P.S.: Pöttyös galambok madártávlatból

Ő, aki férfim itt szuszog mellettem, nagyon óvatosan nyomom a billentyűket, hogy csak egészen halkan kopogjanak, nem akarom felébreszteni. Még nagy pelyhekben esett a hó, amikor elkészült a borsóleves. Annyira forró volt, hogy nem ettünk belőle, inkább lefeküdtünk aludni, mert álmosak is voltunk. Én csak azért ébredtem fel korábban, mert álmomban eszembe jutott, hogy most már biztos kihűlt a borsóleves.

P.S.: A pöttyös galambokat meg először úgy fotóztam, hogy kihajoltam a hóesésbe, csupa hópehely lett a nyakam, de aztán rájöttem, jobb, ha a gép beállításain változtatok, kevésbé balesetveszélyes, bár a huszonöt centis hó már elég puha lehet. Jobbra az egyik pöttyös galamb épp azt játszotta, hogy ő inkább most hal és ebben a formában örökítsem meg. Tényleg olyan, mint egy hal, nagyon mókás, katt a képre.

Izéről és bizéről meg mizéről is

Még adok két napot a tavasznak, hogy rákészülhessen a bekopogtatásra, egészen konkrétan a rügyfakadásra, napsütésre, kék égre, ilyesmire. Úgy érzem, baromi nagyvonalú vagyok, mert nem muszáj egyből nyárnak lennie, jó a tavasz is, csak ezt a hideget hagyjuk már, lapozzunk az időjárás képeskönyvében. (Eszméletlenül költői vagyok így péntek este...) Február elsején szeretném végre a szekrény mélyére süllyeszteni a vastag térdzoknijaimat, a vidámszínű, lenge tavaszi-nyári ruháimat akarom hordani és a dögösvöröst, natürlich, unom azt is, hogy nem tudok mélyet szippantani a friss levegőből, mert a beáramló jéghideg szétmarja az orrnyálkahártyámat.
Munkáról nyavalyoghatnék, hogy sok van megint, de az a helyzet, hogy ezt most valahogy észre sem vettem az elmúlt öt napban, ugyanis egy ideiglenes költözésnek köszönhetően rengeteg időt töltöttem M.-mel, beszélgettünk, nevettünk és világmegváltottunk, B.-vel meg egy hullámhosszra kerültünk, úgyhogy a sok munkából maradt a jövő hétre, naná, mert vele is rengeteget beszéltünk és beszéltünk és beszéltünk - ez van, ha óvatlanul egy légtérbe engednek három olyan nőt, mint mi vagyunk. Les triplettes de Belleville, haha. (Lehet, lassan definiálnom kellene az egyes betűk mögött rejtező személyeket, például starring in alphabetical order vagy hasonló, hogy a t. olvasók ne veszítsék el a fonalat és tudják, ki kivel van. Megjegyzem, én is meglepődtem, mennyi bébetűs ember él és mozog az életemben.) Egyébként a sokat tapasztalt B.-nek hála ma betekintést nyertem a diplomáciai árnyalatok finomságaiba. Történt, hogy egy külsős xy a legnagyobb természetességgel rám akarta tukmálni a saját melóját, amire én végtelenül háklis vagyok, mert szívesen segítek, ha kell, meg önként és dalolva is, azt azonban rühellem, ha baleknak néznek, szóval, lendületből megmorcosodtam és még ebben a megmorcosodott állapotomban válaszmélt fogalmaztam xy-nak, nem éppen diplomatikus stílusban. Mivel tisztán éreztem, hogy lüktet a vér az agyamban és képtelen vagyok higgadt virágnyelvbe bugyolálni a mondandómat, elküldés előtt felolvastam B.-nek a levelet, aki megmosolyogta a vértolulásomat, a mélemet pedig szépen lektorálta és kiegészítette úgy, hogy az ilyen kretén külsős xy megtiszteltetésnek érezze a saját munkájának elvégzését. Wow. Szeretek tanulni M.-től és B.-től, szórakoztató és hasznos, máskor meg én mutatok nekik néhány flikkflakkot, szóval, jó kis csapat vagyunk.
Kis színesként álljon itt a végén még annyi, hogy tegnap eljutottam aranykezű gyógytornász nénimhez. Majd' három hónapot vártam rá, mert a csirke az egy makacs állat, mindenki tudja, nem akartam máshoz menni, inkább tűrtem a fájdalmat, illetve öngyógyítottam, egész ügyesen. Cs. mesterien origamizott velem, szerintem az egyik ellazult pillanatomban még papírhajót is hajtogatott belőlem. A csípőm és a derekam jelenleg tökéletes, kopp, kopp, kopp. A kezén kívül például Cs. szemét is szeretem, élettel és huncutsággal van tele, sugárzik, az a klasszik széplelkű, segítő ember, akikből kevés van a világon, egyszerűen jó ránézni. Az én szememből perpill max. a csipa fáradtság kacsint a szemlélőre, némi vérerességgel és táskával megspékelve, úgyhogy pontot is teszek ide és elosonok ágyiránt. Pont.

Tűz van, babám!

Ha jól rémlik, három-négy kamu tűzriadó után jutottam el odáig, hogy meg sem moccantam a tűzjelző agysejtgyilkos vijjogására, a menekülés pláne nem jutott eszembe, pedig kár lenne a nemtudommilyenszínű kedvenc táskámért, hja, valaki véletlenül megnyomta a gombot vagy ilyesmi, mosolyogtunk össze a kollégákkal, már megint kamu, nyugi, terjedt az infó a folyosókon, a borzalom meg pár perc múlva elhallgatott. A tűzjelző ignorálása odáig fajult, hogy legutóbb a tűzoltók kocogtatták meg az éjszakába nyúlóan túlórázó kollégák vállát, szépjóestét, tűz van az ikszedik emeleten, tessék kifáradni az épületből. Sanszos, hogy a következő tűzriadónál elég gyorsan vállamra kanyarítom a nemtudommilyenszínű kedvenc táskámat és átváltok menekülő csirke üzemmódba. Tényleg kár lenne érte(m).

Augusztusban történt VI.

Kicsit megcsúsztam A Nagy Nyaralás 2. utolsó epizódjával, csomó mentségem van rá, de ha elkezdem sorolni az okokat, megint másról fogok írni, úgyhogy maradjunk csak a tényeknél. Szóval, 2009 augusztusában volt ez a mizéria, meg ez a füredi kiruccanás, aztán hopp, Korfun kötöttünk ki - nem ilyen egyszerűen, viszont oltári mázlival. Szokásomhoz híven jöjjön az ábécé.

