizikailag perpill a lehetetlen kategóriába esik. Gyöngyözés közben többször is megfogadtam, következő életemben valami nagyméretű hobbit választok magamnak, lehetnék elefántidomár, kamionmosó vagy ilyesmi. Miután ilyen jól kiszórakoztam magam, rárogytam a kanapéra... és némi pihegés után elkezdtem fűzni egy láncot. Igen, rühelltem ránézni a gyöngyre, sajgott a térdem és a csuklóm, viszont pont emiatt szükségem volt erre a terápiára, különben soha többé nem nyúlok hozzá. A nap végére azért jó kedvem lett: az m1-en leadták Cipőék jubileumi koncertjét. Ültem a kanapén, fűztem a gyöngyöt és közben teli torokból üvöltöttem énekeltem, hogy neked könnyű lehet, de azért nekem se rossz... Ülve lenyomtam egy komplett koncertet, hajrázás, felsőtesthimbálás, csápolás, gitárszóló damilon, minden, amit akartok. Egyik szomszéd sem mert átkopogni a bulihangulat miatt, vajon miért?   

Hát, így mulattam szombaton, három héttel a szülés előtt.

Minden más helyett

Pakolni kellene meg takarítani, és az a durva, hogy ez nem egyszeri pakolás és takarítás, hanem az a soha-véget-nem-érő-borzalom, mintegy két hete pakolok és takarítok, és úgy érzem, még mindig nem tartok sehol, illetve ott nem, ahol szeretnék, ezért ma sztrájkolok, teljesen logikus, ugye, magányos sztrájkomban pedig alkotok - háttal a vasalnivalónak. Elismerem, nem a leghatékonyabb problémamegoldó módszer, de ki tudja, talán valaki kivasal helyettem, amíg nem nézek oda. 

Ezek nem sztrájktermékek, A Pakolás És A Takarítás előtt születtek, katt rá, ha nagyban is. Pl. a Sárga Szemétládát csillagvihar kérte és klassz, hogy beletaláltam a színeibe. Margelis megrendelésének fele meglepetés, azt majd máskor, ha eljuttattam hozzá. Mostanában nagyon messze van minden bolt és minden posta, már nem is emlékszem, milyen érzés, párducléptekkel sietni valahová és ügyeket intézni gyorsan-hatékonyan. Azért igyekszem.

Told egy kicsit a bevásárlókocsidat, megmondom, ki vagy

A Sparban a bevásárlókocsit tologató embereket elnézve (és néha királykisasszonyos finomsággal felhördülve) mindig erősen remélem, hogy a legtöbbnek nincs igazi kocsija, olyan slusszkulcsos-jogosítványos, balesetet okozós, vagy ha mégis, ugyanúgy nem tudják mozgásba hozni, mint a százforintossal működő bevásárlókocsit, pedig ez tényleg csak annyi, hogy százforintos (vagy spéci érme) zsebből előbányász és arra kialakított résbe becsúsztat, lánc kiakaszt, kocsit menetirányba fordít és elindul. Extrém sport? Van, akinek az. Például Ideg János (farmer, kockás ing, erős negyvenes) őrjöngve rángatja a szerencsétlen bevásárlókocsit, belepasszírozta már a százast, az a rohadék lánc azonban még mindig elválasztja a kiszemelt járgánytól. Oké, beragadhat, persze, meg az is előfordul, hogy csibike elegánsan odasasszézik a szarrá tépett bevásárlókocsihoz és pillanatok alatt működésbe hozza, könnyed léptekkel ellibeg vele a már harmadik kocsit nyüstölő, szederfejű Ideg János (farmer, kockás ing, erős negyvenes) mellett. És mindezt varázslat nélkül. Lehetséges, hogy Ideg János finommozgása nem fejlődött tökélyre az elmúlt negyven évben (az asszony haját is tépi simogatás helyett), vagy ráragadt valami szemét a százasra, vagy nem olvasta a horoszkópját, miszerint ma a Hold belépett a Mérlegbe és nincs az az isten, hogy akár csak egy bevásárlókocsit letépjen a kocsisorról, adja lejjebb az igényeit, jó lesz a kosár. Lehetséges, igen, csakhogy annyi ilyen Ideg János, Ideg Jánosné (szül. Ideg Jolán), Ideg Jolán és ifj. Ideg János éldegél széles e világon.   

Meg aztán valamiért sok embernek a bevásárlókocsi rendeltetésszerű működtetése is kihívás, mármint környezetbarát módon - sem a kipakolt áruban, sem a többi vásárló végtagjában nem tesz kárt. Azonosítottam néhány bevásárlókocsist ma délelőtt (és sikerült túlélnem az ámokozást):

A fetisiszta: Imádja A Bevásárlókocsit, minden alkalmat megragad, hogy keze alatt érezhesse a műanyaggal borított tolókart. (A tisztítószerek és a pelenkák takarásában talán még a fémbordázatot is áhítattal simítja végig.) Kizárt, hogy kosárért nyúljon, neki mindig kocsi kell, kocsikocsikocsi, akkor is, ha csak egyetlen gerezd fokhagymáért tér be a boltba. Különben sem a fokhagyma a lényeg, hanem a kocsitolás, akár harminc percen keresztül is kocsiztatja a fokhagymagerezdet, sorról sorra, áruról árura halad szép komótosan, hogy minél tovább élvezhesse a kerekek megkapóan hangos zörgését, a fémszerkezet döcögős kanyarodását és a markába engedelmesen belesimuló tolókart. Arcán eufória.

A nagyonésmégannáljobbanisfáradt: Ezt a típust könnyű felismerni. Mihelyt megszerezte a bevásárlókocsit, rátehénkedik - és úgy marad hihetetlenül sokáig. Felsőtest tolókaron, segg kitolva. Ily módon gépesített állapotában olyan harmincöt centit halad tíz perc alatt, ugyanis ráérősen nézelődik, mintha csak a Hősök terén lenne. A manőverezéshez sem hajtogatódik ki a felvett pozícióból, hülye lenne, végre nem neki kell cipelnie saját magát. Ő biztosan megáll az összes termékbemutatónál, sajtfalatka innen, minicsoki onnan. Hja, nehéz az élet, jól jön egy kis Spar-wellness.

A gömbvillám: Siet. Baromira siet. Sőt! Baromirakurvára siet. És átgázol mindenkin. Ami őt illeti, a tíz deka párizsi, a két zsömle és az egy liter tej miatt akár végtagok is hullhatnak a Mizo félzsíros túrótól síkos fekete-fehér kockakőre, hámérnemvigyáznak? Feltartják a kretén tötymörgők, pusztuljon mind! Csak kíváncsiságból kérdezem, miért nem vesz az ilyen kosarat?

A jajjezakocsigurul: Főleg a nők ismerik fel nehezen a bevásárlókocsi és a bevásárlókocsira szerelt négy kerék közötti összefüggést. Nos, a bevásárlókocsi olyan, hogy ha meglökik, gurul. És nem azért, mert a NASA legújabb fejlesztése. Teszem azt, a balkonládán nincs kerék, nem is gurul, jé. Ez a típus alapjáraton dísznek nézi a fogantyút, de némi ismerkedés után tarkón csapja az aha-élmény, hogy így irányítani lehet a bevásárlókocsit. Nahát! Ja, az 'irányítani lehet' nem azt jelenti, hogy 'irányítani tudja'.

A jóittnekünkminekmenjünkvidámparkba: Apuka, anyuka, minimum két kisebb gyerek. Minimum két bevásárlókocsi, mert a két utódnak külön kocsi dukál, ha a szülők egy járművel szeretnék megúszni a bevásárlást, jön a sivalkodás és sivalkodásban a gyerekek nagyon jók. Ha mindenki elhelyezkedett, kezdődhet a családi dodzsem. A sorok és a vásárlók között. 