a, mint Achillion: Mindenki Sissije csodálatos helyen gyógyulgatott, a kastélyban barangolva-ámulva igazán sajnáltuk, ő, aki férfim meg én, hogy nekünk betegeskedés esetén már csak a háziorvos által felírt antibiotikum marad, a dokinak eszébe sem jut, hogy Korfut vésse fel receptre, pedig ott hamarabb meggyógyulnánk. Cudar világban élünk, ejjj.
á, mint álom: Ez most nyálas-romantikus lesz, úgyhogy a gyengébb idegzetűek ugorjanak a bránerre... mármint a b, mint bránerre. A nyaralást azért várjuk nagyon, mert mindig olyan csodálatos, mint a mesében, bár most egy mese sem jut eszembe, ahol a főhős nyaralni ment volna, ezért inkább legyen 'csak' csodálatos. Ő, aki férfimmel tetőtől talpig szerelmesen élvezzük a hetekig tartó szabadságot is, és valahogy minél többet vagyunk együtt, annál jobban szomjazzuk egymást, és rengeteget nevetünk és rengeteget hülyéskedünk, és ebben a végtelennek tűnő boldog szabadságban annyira kerek tud lenni a világ, olyan, mintha állna Az Idő.
b, mint bráner: Nos, nem tudom, miért, a boltokban lépten-nyomon égnek meredő hímvesszőkbe botlottunk, főleg fából faragott példányokba, a skála egészen széles volt, a tízcentisnél kezdődött és az elefántpéniszméretűnél ért véget. Előfordult, hogy a szervet épp a boltajtó fölé lógatták, én meg lefejeltem. Azóta sem jöttem rá, honnan ez a farokkultusz Korfun. Már-már belepirultam.
c, mint cemetery: Természetesen a legnagyobb hőségben és az össznépi pihi-szuszi kellős közepén kerestük fel a brit temetőt, mert aznap épp nem akartunk a tengerparton lustálkodni. Gyönyörű régi sírokra bukkantunk, a többségük a 19. század első feléből való. Hihetetlenül békés hangulatban sétáltunk a sírok között, egész regényt képzeltem a romok közé.
cs, mint csípő: Piszkosul fájt a kificamodott csípőm, a fizikai fájdalmaim toplistáján könnyedén megszerezte a második helyet. A gyulladásból fakadó fájdalom valahogy úgy működött, hogy este az ágyban ért a tetőpontra, eszméletlenül fájt, napközben nem zavart a mozgásban, túrázni is tudtam, óvatosan. Gyógyszer nélkül tűrtem, talán önbüntetésből.
d, mint dagi: Oké, túlzok, mert csak két-három kilót szedtem fel, a rendszeres úszás megmentett a hurkáktól, így nem kellett zsákban fürdenem, felvehettem a bikinimet. Sokat ettem Korfun. Nagyon sokat. És baromi jólesett.
e, mint előrelátó: Idén nem csomagoltam be a tornaszalagot, mert tavaly elő sem vettem Rodoszon és ez intő jel volt számomra. Upsz.
é, mint ékszer: Ő, aki férfim vett nekem egy karkötőt... meg még egyet. Türkiz van mindkettőben, nyáron belebolondultam ebbe a színbe is.
f, mint frappé: Ha rajtam múlik, frappémérgezésben pusztulok el Korfun, teljesen rákattantam. Budapesten lehet valahol jó frappét inni?
g, mint görög konyha: Újra és újra kiderül, hogy a mediterrán szívem és mediterrán vérem mellett a gyomrom is mediterrán. Szeretek eldugott utcácskákban megbúvó kisvendéglőkben falatozni.
gy, mint gyerek: Párhónapos kisbabával nyaralt az egyik pár, le a kalappal előttük, én nem mertem volna. Kishavernek neveztük el a picit, mindig nagyon örült nekünk, hiába, a hülye vigyorunknak nem tudott ellenállni.
h, mint hal: Most már biztos, hogy elmúlt a halundorom. Rengeteg halat ettem és ezen én lepődtem meg a legjobban.
i, mint ilyen színű víz nincs is: Az egyik kikötőben türkizszínű vízben fürödtünk, még a lábujjam körmét is láttam, annyira tiszta volt a víz. A milliomosok jachttal horgonyoztak ebben a kikötőben, mi turistahajóval mentünk oda, arról ugráltunk bele a türkiz csodába.
j, mint jó, akkor menjünk ide: A nyaralásunkat most sem terveztük meg előre, abban bíztunk, hogy az utolsó pillanatban szembejön velünk az az álomút, ami álomszerűen olcsó is. S lőn, így történt.
k, mint késés: Idén hosszú órákat dekkoltunk a repülőtéren. Oda is, vissza is. Biztos azért, mert nem ő, aki férfim vezette a gépet.
l, mint leolvasztás: Lassan hagyománnyá válik nálunk, hogy a hűtőt az indulás előtti órákban engedjük le, megkurtítva ezzel az alvásidőnket (értsd: hajnal kettő-három körül).
m, mint múzeum: Ha a Kedves Olvasó valami igazán szépséges szülinapi ajándékkal szeretne meglepni, ne habozzon, vegye meg nekem a benitsesi kagylómúzeumot. (Á, egy tábla finom csokinak is ugyanúgy tudok örülni, ezt buktam.)
n, mint nudista strand: Az úgy történt, hogy egy óvatlan pillanatomban megígértem ő, aki férfimnek, hogy levetkőzöm a gátlásaimat és a fürdőruhámat, és elmegyek vele egy nudista strandra, de az is lehet, hogy fogadtunk és vesztettem és ez volt a büntetésem. (Alapjáraton jobb dolgokban szoktunk fogadni, persze.) Azt nagyon szerettem, hogy a mezítelen bőrömet süti a nap és simogatja a víz, azt már nem igazán, hogy itt is bránerek lógnak a látóterembe, ráadásul mindegyik valódi. Bátorságpróbaként éltem meg a meztelenkedést, szóval, kiderült, bátor vagyok, juhhé, de ha lehet, legközelebb inkább csak ő, aki férfimmel kettesben lennék bátor egy gyönyörű tengerparton, zavart ez a sok mell és vénuszdomb és farok. Egyébként a nudista strand előtt majdnem kitörtem a bokámat, talán ez volt a jel, hogy vissza kellene fordulnom.
ny, mint nyugágy: Esténként összebújtunk a tengerparti nyugágyban és borozgatva néztük a csillagokat meg a hajók fényeit. A szobánk a tengerre nézett, úgyhogy az ágyból is láttuk a csillagokat meg a hajók fényeit.
ó, mint ó, de barna: A télen hófehér bőröm nyáron csokibarnába vált át, napfény azért kell hozzá. M. barátném alig ismert rám a nyaralás utáni első munkanapomon.
ő, mint ő, aki férfim: Olyan hős volt, hogy a türkizvizes kikötőben kiúszott a partra. Kavicsért. Nekem. Beleremegett a kicsi szívem.
p, mint piros: Utazás előtt vettem egy bőröndöt, piros, naná. Könnyen felismertem a csomagok között és nem más bőröndjét akartam a magaménak nyilvánítani.
r, mint repülő és robogó: A sok nyomi turistához hasonlóan mi is kiültünk a tenger közepére, hogy egészen közelről lássuk a fejünk felett elsuhanó repülőgépeket. Félelmetes volt, úgy tűnt, mintha könnyedén megérinthetnénk a le- és felszálló gépek hasát. A robogózást jobban élveztem, bár az igaz, hogy alig bírta el a fejem a bukósisakot, így amikor ő, aki férfim mögött ültem, rendszeresen lefejeltem őt. Mivel még soha nem robogóztam meredeken fölfelé és lefelé veszettül keskeny szerpentinen, kezdetben csukott szemmel markoltam ő, aki férfim hasát, majdnem gyomorműtétet hajottam végre rajta. Később belejöttem az utasszerepbe, lazábban vettem a kapaszkodást, ki mertem nyitni a szememet és csodáltam a mellettünk elsuhanó tájat, naplementét, Ikarusz buszt. Térképpel a kezünkben mindenféle bájos helyre eljutottunk - az ilyen masszív robogózások után alig bírtam összezárni a lábamat.
s, mint sonka: Két hétig csak sonkát adtak reggelire, azóta kevésbé vágyom rá, ki érti ezt.
sz, mint szállni a levegőben: Kacérkodtam a motorcsónakos ejtőernyőzéssel, ő, aki férfim azonban emlékeztetett a kificamodott csípőmre és egyből lemondtam róla. Talán majd idén.
t, mint túra: Ő, aki férfimmel iszonyú sokat bírunk gyalogolni nagy hőségben is, ez igazán jó hír, ha mondjuk egyszer eltévedünk a Szaharában.
ty, mint tyű, de visszamennék: Akár holnap.
u, mint utazás: A robogózás tetszett a legjobban, még dobott egy kicsit a szabadságérzetemen.
ú, mint úszás: Eddig azt hittem, azért nem járok úszni, mert lusta vagyok, de rájöttem, ha húsz méterre ott a tenger, reggeli előtt simán ráveszem magam az úszásra. Szóval, azért nem járok úszni, mert nagyon messze van az uszoda... és ott hideg a víz.
ü, mint ügyes: Remélem, idén is kibírjuk szabi nélkül augusztusig, bár szépen gyűlnek a túlóráim.
v, mint vihar: Volt. Egyszer.
z, mint zene: A rodoszi görög esthez hasonló ereszdelahajam kimaradt, nem mintha a csípőm miatt nagyon tudtam volna ropni.
zs, mint zsiráf: Korfun sem láttunk.

Nagy semmi bundában

Évente cirka egyszer vagy kétszer csinálok rántott sajtot (inkább egyszer), mert nem szeretek olyasmibe fogni, ami eleve kudarcra ítéltetett. Ő, aki férfim kedvéért azonban idén is hajlandó voltam vállalni a megpróbáltatásokat, bár nem lepődtem meg különösebben, hogy a liszt-tojás-liszt-tojás-zsemlemorzsa páncélba bugyolált trappisták egy perc után sárgásfehér pöttyöket, szalagokat, felhőket eregettek a forró olaj tetejére, és mire valamelyest megpirult a külső héj, addigra az olaj tetején fodrozódott a nagyjából negyvendekányi sajt, ő, aki férfimmel úgy pecáztuk ki a megégett, összetöppedt fodordarabkákat. Jó, röhögtünk közben, ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne drámai a helyzet. A bundában nem maradt semmi. S-e-m-m-i. Valamit rosszul csinálok. De mit?

Így szökik a sajt, ímé:

Anna Gavalda: Vigaszág

A fülszöveg olyasmivel próbál csábítani, hogy "aki szerette az Amélie csodálatos élete című filmet, szeretni fogja Charles Balanda szokatlan és nem kevésbé franciás útkeresését." Bullshit. Amélie-t hagyjuk meg Amélie-nek, Gavalda van annyira jó író, hogy megáll a saját lábán, a 'franciás útkeresés'-t is dobjuk a kukába, emberi az az útkeresés, hihetetlenül emberi.
Hiszek abban, hogy az életet nem szabad lealacsonyítani a megalázó, kényelmetlen, fájdalmas, gúzsba kötő kompromisszumok szorításában való vergődéssé, a szart konzerváló vegetálássá. Hogy én döntöm el, igazán élek-e vagy csak elszenvedem így-úgy a nekem kiszabott néhány évtizedet. Hogy az a jó, ha a saját érdekemben akarok és merek változtatni, új utakat keresni, hibákat bevallani, bocsánatot kérni, örülni, szeretni, dönteni. Hogy van értelme mélyre ásni önmagamban, mert csak akkor tanulhatok és kerülhetem el az öncsalás csapdáit. Hogy ha az élet egy színpad, akkor a saját életemben én lehetek a főszereplő, nem kell megelégednem az ócska kellék szerepével. Becsülöm azokat, akik ki tudják mondani, hogy elég a látszatéletből, a hazugságokból, a megalkuvásból, a saját utamat akarom járni, és teljesen mindegy, hogy ezt harmincévesen teszik vagy ötven felé közeledve. Úgy szeretnék majd meghalni, hogy elmondhassam magamról: boldog életem volt, mindent megtettem, amit megtehettem érte.
Nagyon tetszik a Vigaszág stílusa, súlya van a csendnek, a vesszőnek, a törésnek. Élveztem, hogy Gavalda kikacsint rám a szereplők háta mögött, pajkos-huncut mosollyal. A.G. elképesztően jól bánik a szavakkal, írói megoldásaival könnyedén eléri, hogy az egyik pillanatban kacagjak, a másikban pedig összefacsarodjon a szívem. Négy sorba is rengeteg érzelmet tud sűríteni és én ezt szeretem.

'És elalvás közben rá gondolt.
Egy kicsit a testére is.
De főleg rá.
Rá, és körülötte a testére.'

A történet vége kicsit mesés, de nem bánom, megérdemelte mindenki, Charles, Kate, Mathilde és a többi gyerek is. Apropó, gyerekek. Valahol azt olvastam, hogy Gavalda tanít/tanított. (Hála és köszönet a regénybeli Kate kétnyelvűségéért, különleges ízt ad a történeteinek). A Vigaszág alapján úgy érzem, remek tanár lehet, olyan gyerekportrékat fest, hogy csuda, érzékenyen, intelligensen, kellő humorral áll a kicsikhez és a problémáikhoz. Gavalda humora egyébként is fergeteges, szívszorító helyzetekben sem veszíti el: felkavar-felzaklat, de közben simogatja a hátadat, hogy megnyugodj.
A regény megrázó és elbűvölő. Életszagú. Vigasztaló. Optimista. Bruttó két nap alatt olvastam el, innen-onnan ellopott órákban, óratöredékekben, a nettó talán fél nap lehet. Annyira magával ragadott, hogy például a metrón egyáltalán nem láttam-hallottam a külvilágot - háromszor is az utolsó pillanatban ugrottam le a megállómnál. Szóval, még balesetveszélyes is.

Tótfalusi Ágnes, köszönöm a kiváló fordítást.