A mi boltunkban van egy másik kocsi is, a takarítójárgány. Nem túl alapos megfigyeléseim alapján ez olyan, hogy az aktuális takarítószemély felpattan rá és két nedves csíkot nyomat ki belőle, amit a kocsira applikált törlőcuccal visszafelé haladva szétken és így kész a felmosás. Az elmélyültebb szemrevételezés azért esik kútba, mert mindig menekülnöm kell, ha ez a gép felbukkan. Ugyanis valami szabály lehet, hogy kizárólag pszichopata vezetheti a takarítókocsit, tökmindegy, ki esik az útjába, simán ráereszti a gépet az emberre, mint rövidlátó kertész a fűnyíróját a gyanútlan tacskóra, és élvezi, hogy fut előle a nép. Személyes kedvencem. (Nem.)

A Baumax tehet róla

Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy a kürtőskalácsos pont a Baumax bejárata előtt verjen tanyát, mindenesetre rossz ötlet volt, főleg úgy, hogy a Baumax bejárata megegyezik a Baumax kijáratával, így kétszer is szembesültem azzal a ténnyel, hogy a Baumax előtt kürtőskalácsot árulnak. (Gyalázat! Gyalázat! Gyalázat!) Mielőtt totálisan elgyengültem volna, megkértem ő, aki férfimet, takarja el a bódét, különben nem állok jót magamért, veszek egy kürtőskalácsot és teljesen egyedül megeszem. Kiderült, hogy lehetetlent kértem tőle, eltakarásról szó sem lehet, hiszen nem az a bódéalkat, ennek ellenére addig tartottam magam, amíg egész mélyen be nem sétáltunk a Baumaxba. Ott aztán lehetett valami a levegőben (esetleg kürtőskalács illatú fűrészpor, pont a faáruknál nézelődtünk), mert bevallottam ő, aki férfimnek, mégis ennem kell egy kalácsot, ezt kívánja a vérem. Némi (értsd: két-három másodpercnyi) tipródás után úgy oldottuk fel a patthelyzetet, hogy megbeszéltük, miután ő, aki férfim kiszórakozta magát a férfijátékboltban, lecsapunk a kürtőskalácsosra, mert megérdemeljük. Hétvégén ugyanilyen szutykos, borongós idő volt, ez már elég indok a kürtőskalácsozásra, bár az aduászomat is elővehettem volna, mondván, hogy tulajdonképpen borzasztóan terhes vagyok és a gyerek követeli, hogy tömjek az arcomba egy fahéjas példányt. (Bár nem hoz lázba pl. a sok fúró, fene tudja, mi lehet izgalmas ennyi fúróban, azért az ilyen nőidegen boltokban nem szoktam rosszul érezni magam, mert figyelünk az egészséges egyensúlyra: a csavar-, szerszám- és egyéb hímjátékszerszekció után barangolunk a női részlegben is, azaz nézünk növényt, képet, tapétát, ilyesmit.) 