Önbeteljesítő álom, legalábbis nagyon remélem

Lehetne itt a bal sarokban egy nagytotál kép Julie baromi klassz piros táskájáról. Lehetne, ha találtam volna a neten. Most ne firtassuk, hogy béna vagyok-e vagy csak lusta, inkább érjük be ezzel a parányi részlettel és koncentráljunk arra, mit álmodtam Julie baromi klassz piros táskájáról.
Természetesen azt, hogy nekem is lett egy ugyanolyan baromi klassz piros táskám. (Vajh meglepődött-é a kedves Olvasó?) Álmomban épp lógtam a munkahelyemről, mókuskerekezés helyett baromi klassz piros táskát vettem. Ahogy ott olvadoztam a szebbnél szebb táskák között és végül a Julie-féle táskával a kezemben / karomban / vállamon, összefutottam az egyik pasinemű kollégámmal, aki azon mosolygott, hogy meló helyett táskát veszek. Emlékszem, álmomban visszamosolyogtam rá (élőben, a folyosón is szoktam, mert kedves lány vagyok) és azon filóztam egy röpke pillanatig, mit kereshet a női táska részlegen, szintén munkaidőben. (Ööö... női táskát?) Aztán valahogy kimaradt pár jelenet az álmomban, talán az, hogy az eladó végül ajándékba adta nekem Julie baromi klassz piros táskájának ikertestvérét, mert látta, mennyire szeretném vagy mert pont 'ingyen a tiéd lehet egy baromi klassz piros táska' akció volt, mindenesetre a következő snittben már ruhát próbáltam, egy kötött szürkét, amiben a mellem alatt szabadon maradt a bordázatom jobb és bal oldala, mármint felette a bőröm - a többtenyérnyi anyaghiány után a mell feletti kötött szürkében folytatódott tovább a combközépig érő ruha. Tél volt álmomban is, úgy sejtem, végül a kétoldali tüdőgyulladás veszélye miatt nem vettem meg az egyébként szexi darabot. Visszaraktam a helyére, az tuti. Ha mégsem gondolkodtam ennyire praktikusan álmomban, akkor meg azért hagytam a boltban a ruhát, mert annyira nem szeretem a szürkét. Arra is tisztán emlékszem, hogy hazafelé összefutottam a főnökeimmel, vállamon ott feszített az a baromi klassz piros táska, és egyik sem cseszett le a lógás miatt, sőt legnagyobb meglepetésemre azt sem vetették fel, hogy ha végeztem a vásárlással, igazán bemehetnék dolgozni. Felhőtlenül örültem ennek is. (Ez egy ilyen munkakerülős álom lehetett.)
Tulajdonképpen néhány órával az álom előtt német horoszkópokban mazsoláztam a neten, pihenésképpen, két munkafázis közötti szusszanásként. (Képzelheted, mennyire fáradt voltam.) Az egyikben egészen konkrétan azt olvastam, hogy vegyem komolyan az álmaimat. Akkor nem foglalkoztam különösebben ezzel a tanáccsal, csakhogy azóta volt ez az álmom, szóval, elég egyértelmű, hogy valamikor a jövőben munkaidő alatt be kell szereznem egy olyan baromi klassz piros táskát, mint amilyennel Julie mászkált a filmben. Az sajnos nem rémlik, hogy New Yorkban találkoztam-e a munkahelyi kollektíva néhány tagjával vagy itt Budapesten, a bolt nevére nem fókuszált rá az álombéli kamera. Az is biztos, hogy télen hanyagolnom kell az olyan kötött szürke felsőt, amiből kilóg a mell és a csípő közötti részem. Mínuszokban amúgy sem szoktam lenge öltözetben flangálni. Egyébként nagyon szeretném tudni, intelligens /ravasz-e annyira a tudatalattim, hogy miközben én gyanútlanul lefekszem aludni, összeköti a Julie baromi klassz piros táskája utáni nyálcsorgatásomat a német horoszkóp 'vedd komolyan az álmaidat' instrukciójával és kapva az olvasottakon, olyan álmot tol elém, amiben enyém lesz A Táska, sőt, az álom baromi klassz piros táskás mozzanatait ébredés után kristálytisztán megőrzi az agyamban. Azt nem tudom, mit akart valójában a szürke kötött cuccal, a munkakerülés viszont határozottan tetszik.

Nem bízom a véletlenre

Ganésa egyik pálcikája javában füstöl mellettem, ugyanis a dobozka felirata szerint kedvenc elefántfejű istenségem segít az akadályok elhárításában és a belső egyensúly megteremtésében. Bevallom, én azért ettem egy kis csokit is, biztos, ami fix, plusz van még egyéb ötletem, pölö ma éjszakára, olyan kimondottan belső egyensúlyos. A kurva január meg érjen már véget.

Az utálat ereje

Ő, aki férfim a nagy közösbe betett kicsi kék porszívómat utálta, jelentem, vasárnap este tönkre is ment a gép. Nem bírt a karácsonyfa után maradt tűlevelekkel, ez a halál hivatalos oka, de nyilván a szeretetlenségbe pusztult bele, ld. Sz. Vera sorsát. Nagyon örülök, hogy ő, aki férfimnek nincs baja a hűtővel, mosógéppel estébével, rosszul esne, főleg így hó vége felé.

Elhullik nálunk az Sz. Vera és a porszívó, szomorú dolog is ez.

Ridegtartás

(Anyu, ezt inkább ne olvasd el.)

Reménytelen eset vagyok, mármint ami a Szansza Verát illeti. Hivatalosan sansevieria, de most hagyjuk a puccos nevet és szimplán Sz. Veraként fusson főhősünk. Sz. Vera nem szeret engem és én sem szeretem őt, azt hiszem, már az általános iskola folyosóin sem szerettem. Például a hibiszkusz vagy a fikusz növény a javából, ezekkel a fegyelmezett, égbe törő, kézbőrt véresre karcoló levelekkel azonban soha nem tudtam megbarátkozni. Anno az albérletbe kaptam néhányat anyutól, mert Sz. Vera igénytelen, ergo nálam is életben marad. (Köszi, anyu!) A locsolással nem volt gond, tényleg igénytelenek sajnos. Ha ritkán és kelletlenül is, azért csak megitattam az egyenpéldányokat. Az idegek harca ott ért véget, hogy az összes Sz. Verát formára igazítottam, a legkegyetlenebbül vágó levelek lenyisszantásával új fazont dizájnoltam nekik. Pusztán önvédelemből. Barbárságom azonban darabokra törte a sok Sz. Vera növénylelkét, elsárgulva, megfonnyadva tértek meg az örök vadászvirágmezőkre. Ennyit arról, hogy Chuck Norrisnál is szívósabbak. A növényeket persze sajnáltam, mert valahol érző szívem van. (Hol is?) Úgy képzelem, hogy a feng shui szakértők legszívesebben betiltanák az Sz. Verát, mert megrekeszti az... ööö... izééé... életenergia áramlását vagy mit. Én spec szívesen lemondtam volna a második kör Sz. Veráról, mert az életenergia vagy mi igen kedves számomra, anyu azonban újabb Sz. Verákat ajándékozott nekem. Igaz, kevesebbet - de jóval nagyobb kaspókban. Megadtam magam a sorsomnak, a költözésnél jöttek velünk az Sz. Verák is és egyből kikerültek az új erkélyre, a fal mellé. Volt egy kis lelkiismeretfurdalásom az elődök elsárgulása miatt, meg anyut sem akartam megrémiszteni azzal, hogy olyan lányt szült a világra, aki a legigénytelenebb zöldeket sem tudja életben tartani, úgyhogy kicsit rendszeresebben locsoltam őket, plusz nem nyirbáltam meg egyik Sz. Vera leveleit sem - nagy önuralomról téve tanúbizonyságot. Bár nem kedveltem őket, gondoskodtam róluk. (Egy jellem vagyok, na.) Az erkélyen nagyon szerették a nyarat és az őszt. Talán a telet is. Az enyhe telet. A fagyot és a havat már nem. Sokszor eszembe jutott, hogy be kellene hozni Sz. Verákat az erkélyről, mert itt a tél, viszont egy ideig nem tudtam őket hová tenni és amíg a helyprobléma megoldásán dolgoztam, el-elfelejtettem, hogy többek között az Sz. Verák miatt kell a hely. Az elfelejtés azért fordulhatott elő, mert ha az ablakon keresztül kinéztem az erkélyre, nem láttam a földön szobrozó növényeket, annyira nem magasak. Télen meg nem szoktam sokat nyitogatni az erkélyajtót. Amikor egyszer aztán mégis szélesre tártam azt a bizonyos erkélyajtót, hogy behozzam az egyik üres balkonládát őrző és nagy hirtelenséggel behavazott bárányomat, meglepve tapasztaltam, hogy az Sz. Verák lekonyultak - végleg. Jé..., így én. Meg úgy is, hogy fuck, ezeket be kellett volna vinni a lakásba... Ühhüm.

(Anyu, ha mégis elolvastad, felejtsd el. Gyorsan! És nem kérek több Sz. Verát! Inkább legyen művirág!)

P.S.: A bárányom viszont igazi túlélő. Majdnem olyan, mintha egy igluból kukucskálna ki vigyorogva. Hóbagolybárány.