A baumaxos kör végén aranyosan szóltunk a kalácsos fószernek, hogy kürtőskalácsot szeretnénk, öt-hat perc és kész, ez volt a válasz. Jó, belefér, megvárjuk, addig bepakolunk a kocsiba. Bepakoltunk. Engem kicsit szkeptikussá tett, hogy letelt az öt-hat perc és a fószer még mindig az orrunk előtt gyurmázott a nyers tésztával, de azt gondoltam, majd a pult alól elővarázsol néhány kész kalácsot, megmelegíti kicsit, oszt' csók. A forgatókönyv másként alakult. Gyurma után jött a vashengerre igazítás, lapítgatás, kenegetés és... sütőalkalmatosságba akasztás. Mindez további tíz percben (Hogyan készítsünk kürtőskalácsot? c. oktatófilmnek végül is tűrhető volt) és a cucc még el sem kezdett pirulni - a fószer sem. Mukk nélkül tekercselte a tésztát, mintha ott sem lennénk. Úgy tippeltem, cirka olyan gyorsan sül meg a kalács, mint ahogy én barnulok télen árnyékban, nem is vártunk tovább, nyáltengerrel a szánkban kocsiba ültünk és hazajöttünk. Persze azóta kürtőskalácsra vágyom, de nagyon, egy autentikus, vastag tésztájú, fahéjas kürtőskalácsra. Szerintem nem szép dolog a baumaxosoktól, hogy ennyire nem figyelnek a kürtőskalácsosukra (sürgessék meg körfűrésszel vagy valami hasonló), nála még a patán lőtt rinocérosz is gyorsabban elkészül a kalácsokkal. Talán még én is.

Az Érv

csibike: ... és fogalmam sincs, miért ilyen drága a nutella.

ő, aki férfim: Mert rengeteg mókussal kell megverekedni a mogyoróért.

A medvékről is

Tudtam, hogy színes medvék lesznek, tudtam, mert a gyerekek fantáziája ilyen, nekik még nem mond semmit az a Magna Cum Laude sor, hogy "Színezd újra, színezd újra / az életed, ha megfakulna...". Az ovi mindjártötéves fenegyereke anno a legnagyobb természetességgel festette kékre a tőlem kapott gipszmedvéket, a csokimackókat meg betömte a szájába. Ilyenkor nagyon tudok örülni annak, hogy engedtem infantilis énem sürgetésének és megvettem a formát (és nyilván először csokiöntésre használtam, csak később szereztem be egyet a gipszhez). Úgy vettem észre, a felnőttnek mondott egyedek sem ódzkodnak attól, hogy medvét  tegyenek a szájukba (mármint ilyen csokoládéfigurát, nem igazit), önmagában nagyon unalmas tud lenni egy tábla Tibi csoki, csupa egyforma csokikocka, ehhh. 

Úgy volt, hogy csak beugrunk Macsekékhoz, de aztán náluk ragadtunk kicsit, mert nem lehetett nem náluk ragadni kicsit. Amíg mi Macsekkal babaruhákat nézegettünk-csomagoltunk (a sarj igen fess fiatalember lesz bennük), addig ő, aki férfimet a színes mackókat pingáló, négy éves hölgy vette kezelésbe. Ő, aki férfim nagyon jó apaanyag, gyerekbarát, lehet nyúzni meg ilyenek. (Egyedül azt nem szereti, ha nem hagyják nyugiban legózni, de Füli nem vette elő a legóját, úgyhogy elmaradt a konfliktus.) A család kisebbik férfitagja, a két éves Álmi hip-hop táncosokat megszégyenítő pörgést-forgást mutatott be a földön elterülő, nála kétszer nagyobb plüsskacsán, aztán kedvesen megsimogatta a mellemet és a hasamat, ez utóbbiba már Füli is bekapcsolódott és együtt tapasztották a fejüket a hasamra, hátha mond nekik valamit az ivadék. (Megjegyzem, a mellsimogatás korosztályos kiváltság, a blogomat olvasó anyukák idősebb, azaz három és száz év közötti fiúgyerekeinek nem szoktam megengedni.) A pocaksimogatásnál teljesen elérzékenyültem (négy pici, óvatosan cirógató gyerekkéz, hogy legyek így erős nő?), Füli ráadásul elénekelte a sarjnak az "Orgona ága, barackfa virága..." kezdetű dalt, rajzolt nekünk és kaptunk ajándéktobozt, szóval, ha eddig nem akartam volna gyereket, tegnap óta nagyon sürgősen akarnék.