Megtisztítottam az elmémet, bár lehet, hogy nem kellett volna

Tésztafőzés közben megégettem a bal csuklómat. Összesen kétszer. Már az első fájdalomhullámnál azt gondoltam, hogy mégiscsak ő, aki férfimnek kellett volna főznie az ebédet, mondjuk, rendelhetett volna pizzát a Don Pepétól. A második adag forró gőznél ugyanezt gondoltam, de akkor már rég nem volt visszaút, megadóan főztem tovább a tésztát, meg kevergettem a darált húst. Makaróninál az utóbbit dinsztelt hagymára szoktam dobni, megpirítom, fűszerezem, aztán összeforgatom a tésztával. Ez a lebutított és nem igazán autentikus (viszont finom) 'makaróni' ilyen jokerkaja nálunk, bár ahogy a sebesüléseimet nézem, nagyon sajnálom, hogy például nem vajas kenyér a jolly joker. Természetesen a hagyma fele leégett, úgy kellett kimenekítenem a használható darabokat. A fűszerezésnél beszippantottam némi borsot, épp javában örültem, hogy sikerült magamban tüsszenteni és nem a nyögvenyelősen készülő ebédben tettem kárt, amikor is a tüsszentés lendületétől bevertem a fejemet a szagelszívóba - a szemüvegem Mariana-árkot vésett az orrnyergembe. Már ébredés után annyira éreztem, hogy ma kivételesen semmit sem kellene csinálnom, egyszerűen nem vagyok gyakorlati dolgokra hangolva. Szerintem mindenről a grapefruit fürdőgolyó tehet, de lássuk csak sorjában az eseményeket. Hála a hétközbeni hajtásnak, péntek délelőttre alig maradt munka, ami adódott, azt humorizálva-beszélgetve oldottuk meg a kolléganőmmel. Jókedvemet nem tudta elrontani, hogy a menza egyetlen kívánatos fogása a karalábéfőzelék volt, nagyon leleményesen málnás étcsokival vigasztalódtam. A délután és az este remekül sikerült. Először barátnőztem, M.-mel és E.-vel órákon át csevegtünk, például a kismamák kommunikációját is boncolgattuk és megállapítottuk, hogy a habos-babos ömlengések helyett sokkal jobb, ha a kismama rokonaink-barátnőink őszintén beszámolnak az anyaság nehéz pillanatairól is, nem kell takargatni, szégyellni a fáradtságot, kimerültséget, őrültekházát, kétségbeesést, ilyesmit. E. távozása után M.-mel még lelki utakon jártunk kicsit, az nekünk nagyon jó, aztán ő, aki férfim elvitt vacsorázni a kedvenc helyünkre. A harcsahalászlé és a göngyölt csodák után egy-egy desszertet is bevállaltunk, mert tudunk élni, bár hazafelé csak óvatosan bújtunk össze a metrón, nehogy nyomjuk egymás hasát. A vanília fagyival kísért rétes fölött elégedetten állapítottam meg, hogy ez megint egy tökéletesen boldog nap és nagyon tudtam értékelni a jó dolgomat az elmúlt két hét mókuskerekezése után. És itt jön a képbe a fürdőgolyó, ugyanis határozottan úgy véltem, hogy így a nap utolsó előtti mozzanataként el bírnék viselni egy kellemes habfürdőt, hiába vagyok zuhanypárti. Azt írták a tájékoztató lapocskára, hogy a fürdőgömb csökkenti a fizikai és mentális fáradtságomat, meg azt is, hogy felvidít és megtisztítja az elmémet. Nos, fülig ért a szám, fel voltam dobódva, vagy mi, ezen a vonalon nem szorultam támogatásra, viszont valóban fáradtnak éreztem magam, úgyhogy a vízbe dobtam a csodagolyót. Teljesen jól ellazultam a Limoncello színű fürdőlében, a nap utolsó mozzanata után pedig már egyáltalán nem kellett noszogatni, hogy aludjak. A reggeli délelőtti ébredésnél kezdett gyanús lenni, hogy egy árva gondolat sincs a fejemben, nem zakatolnak a fogaskerekek, béke van és nyugalom. A grapefruit golyó annyira kisöpört mindent az elmémből, hogy a makarónikészítés is nehezemre esett, valahogy nem tudtam ráhelyezkedni a gyakorlati élet síkjára. Hát, így történt. A nap jó híre, hogy a vegytiszta elmémmel azért nem zacskóstul főztem ki a tésztát.

Megint a fehérhasú zöldbékáról

Nem, még nincs vége a hétnek, meg igazából nem is erről akartam írni, de ha már belekezdtem, folytatom. Szóval, a szerkesztőfelületen az 'Új bejegyzés' helyett a 'Bejegyzések szerkesztése' gombra kattintottam, ki tudja, miért, és a bejegyzéscímek közül rögtön a fehérhasú zöldbékás ugrott a szemembe. Az aha-élmény a 'Hoppá, a békáim!' gondolat formájában tört rám és már nyúltam is a fiókba, ugyanis ő, aki férfim ott rejtette el a múlt heti falatozás túlélőit. Nem igazán erőltette meg magát, mert rögtön az első keze ügyébe eső fiókba belepakolta a békákat, meg egyébként is pont előttem bonyolította le a békavédelmi program kulcsfontosságú lépését. Azt hiszem, mindketten abban bíztunk, hogy a nagy hajtásban elfelejtem a jelenetet, ami tulajdonképpen meg is történt, a számításunkba ott csúszott hiba, hogy a blog, mint olyan megőrizte a fehérhasú zöldbékák emlékezetét. Igen, már kihúztam a fiókot, beletúrtam a zacskóba és békákat dobáltam a számba. Egyszerre hármat. Veszélyes üzem ez a blogolósdi.

P.S.: Remélem, ha majd pihenek kicsit, azért csak sikerül felülmúlnom a fitymaszűkület és a fehérhasú zöldbéka témát.

Amnézia

Bevallom, alig ötórányi alvás és cirka tizennégy munkaóra után egyáltalán nem emlékszem, miért is kezdtünk el a kollégákkal reggel héthúszkor a fitymaszűkületről társalogni.

Még soha nem voltam ilyen jó formában

Hétfőtől péntekig hanyagoltam a Wii fitnesstesztet, mondván, ha evés helyett aludtam, csak nem fogok alvás helyett sportolni. Az is közrejátszott sportkarrierem szüneteltetésében, hogy egy héttel ezelőtt alig bírtam felemelni a bal karomat: Nekem is lett olyanom, hogy izomláz. Jobbkezes vagyok, a balt csak azután vetettem be, hogy a jobbat leamortizáltam, nagyjából vállból és a lapockáim is sajogtak. Kisebbfajta csodaként éltem meg, hogy teniszben és bowlingban bal kézzel sokkal ügyesebben megy a játék, például bowlingban balos gurításokkal megvertem ő, aki férfimet is. Igaz, csak egyszer, de nem is ez a lényeg, hanem a bal kéz. Szombaton úgy ítéltem meg, hogy egy hét kihagyás után itt az ideje egy újabb fitnesstesztnek, bár nem tudom, mitől lettem ilyen hihetetlenül bátor, az a dög teszt eddig mindig hatvanegy-hatvankét évesnek titulált. Szellemileg a béka segge alatt leledzettem vagy még annál is lejjebb, fizikailag viszont életem legjobbját produkáltam a Wii fitness szerint: negyvennégy (!) évesnek hozott ki ez a dög kedves, aranyos, imádnivaló játék. Biztos a két home run rántott le rólam majd' húsz évet. Ettől a falatnyi sikertől iszonyú erőre kaptam és belevetettem magam a bokszba. Naná, hogy erősebb ellenfelet sorsoltak nekem, ráadásul egy fiút. Daisuke ugyan magabiztosan lengette az öklét, én azonban nem remegtem meg a melldöngetésétől, különben is, milyen pasi az, aki lányokat ver. A képen egész jól kivehető, hogy optimista vigyorral néztem a bunyó elé.