Az allergiám nélkülözi az ezoterikus vonásokat

Ehhez a télies időjáráshoz nekem csak annyi közöm van, hogy óhajtottam egy kis lehűlést, de tényleg csak egy kicsit, hogy ne szálljon minden szar a levegőben és tüsszögés, könnyezés, orrviszketés nélkül olvashassak az erkélyen. Szibériai hidegre nem vágytam, ugyanis nincs olyan vastag rongyom, ami rámegy a hasamra. Hittem abban, hogy szellemem erejével elhúzom a nyarat október elejéig, úgy tűnik, szellemre még gyúrnom kell.

Az elmúlt öt-hat évben kifigyeltem, az allergiám szorosan kötődik a parlagfűhöz és az augusztushoz, viszket, folyik, csavar, piroslik, nem vészesen, viszont kitartóan. Tavaly augusztusban az egyik ezokolléganő két orrfújásom között kijelentette, hogy hülyeségeket beszélek, nem létezik parlagfű allergia, kvázi ez a gyengék mentsvára, valami más van a háttérben, nézzek magamba, lehetőleg mélyen. Bár alapjában véve praktikus gondolkodású lány vagyok, gond nélkül el tudok fogadni ezoterikus dolgokat, ez az allergiaizé azonban nem megy. Az ezotériával olyan a viszonyom, hogy nekem kell bele egy kis ésszerűség. Pölö exgályahelyen három éven át allergiás lehettem volna a meló nagy részére és egyes kollégákra, mégis csak augusztusban folyt egybe taknyom-nyálam, mindig augusztusban érzem, hogy valami birizgálja az orromat és az a valami a levegőben irritál. (Ha olyan problémám van, ami az adott pillanatban nem tudatosul bennem, viszont hónapokon át hurcolom magammal megoldás nélkül, az nálam gerinc szinten jelentkezik, gerincsérv, fájós derék, ilyenek. Exgályahelyen mindez megvolt. A vérezós ugye azt mondja ilyenkor, hogy a lelki teher nyomja a gerincet.) Ezokolléganő szerint nem a levegőben kell keresni azt a valamit, hanem saját magamban, mi az, amitől meg akarok szabadulni köhögés, tüsszögés, orrfújás formájában, merthogy az allergia pszichés üzenet a testemnek, szegény elgyötört lelkem így kiabálja a világba, hogy S.O.S., help, Hilfe, fehér füst. 

A merengéssel semmi bajom, passzol az alkatomhoz, szoktam és szeretem, otthonosan mozgok a lelkemben. Az utóbbi hónapokban intenzíven elmélyültem benne, jót tett a nagy nyugalom, az anyaság kapcsán boncolgattam dolgokat, kiganéztam felesleges cuccokat, úgyhogy az a helyzet, hogy a nyárra nem maradt nyomasztó kérdésem, megoldandó problémám, kicsit meg is rémültem, hogy hoppá, most nagyon jól érzem magam, de aztán azzal biztattam gyanakvó énemet, hogy ne riadozzon, a gyerekkel mindjárt jönnek az új feladatok és helyzetek, lesz itt min agyalni. Az augusztus tehát lelki harmóniában talált, az allergia ennek ellenére jött, látott és győzött, úgyhogy gondolataim teremtő erejével nem a mentális gyógyulásomra koncentráltam (ld. vízprogramozás, allergiaűző meditáció), hanem a saját papírzsepigyárra, hátha odavarázsolom a nappali közepére, de kudarcot vallottam. Aztán betoppant a hideg, az allergia meg fülét-farkát behúzva elkullogott, így már a gyár sem aktuális - legalábbis jövő augusztusig.         