Daisuke szívós bunyós, keményen küzdött, ütötte a fejemet, ahol csak érte, kaptam gyomrost is. Mivel negyvennégy évesen üdének és frissnek éreztem magam, csépeltem jobbal és ballal, meg fürgén elhajoltam a kíméletlen támadásai elől, aztán leküldtem a földre. A nézők teljesen meglepődtek, nem számítottak erre a fordulatra. A gyenge nő kicsinálja az erős hímet, nohát. Itt kerültem lélektani fölénybe.

Daisuke sajnos úgy gondolta, bokszolna még egy kicsit, nem maradt lent, pedig látszik, hogy a kimerültségtől majdnem összeakadtak a lábaim. A harmadik menetben úgy véltem, eljött a leszámolás pillanata: Átkapcsoltam Terminátor üzemmódba és egy csodálatos sorozás végén megvillantottam a jobbomat - megsemmisítő csapást mértem Daisuke boksztárs arca közepébe. Szerintem a nézők között ült a barátnője, az a kétségbeesett tekintetű lány lehet, balra, sárga ruhában.

A bírók engem hoztak ki győztesként, mindhárom menetet nekem adták. Tudom, hogy a nadrágom és a trikóm nem egy kimondott Makány Márta modell, elismerem, hogy már-már kínos, egy mentségem van rá, ezt dobta a gép. (Látszik, hogy pasik tervezték a játékot, sehol egy fodor, sehol egy masni.) A lila trendi idén is.

A mellem egyébként nem az egyik ütés miatt esett le, soha nem is volt, ugyanis a Wii nem rajzol domborulatokat a lányoknak. (Japánban biztos cici nélkül élnek a nők.) Hát, Daisuke kissé kókadtnak tűnik, az én mosolyom viszont töretlen. Meg a fogsorom is. Így örül a győztes, tessék:

Valami rossz

Gondoltam, írok valami rosszat is ő, aki férfimről, hogy árnyaljam kicsit a képet. Nos, hirtelen csak az jut eszembe, hogy amikor ő, aki férfim megeszi a mazsolás-mogyorós Milkát, soha nem dobja ki az üres csokipapírt, azon a helyen hagyja, ahol az utolsó kockát kiette belőle.

Majd azért még töröm a fejemet.

Kussol és éberen figyel

Hivatalosan ugyan a Goran Bregovic koncert napján kezdődik a Tigris éve (február tizennégyről idén a koncert jut először eszembe), én mégis határozottan úgy éreztem a héten, hogy a Bivaly évének utolsó napjai nem igazán számítanak, a dátum puszta formalitás, a Tigris már megvillantotta éles karmait és fogait, ha tetszik, ha nem. Spec nekem egyáltalán nem tetszik, szívem szerint már most lapoznék kétezertizenegyre. (Remélem, a Bregovic koncert azért nem marad el, zenei téren épp elegendő csapás, hogy Palya Pea lemezbemutatójára nem kaptunk jegyet, jelenleg várólistán dekkolunk.) Emlékszem, olyan november környékén felolvastam ő, aki férfimnek és M.-nek, legkedvesebb kolléganőmnek és barátnőkezdeményemnek a rám váró nehézségeket, hátha tudnak valami csodaszert A Végzet ellen. (M. boszorkány, ő, aki férfim meg 'csak' szeret, szóval, A Végzet elleni küzdelemben mindkettő jól jön). Az a helyzet, hogy novemberben nem fogtam fel a szavak jelentőségét, az elmúlt napok viszont megmutatták, hogy igenis szükség van a fokozott éberségre, bármennyire is ráz tőle a hideg, meg be kell fogni a számat és A Sorból sem állhatok ki, ez most pont nem az az időszak, amikor a saját fejem után mehetek. Teljesen mindegy, hogy magamban mit gondolok és hogy abszolút igazam van, kuss és kész. Rohanós, hektikus, nehéz, új helyzetektől hemzsegő évem lesz a horoszkóp szerint, ugyanakkor tanulságos, hasznos is. Ez utóbbira is van példám a hétről. Maga a sztori nem publikus, a lényege viszont az, hogy M. és egy másik kedvelt kolléganőm, B. segítségével megoldottam egy nagyjából hat éve hurcolászott problémámat. Gyakran boncolgatunk lelki dolgokat-folyamatokat és a héten mindketten mondtak olyasmit, ami segített A Nagyjából Hat Éve Hurcolászott Probléma megoldásában. Az évek során felgyűlt tapasztalataimból rengeteg mindent leszűrtem én is, készen élt bennem a megoldás, az elfogadása és alkalmazása azonban nem ment önerőből, ehhez az általuk mutatott konkrét példa kellett. Mintha lenne egy puzzle, egy kép, ami az enyém, a teljes képet azonban nem tudom kirakni, mert a hiányzó darabok másnál vannak. Persze az is lehet, hogy nálam rejtőzik minden darab, de mire megtalálom őket, újabb hat év telik el az életemből, vagy egyedül soha nem is lelem meg a hiányzó elemeket, ami elég szar dolog, ha azt nézem, hogy a problémák azért vannak, hogy megoldjam őket és jobb, teljesebb életet élhessek. Legalábbis én ebben hiszek, ergo a probléma magam előtt görgetése hülyeség, akkor is, ha nem direkt csinálom, ráadásul további problémákat generálhat. Meglepett, milyen könnyen-gyorsan illesztettem helyükre a kirakós utolsó elemeit, megkönnyebbültem, hogy végre kipipálhatom ezt a kérdést. Tulajdonképpen az is furcsa számomra, hogy évek óta először engedek ilyen közel magamhoz 'külsős' embereket, azaz nem családbélit, barátot - és elfogadom a véleményüket. Hümmm. Izgalmas játék az önismeret. (Tényleg.)

Találd meg a két kép közötti különbséget!

El is felejtettem mesélni, hogy a karácsonyi ajándékaim közül a bal képen mosolygó macskapárnak örültem a legjobban. (Katt rá, ha nagyban.) Ő, aki férfim lepett meg a macskalánnyal és macskafiúval, azért pont velük, mert 1) szeretem a faragott macskafigurákat (is), 2) a saját családom a szélesszájú kisbéka becézőformula mellett a macska különböző verzióival nevez meg évtizedek óta (szerencsére nem cicáznak, meg nekik csibike sem vagyok), 3) ő, aki férfim ellensúlyozni akarta az utóbbi hónapokban több taggal is bővült elefántpopulációt (valószínűleg budapesti viszonylatban is igen magas nálunk az egy főre jutó elefántok száma). A macskapárt rögtön kiraktam a polcra, jó közel egymáshoz, hiszen szerelmesek egymásba, bárki megmondja, játszásból én lettem a lánymacsek, naná, ő, aki férfim meg a kandúr. Miután elfoglalták helyüket a polcon, térültem-fordultam, nem is tudom már, talán a vacsorához terítettem vagy ilyesmi, mindenesetre egyszer elhaladtam mellettük és rájuk vigyorogtam. Itt tűnt fel, hogy valami történt a két macskával, én nem így hagytam őket a polcon. A jobb kép hűen tükrözi a változást: A macskapár nem tétlenkedett, büszkén feszítenek három kölykük mellett. A gyors szülésben ő, aki férfim segédkezett, berámolta közéjük gyereknek a három meglévő macsekomat, aztán csak sokat sejtetően vigyorgott-nézett rám. Eddig úgy tudtam, kettő gyereket tervezünk, ezek szerint három lesz a nyerő - egy fekete, egy vörös és egy albínó szőke.

Szeretem, hogy ő, aki férfim jól bánik a non-verbális jelekkel is.

A fehérhasú zöldbékáról, avagy vége a hétnek

Valamikor bekattant, hogy ha péntek este még élek, veszek egy zacskó fehérhasú zöldbékás gumicukrot, mert megérdemlem. Vettem. Valószínűleg azért nem ruhára vagy könyvre szavaztam, mert már hétfőn tudtam, hogy pénteken túl fáradt leszek a válogatáshoz-böngészéshez, igen, ezt is megértük. A fehérhasú zöldbéka egyébként azért rossz választás, mert eteti magát, egyelőre nem bírom abbahagyni, ő, aki férfim pedig még nincs itthon, hogy elkobozza tőlem - a saját kérésemre. ('Légyszi, vidd el előlem, különben hányni fogok.') Durva hetem volt, bár ez még csak a bemelegítés. Csupán percekre törtem ki a felkel-dolgozik-lefekszik címkéjű mókuskerékből, hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy például olvastam-e legalább egy sort valamelyik könyvemből. Nem emlékszem, annyira egybefolynak a napok. A metrón biztos nem olvastam, aludtam ott is. A lelkemet azzal próbáltam erősíteni, hogy a kis falinaptárunkon egymás után húzkodtam ki a napokat. Nem szokásom, csak ha nagyon várok valamit. Hát... Mintha még lassabban telt volna Az Idő, ez a pszichés trükk nem jött be. A karácsonyi eszem-iszom már csak távoli emlék, hüpp és szipp, napi egy üveg kefíren, két almán és egy kiflin éltem az elmúlt napokban, kutyacsirkefuttában ennyire volt időm, evés helyett inkább aludtam, meg mart az ideg is. A hét többi napjára olyan nagyívű terveim vannak, hogy pl. főzök-sütök valami finomat, illatos-zenés habfürdőben ázok, délig fel sem kelek az ágyból, olvasok, esetleg virágot ültetek, blogolok, sportolok (értsd: gyógytorna és wii). Most ilyen minimálstílben nyomom Az Életet.

Álmodtam egy világot gyógyszertárat magamnak...

... ahol mindig kapható Leszarom tabletta, ez az önvédelmi alapfelszerelés nélkülözhetetlen darabja, ha az embernek másokkal is együtt kell dolgoznia, most már belátom. Ez a bogyó nem idéz elő valódi hasmenést, durva lenne, én inkább olyan rágótablettafélének képzelem, mire elrágcsálom, már nem foglalkozom mások idiótaságával, nem járatom az agyam mások balféksége miatt. Más, azaz kicsit sem olyan, mint én, ami alapjáraton nem baj, mert hát felőlem a Pókember is hordhat sárga magassarkút és nézhet Mónika show-t, ki vagyok én, hogy beleszóljak, viszont nemalapjáraton igen megerőltető, ha csak én próbálok alkalmazkodni, például közös munkánál, hogy sikerüljön. Agyilag elfáradok mások hülyesége miatt, hihetetlen. A megálmodott gyógyszertárban lenne Mosolypor, eperízű, feloldom egy pohár vízben, elkortyolgatom vagy egy húzásra felhajtom, aztán mondjuk két órán keresztül aranyosan mosolygok az aktuális kreténre, aki csak mondja, mondja, mondja. A legnagyobb faszság hallatán sem kell többé erőszakkal kicsikarni arcizmaimból a diplomatikus műbájt, hiszen van az úgy, hogy az adott helyzetben tilos az őszinte vélemény, nyelek és vicsorgok mosolygok, ennyi. A Fapofa ecsetelőt meg rezzenéstelen orczát követelő pillanatokban vetném be. Aztán abban a gyógyszertárban árulnának Gondűző gélt is. Diónyit nyomok belőle a mutatóujjam hegyére és körkörös mozdulatokkal belemasszírozom az összes halántékomba és homlokomba, így a fésztufész kommunikáció során felém áramló agysejtkárosító hullámok nem jutnak el az agyamig, lepattannak a homlokomról, bammm-bammm. Hozzáteszem, a Gondűző gél hidratálna is, mert az fontos így harminc felett, szóval, a homlokom a rendszeres használattól hidratált és ránctalan lenne. Vennék Magyar-magyar kapszulát is, kettő darab szedhető be per óra, azért ez istenes, egyből megfejteném a más átal látszatra magyar nyelven írt/mondott dolgokat, nem keresném tétován az értelmet a logika nélkül egymásra hányt szavak között... mögött... alatt... felett. A gyógyszertár polcain rengeteg Röhincsélő krém sorakozna, ez nagyon hasznos, ha az a más történetesen egy hím, aki kényszeresen ontja magából a gyenge poénokat. Képtelen vagyok hülyepicsásan nevetgélni olyasmin, ami nem vicces. Biztos bennem van a hiba, talán nincs humorom vagy ilyesmi. Persze a Röhincsélő krémet csak belesimogatnám a száj környéki izmocskáimba és tyujjj, de nagyon röhincsélnék, abba sem hagynám, ráadásul ez úgy hatna, hogy cirka húszpercenként kezdenék el röhögcsélni, mindegy, mi a téma, kacarásznék, mert az jól veszi ki magát, olyan hímegósimogatóan hülyepicsás. Jajj, nehogy elfelejtsem a Pletykatapaszt! A Pletykatapasz rendkívül fontos, mert mások majd' megdöglenek pletyka nélkül, nem tudtad? Kell az infó, ez tartja őket életben. Ha felragasztanám a tapaszt, fecseghetnék másokkal róla... meg róla... meg róla, a hátuk mögött, natürlich, kiszínezve, átköltve, eltorzítva, kiforgatva. A Szépen és kedvesen nézek szemcsepp is igen keresett portéka az álomgyógyszertárban, egy csepp a bal szembe, egy csepp a jobb szembe és annyi a villámszórásnak, a látószervek angyali nyugalmat sugároznak bele a nagyvilágba, esetleg szeretetet, elfogadást, megértést. Hátránya, hogy harminc perc után elmúlik a hatása, viszont jó hír, hogy kontaktlencsések is használhatják, naná, ez ilyen spéci fejlesztés.

Igazán sajnálom, hogy egyik csodaszert sem vihetem magammal holnap. És még csak kedd van, fuck.

Inkább ne legyen hétfő

Perpill épp látványosan szenvedek attól a szomorú ténytől, hogy holnap reggel már munka, ma pont kerül a szabadságom végére. Tettrekészséget nyomokban sem tartalmazok, még bírnék pihenni, mókolni itthon, menni jobbra-balra, igen, most jöhetne pluszban egy vagy két hét láblógatás, mint nyáron. Egyébként nem igaz, hogy majd egész évben azt csinálom, amit az év első napján, ugyanis nagyon vigyáztam arra, hogy semmiféle munkafolyamat ne szerepeljen az idei első huszonnégy órámban, gondolatban sem jártam a munkahelyem környékén, erre tessék, 2010 túlnyomó részét is munkával töltöm. Remélem, a lencsefőzeléket azért nem hiába tömtem magamba. Momentán egyetlen dolog vigasztal: A begyűjtött túlóráimból szép hosszú nyaralásom és telelésem lesz idén is, juhhé. (Az ujjongásom nem túl őszinte, sejtheted.)

Szerintem nagyon fogom utálni a jövő hetet.

A dőzsölésről

csibike: Képzeld, az egyik költözős dobozban hatezer forintnyi kajajegyet találtam! Elfogadják a boltban.

ő, aki férfim: Akkor ma dőzsöljünk!

csibike: Oké! Mondjuk, vegyünk egy... extranagy folyékony mosószert.

2009-ről röviden és hosszan (A rövidet vettem előre, mert jó fej vagyok így 2010 első napján is...)