És kiderült, hogy nincs azbesztkezem

Én tényleg megpróbáltam összeszedni magam, hogy idén ne legyek ön- éspervagy közveszélyes, merthogy vége a szeleburdiságnak, hiszen anyaság, felelősség, egyebek (meg a horoszkópom írta, hogy kettőezertízben az éberség vezessen utamon), és a hasamat tényleg csak párszor karcoltam meg fallal, kilinccsel, táskával, a tegnap este viszont úgy alakult, hogy megégettem a jobb tenyerem felét és ez nekem nagyon fájt. A mustáros-mézes csirkét akartam megforgatni, a sütőből kivett cserépedény nyelére konyharuhával szándékoztam rámarkolni, ami időközben alattomosan lecsúszott. Nem vettem észre. Valamiért a konyharuha akadt a kezembe, pedig korrekt edényfogó kesztyűm is van, pár hónapja találtam rá, előtte csak tenyeres-talpas menyecskék lapátkacsóira méretezett példányokba futottam bele, ujjhegytől felkarközépig ért mind, nem is tudom, hogy gondolták ezt a gyártók. A sebesülésemet rezzenéstelen arccal viseltem, pár másodpercre hideg víz alá tartottam a vörös foltot, aztán a fogammal kötést téptem a pólómból társalgási stílusban szóltam ő, aki férfimnek (érted, szóltam, olyan rambószerű méltósággal, holott jajgathattam is volna a mustáros-mézes csirke fölött), hogy kutassa fel a neten, mégis mit kell olyankor csinálni, ha valaki este tizenegy után mustáros-mézes csirke sütése közben tenyérileg egy pillanatra hozzátapad a sütőből frissen kivett cserépedény nyeléhez. Többféleképpen égtem már életemben, de így fizikailag még annyira nem, az elmúlt tíz évből nincs hasonló élményem. Ő, aki férfim azzal jött, hogy tizenöt percig tartsam hideg víz alá, ami folyik. Bennem egyből feléledt az elszánt környezetvédő, ilyen drámai pillanatban is első a Föld vízkészlete (mondá csibike, akinek lobogó tekintetét Jeanne d'Arc is megirigyelte volna... meg az égési sérülését, ehhem-ehhem), úgyhogy engedtem vizet a lavórba és lavórban végződő jobb kézzel ücsörögtem tizenöt-húsz percet. Elmerengtem azon, hogy anno vállig begipszelt bal karral használtam kontaktlencsét, húztam harisnyát, fésültem hajat, úgyhogy mit nekem egy kis égés, főleg nyáron, amikor felesleges a harisnya. Az áztatás eredménye az lett, hogy A Lavórkezű Lánynak elfagytak az ujjai és felázott a jobb keze, a foltja viszont továbbra is fájt, ezért feladta a gyors gyógyulásba vetett reményét és elment zuhanyozni. Elalvás előtt arra kértem ő, aki férfimet, lőjön le, hogy ne szenvedjek tovább, de ő inkább bekent Fenistillel, hátha segít valamit alapon. Segített, és tökre örülök, hogy nem lőtt le, pedig addigra már elkészült a csirke, két napra elegendő meleg élelem birtokában nyugodtan lehetett volna kegyetlen. Ebből is látszik, hogy hosszú távra tervez velem.  

A babszemek már az erkélyen vannak

Ez a babszemes dolog valójában a kukacvirággal kezdődött. A babszemnek és a kukacvirágnak nincs túl sok közös pontja, hirtelen nekem is csak egy jut eszembe: az erkélyünkön landolt mindegyik. A kukacvirágot sznob kertészek porcsinrózsának nevezik, és ez az infó teljesen mellékes a sztori szempontjából, csak néhány könnyed billentyűleütéssel jelezni akartam, hogy ilyet is ismerek, bár nem vagyok se sznob, se kertész. Nem tudom, hogyan alakult volna a kukacvirágok sorsa, ha történetesen nem áll üresen a négy darab balkonládánk, így azonban azt vettem észre egy szép napon, hogy valami zöldellik az egyik ládában. Az üres azt jelenti, hogy föld azért volt a ládákban (ősszel kiszedtem az egynyári maradványokat, a virágföldet nem bántottam), épp arra vártak, hogy teleültessem őket színes növényekkel, mert az pl. jó dolog, virágos erkélyen reggelizni - balra a sószóró, jobbra meg a petúniába nyakig belemerült kacsafarkú szender. Az erkély helyzetéből és a felettünk lakók öntözési szokásaiból adódik, hogy a kukacvirágok kizárólag a felső szomszédtól jöhettek. Az elmúlt egy évben a Niagarától kezdve a szórványos cseppekig mindenféle formában jutott víz az erkélyünkre, és szerencsére a Niagara ritkább, úgy látszik, a szülők azért legtöbbször csak lebeszélik a kisgyerekeket a viráglocsolásról. Vízzel együtt növénykezdemények is érkeztek. Eleinte azt hittem, valami gaz tör a felszínre, egy idő után kiderült, hogy a gaz tulajdonképpen bevándorló kukacvirág, és végül úgy alakult, hogy egy-két hónap múlva mind a négy balkonládában fehér, rózsaszín, piros, sárga, narancs kukacvirágok terpeszkedtek. Sorra elfoglalták a balkonládákat, köszönik szépen, jól érzik magukat. Nem bántam a teraszos földművelés lakótelepi verzióját, ő, aki férfim hősiesen polcokat szerelt a betonfalra (nagyon szépen megkértem, nagyon szépen) és azokra pakoltam a balkonládába szánt meténgeket. 

Aztán megérkeztek a babszemek, bennem meg felrémlett, hogy esetleg a felső szomszéd úgy akar ismerkedni, mint a 19. századi Afrika-kutatók, akik olyasféleképpen barátkoztak a vad bennszülött törzsekkel, hogy üveggyöngyöt, vásznat meg ilyesmit pakoltak ki egy jól látható helyre, majd elmentek, tengtek-lengtek, később meg visszaóvatoskodtak a jól látható helyre és észrevették, hogy eltűnt az ajándék, helyette teszem azt vérrel kevert tehéntej figyelt ott valami köcsögben, és nem azért, mert a törzs kretén módon összevérezte a tejet, hanem táplálék gyanánt, ez náluk a mennyei manna kategória. És ez a cserebere addig ment, amíg eléggé felbátorodott néhány masszívabb harcos a törzsből és a köcsög mellett maradt, hogy a főnök tehénszarral tapasztott falú kunyhójába vezesse az idegeneket. Én (vad bennszülött minőségemben) csak egy szélforgót és néhány agyag katicabogarat szúrtam a kukacvirágok közé (meg A Bárányt, de azt nemrég földre kényszerítette az egyik vihar és darabokra tört), viszont úgy tűnik, ennyi elég volt a felső szomszédnak a babszóráshoz, zöld jelzésként értelmezte. Újabb lépés a haverság rögös útján.

Tehát a helyzet az, hogy itt vannak ezek a babszemek és nem tudom, hogy ha kiteszem a kuktát az erkélyre némi zöldséggel és csipetkével, vajon a szomszéd beledobja-e a csülköt, vagy talán úgy véli, kicsit elsietem a barátkozást.         