Két-három hónappal ezelőtt gondoltam először arra, vajh mit mondanék 2009. december 31-én, ha megkérdeznék, milyen volt az elmúlt egy évem. Kíváncsi voltam, mit fogok érezni az utolsó napon. (A forraltborozás és a pezsgőzés mellékhatásait leszámítva, természetesen.) Mindegy, 2009-ben ki keverte a lapokat, kedvenc isteneim vagy a Nagy Manitu, kaptam ezt is meg azt is. Nos, hogy ne csigázzam tovább saját magamat (sem), lássuk.

Röviden:
Nem volt ez rossz év. Nehéz volt, sűrű és sokszor fájdalmas, mégsem mondanám rossznak. Jót tett, az biztos, talán azért, mert nekem valamiért időnként vissza kell zuhannom ahhoz, hogy megújulva-megerősödve felkészülhessek a következő nagy ugrásomra. Van, amikor évek telnek el nagyobb esés nélkül, 2009-ben viszont gyors egymásutánban zuhantam és mindegyik rettentően fájt. Néha csak kapkodtam a fejemet, annyi minden történt velem. Az Élet cafatokra tépte a saját forgatókönyvemet, pedig annyit dolgoztam rajta, basszus, a fecniket az arcomba vágta és gúnyosan-kihívóan vigyorogva nézte, mihez kezdek az általa kreált új, váratlan helyzetekben. Nem gyűlöl, dehogy, csak próbára tett, mert itt volt az ideje. Bár néha sokáig tartott, megtaláltam a megoldásokat és helytálltam - mindenhol. Büszke vagyok magamra.

Hosszabban:
Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy hónapokra bontva foglalom össze az elmúlt évet, de arra jutottam, ehhez most lusta vagyok visszaolvasni a blogomat. Jöjjenek inkább az elmúlt években megszokott legjeim, ímé.
Legkönyvesebb: 2009-ben is sokat olvastam, olyan harminc könyvet, nagy részük hihetetlenül vastag. ('Elégedetten megnyalja a szája szélét' szmájlit képzelj ide.) Néhány elkezdett könyvet nem fejeztem be, talán majd idén. Szuper az is, hogy tavaly végre jutott elég időm filmre, koncertre, színházra, mozira, nagy adósságom volt ez magam felé.
Leghosszabb: Ebben az új blogomban hajlok arra, hogy hosszabb bejegyzéseket írjak. Nem vágtam bele a 'Hogyan veszítsük el olvasóinkat?' c. projektbe, nem, csak így jön ki a lépés. Öregszem, azt hiszem. Meg szeretek írni, gondolom, feltűnt. Az meglepett, hogy a kommentelésetek áttevődött levélszintre, tartok is tőle, mert nem erősségem a folyamatos levelezés, de hát ti tudjátok.
Legmegrázóbb: Meghalt a kisbabánk. Csodálatos érzés gyereket várni, pokoli érzés elveszíteni. Rengeteg szeretetet kaptam tőletek abban az időszakban (is), és... köszönöm!
Legantiszociálisabb: 2009-ben visszavettem a pörgő-forgó énemből, begubóztam, a saját dolgaim megoldása sok energiámat emésztette fel, kevesebb jutott a barátokra, haverokra, társasági életre. Érdekes, hogy levélben gyakran kértétek a tanácsomat, azt hiszem, antiszoc állapotom ellenére sikerült helytállnom.
Legszánalmasabb: Exgályahelyi események. Nem tudom elmondani, milyen szabad vagyok március óta. Hihetetlenül jó érzés.
Legspirituálisabb: Pránanadi. Tögyö egészen különleges élményekkel ajándékozott meg. Mindig is intenzív belső életet éltem, nagyon jólesett újat tapasztalni ezen az úton, sokat segített.
Legeseménydúsabb: Új munkahely, új lakás, gyerek, csípőficam-gerincsérv, plusz még sok apróság. Ja, meg ez a blog is új. Szinte az egész életem a feje tetejére állt. Sorozatban jöttek az új helyzetek, sok közülük igazán jó, persze, csak nem bántam volna, ha közben szusszanhatok és gondolkodhatok kicsit, ez fontos egy Tűz-Kígyónak. Idén is nagyon mozgalmas évem lesz a horoszkópom szerint. Alig várom. (Nem.)
Legromantikusabb: A nyaralásunk, 2009-ben a Balatonon és Korfun. Tudom, még lógok a Nagy Nyaralás 2 utolsó epizódjával, mea culpa ésatöbbi.
Legédesebb: A forrócsoki. Teljesen rákattantunk, ő, aki férfim meg én. Nyáron a hideg banánturmixot sztároltuk.
Legfejlődőképesebb: Hihetetlen, hogy néha már igazán alkotok a konyhában. Én. A konyhában. Ráadásul örömmel. Néha csak úgy buzog bennem a gasztrovér. Azért ne gondolj extra dolgokra, nekem a sütik is nagy kihívást jelentenek, például.
Legtöbb: Bizsu és könyv, meg a mini elefántcsordám is kezd felfejlődni.
Legnőiesebb: Soha nem éreztem még magam annyira nőiesnek, mint 2009-ben. Kiteljesedtem vagy mi. Nem fenéktájt, hanem ruhailag és lelkületileg. Újabb részét fogtam meg csibikének, A Nőnek.
Leghasznosabb: A mosogatógép. Imádom. Végre nem kell elrejtenem taktikai okokból az étkészlet nyolcvan százalékát - miután használtuk, van, aki elmosogatja.
Legfájdalmasabb: A szeleburdiságom miatt összeszedett csípőficamom. Remélem, négy hét múlva aranykezű gyógytornásznénim kivégzi a maradék gyulladást is.
Legsírósabb: 2009-ben sírtam örömömben, bánatomban, fájdalmamban. 2010-ben csak örömömben szeretnék, hahó.
Legszebb: A kapcsolatunk. Az elmúlt évben is gazdagítottuk és erősítettük, ő, aki férfim meg én.
Legkitartóbb: Még soha nem fogyókúráztam, kipipálhatom ezt is a képzeletbeli bakancslistámon. Három hónap alatt kilenc kilótól szabadultam meg. Számomra fontos emberek szerint nem kellett volna, ezért néhányat visszaengedtem magamra nyár óta, jobb így nekem is.
Leglustább: Idén Tavaly nem fűlt a fogam semmi olyasmihez, aminek a megtanulásába energiát kell fektetni. 2009-ben nem voltam annyira szigorú önmagamhoz, ha nem dolgoztam, hagytam magamat olvasni, barkácsolni, szórakozni estébé, ahogy a normális emberek teszik. Nem törtem a fejem azon (vagy csak ritkán), hogy jajj, nem csinálok semmi fontosat (pl. munka, tanulás, munka, tanulás), mi lesz így a világmegváltással. Remekül kihasználtam a szabadságaimat és meglepő, de élveztem, hogy nem kell dolgoznom és nem kell tanulnom. Olyan, mintha erőt gyűjtöttem volna, ki tudja még, mire.
Legpirosabb: Tavaly lett piros bőröndöm, piros takaróm, piros ruhám, piros gyűrűm, piros nyakláncom, piros fülbevalóm, piros bugyim, piros szalvétám, piros virágom és még néhány hasonlóan nélkülözhetetlen piros egyebem. Akar velem valamit ez a szín, tuti.

Szóval, nem volt ez rossz év.

P.S.: Éjfél után kívántam, ő, aki férfim viszont szólt, hogy oké, őt kívánhatom, úgy egyébként meg fogadni kell az év elején. Hát, fogadtam. Őt is.