Még egy kicsit a Balatonról is

Nekem a Balaton azért is a szívem csücske, mert az étlapokon olyan bájos esetlenséggel fordítják németre a magyar kajaneveket, hogy elnéző mosollyal veszem tudomásul a bakikat, pedig alapjáraton nem szeretem az igénytelenséget, hiszen az, amit kiadok a kezeim közül, csak elmond rólam valamit. Én addig gyűrném az agyamat, a német pajtásaimat, a netet és a satöbbit, amíg meg nem találom a létező legjobb megoldást, de ez nálam alkati kérdés, maximalista izémizé. Gőzöm sincs a balatoni étlapok fordításának kulisszatitkairól, viszont úgy előttem van, hogy Pista bácsi és a vendéglátós suli harmadik osztályába járó kisunokája összedugja a fejét a csárda egyik árnyékos padján, mögöttük a naplemente, előttük meg a Halász Előd magyar-német szótár - és fordítanak. Nyilván sokba kerülne, ha az OFFI mondaná meg, hogy is van németül a hideg libamáj zsírjában vagy a ponty halászlé bográcsban (bár ugye az igényesség szempontjából megérné, egyszeri költségnek tippelem, ennek sokszorosa folyik be egy szezon alatt), meg például a németek-osztrákok olyanok, hogy annak is nagyon tudnak örülni, ha valamit összemakogsz tök hibásan és félig magyarul-angolul, halálra dicsérik a nyelvtudásodat, ők aztán igazán nem fogják lecseszni a tulajt, hogy béna a fordítás, hehe. Lehet, ez nálam ilyen pedagógiai dolog, hogy elnéző vagyok, Pista bácsi és a kisunoka megpróbálta, így sikerült, de legalább megpróbálta. A legkedvencebb példám egyébként a kakasherepörkölt lefordítása Hahn mit eigenem Ei megoldással, ami szó szerint azt jelenti, hogy kakas saját tojással, és ez azért vicces (legalábbis nekem és a hozzám hasonlóan alacsony ingerküszöbű, jellemzően német bölcsész éspervagy nyelvtanár egyedeknek), mert a saját tojás egyrészt jelentheti a kakas tojását, másrészt minden további nélkül utalhat arra is, hogy a vendég vagy esetleg a csárdatulaj tojását szervírozzák a kakas mellé. Mindenféleképpen felmerül a kérdés, hogy kinek a tojását pakolják ki a tányérra (és én még vizuális típus is vagyok). Igazi gyöngyszem évekkel ezelőttről.   

Lehetne rosszabb is, nem igaz?

Kritikus lány vagyok, ezért az okos könyvek gyerekvárással kapcsolatos tanácsai közül is csak azokat hagytam beszivárogni az agysejtjeimbe (megfelelő szűrés után), amelyek szerintem valóban hasznosak nekem és a sarjnak. Ebbe a 'valóban hasznos' kategóriába soroltam azt a remek tippet, hogy nézegessek szép dolgokat, mert azoktól a szívem megvidámodik vala, béke és nyugalom költözik a lelkembe, és ezek a kellemes vizuális ingerek szuperkiegyensúlyozottá tesznek mindkettőnket. Az okos könyvek konkrétan művészeti albumokra gondoltak (biztos férfiak írták), én ennyire nem voltam merev, szépdolognézegetés és lelkiegyensúlyozás ürügyén néha betértem ilyen-olyan ruhás, cipős, süteményes, gyöngyös boltba is. Kár, hogy az okos könyvek csupán a nézegetést javasolták, a vásárlást nem, pedig az még többet dobna a belső harmónián - a sikeres gyógyvásárlás bizonyítottan széles mosolyra húzza a női ajkakat. Néha azért elcsábultam, legutóbb a gyöngyboltban, ez lett belőle még a nyaralás előtt (igen, kattintsatok rá):

Nézelődés közben jött a flash, hogy ezek a gyöngyök olyanok, mint Klimt színei A csók című képén (a teás dobozomat akartam belinkelni, de azon valahogy tompábbak a színek), és nem igazán szeretem ezt a feltűnő színvilágot, főleg az aranyat (csibike azt gondolja magáról, hogy ennél visszafogottabb típus), mégis, annyira megfogott a "Jé, ez is én vagyok!" érzés, hogy megvettem a csókgyöngyöket, megfűztem a karkötőt és előfordult már, hogy csuklómra akasztott karkötőben főztem-mosogattam, tök jó volt nézni. (Perverz?) A sarj is biztos rém kiegyensúlyozott lett a tudattól, hogy az anyja ilyen jól megvan az új karkötőjével. Kicsit azért túlöltözöttnek éreztem magam, mintha selyem körömcipőben tengóznék. A középső sor (gondosan kiválogatott) bogyói meg a francia drazséra emlékeztetnek, de inkább vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit.