Lájk iz lájk... nánnánánáná...

Néhány nappal ezelőtt jött a mél a szervezőktől, hogy valaki jelölte a blogomat erre a bloggerina versenyre. Nem lehet tudni, ki követte el a jelölést, hiába kérdeztem. Egy rajongó, így a válasz. Nos, köszönöm szépen A Rajongónak, hogy jelölt, mert a tény, hogy gondolt rám, boldoggá tett azon a hajnalon, amikor elolvastam az értesítést. Nem a verseny miatt, a gondolás miatt. Olyan volt, mintha kedvesen megsimogatta volna a fejemet. És nekem mostanában különösen fontos minden fejsimogatás, mosoly, összekacsintás, vállveregetés. 

Ahogy rápillantottam a listára, nagyon vegyesnek tűnik a mezőny, szerintem a kis énblogok nem is igazán esélyesek például egy lakberendezős, főzős, beauty vagy kreatív bloggal szemben. Valahogy az egoblogok mindig olyan árvagyerekek, nem? Főleg úgy, hogy a facebook lassan mindenkit beszippant. 

Ha esetleg van kedvetek bíbelődni a facebookos szavazással, itt tudtok megszeretgetni:

http://bloggerina.nlcafe.hu/termek/nem-vagyok-normalis-es-meg-elvezem-is

És nevetett!

Igen, megnevettettem. A postást. Azt a postást, bezony.

Valahol pár bejegyzéssel lejjebb írtam a mufurc postásnőnkről, és felébredt bennem a kíváncsiság, vajon tud-é mosolyogni. Szívből. Meg amúgy is, nehogy már egész évben szarul érezzem magam attól, hogy havonta több, postaládába nem benyomorgatható levelet/csomagot kapok.

Egy kis édesség, egy kis tea. Ez volt az ajándéktasakban. Felakasztottam a kulcstartó doboz ajtajára, hogyha jön és kétszer csenget (tényleg kétszer szokott), csak lekapom, kiviharzok vele és az aktuálisan rajtam lógó gyerekemmel, és odaadom, és megköszönöm a fáradozását, meg azt, hogy minden levelemet/csomagomat lelkiismeretesen felhozza ésatöbbi. Éreztem, hogy örülni fog. Örömöt akartam neki szerezni. Látni akartam az örömét. Örülni akartam én is.

Az átadás aztán halasztódott kicsit, ugyanis valamelyik hirtelen felindulásomban megettem az egyik postásédesség felét (más ehető nasst nem találtam itthon), a másik felét ő, aki férfim tolta az arcába - ugyancsak hirtelen felindulásában. Amikor az embernek két belevaló fiúgyermeke van, néha elfogja a vágy, hogy világgá rohanjon, és mivel ez egyelőre lehetetlen, édességgel csökkenti az agyát szétrobbantani készülő feszültséget. Szóval, ő aki férfimmel bezabáltuk a szénhidrátot, hogy némi eséllyel vegyük fel a küzdelmet a háztartásunkban fellelhető két kiskorú bitanggal szemben.

A következő vásárlásnál ő, aki férfim megvette a postásédesség hiányzó felét, majd az azt követő vásárlásnál a teljes postásédességet, mert a két vásárlás között adódott olyan perc, amikor úgy éreztem, hogy a postásédesség igen jelentős mértékben tenné szebbé a napomat. Nem emlékszem, mi történt konkrétan, az viszont biztos, hogy az egyik része már reggel hatkor a gyomromban volt. Ilyen kemény az élet errefelé, ja.

Mivel erős jellem vagyok és égett volna a pofám, ha újfent meg kell venni a postásédességet, megdumáltam magammal, hogy ahhoz az édességhez nem nyúlok többé, a postásé és kész. Ki tudja, mikor jár erre, csőre töltött ajándéktasaknak kell lógnia a kulcstartó dobozon.  

És ma odaadtam neki. A nagyobbik kisfiam ragaszkodott hozzá, hogy ő nyújtsa át a néninek az ajándéktasakot. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy a fiam nem akarja majd odaadni, mert nála hosszú hónapok óta minden az enyém!, sőt az ENYÉÉÉMMM!!! Mindegy, vállaltam, hogy szükség esetén a hisztiző gyerekem kezéből csavarom ki a postás meglepetését. A postás üres tekintettel állt az ajtórács mellett, azt hittem, nincs magánál, de ott volt. Mielőtt bármit mondhatott volna, megkértem, hogy fogadja el tőlem ezt a kis apróságot, és kedvesen mosolyogva megköszöntem a fáradozását, meg azt, hogy minden levelemet/csomagomat lelkiismeretesen felhozza ésatöbbi. Andris pedig komoly, felnőtt férfi  két évvel és három hónappal a háta mögött, mert simán belenyomta a néni kezébe az ajándéktasakot. A postás meglepődött, elmosolyodott, zavarba jött, és mondta, hogy itt írja alá (nekem, nem a fiamnak), és közben hallottam az örömöt a hangjában. És külön elköszönt a fiamtól is, és láttam, hogy nevetve száll be a liftbe.

Ő, aki férfim szerint mostantól fogva még azt a csomagot is kihozza nekem, amit nem én kapok. Ezen elröhögcséltünk, mert bunkók vagyunk, de igazából az a lényeg, hogy nincs több gyilkos postástekintet, meg az, hogy mindkettőnknek volt ma, azaz tegnap legalább egy klassz pillanata. 

Kicsi Tom akarok lenni

Ugye, az történt, hogy tavaly decemberben végre kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. Igazából nem jó szó a kitaláltam, mert nem agyaltam rajta semmit, egyszerűen az egyik hajnalozásnál belém vágott a felismerés, hogy ékszerekkel akarok foglalkozni. Nem szeretnék. Akarok. Pontosabban A-K-A-R-O-K. Épp valamelyik megrendelésemen dolgoztam, és bámmm, jött az érzés, hogy igen, ez mind én vagyok: a gyöngyök és az ékszerek, és a bizonyosság, hogy rengeteg örömöt adnak az embereknek az ékszereim, és ez nekem hosszú távra kell. Kell. Pontosabban K-E-L-L. Teljesen felpörögtem a tudattól, hogy ó, igen, milyen szép lenne, ha a hobbim lenne a munkám. A komolyabb horoszkópokban mindig előjött, hogy hoppá, jó későn találom meg a nekem való munkát, én meg azon filóztam, mi a fenét tudok majd csinálni százévesen fogak és memória nélkül, járókerettel, reszkető kezekkel.

35 év alatt csak kiderült, milyen munkától lennék boldog. Boldog. Pontosabban B-O-L-D-O-G. Talán ezt az egy dolgot tudtam irigyelni mindig: ha valaki azt csinálja meló címszó alatt, amit imád. Gyerekként gyerekorvosnak készültem, cuki kisbabák szenvedéseit óhajtottam enyhíteni hűs kezemmel és napsugármosolyommal, anyuék nyomták is, hogy orvosorvosorvos, a vért azonban nem bírom, a biológiát, kémiát és a hasonló izéket pláne nem. A suliban ötösöket vittem haza ezekből a tárgyakból is, mert nekem mindenből ötösöket kellett hazavinnem. Majd egyszer mesélek erről a történetről és a káros hatásairól. Szóval, az hamar kiderült, hogy az én terepem a könyv, a történelem és a nyelvek, és minden, ami fantázia és kreativitás. Ez utóbbival senki nem foglalkozott a környezetemben, úgyhogy sokáig stewardessként meg idegenvezetőként meg a magyar válogatott kézilabdásaként láttam magam, aztán úgy tűnt, a tanárkodás lesz a hivatásom. Jó volt tanítani, meg akartam váltani a világot, de a világ inkább pofonokat osztogatott, meg amúgy is, a tanári fizetés semmire sem elég, bennem meg dominál az a férfias beállítódás, hogy ne filléreket dobjanak oda a munkámért, na. És a tanárkodás után jött két olyan meló, amiben csak ritkán találtam örömöt. Dolgoztam, mert az emberek általában dolgozni szoktak. Ennyi. Állandóan gerincsérvvel küzdöttem a bennem dúló elégedetlenségtől és megalkuvástól, mert hiába szenvedek-senyvedek megbízható, remek munkaerőként egy gályahelyen, azért az csak jó, ha biztos állásom és fizetésem van, nemde? És télen fűtik a szobát, meg internet is van.

Az egyik Éva magazinban olvastam, hogy a bölcsész az, aki mindent meg tud tanulni. Ezt egy fejvadász cég vezetője mondta, és szerintem baromira találó. Bármit megtanultam a munkahelyeimen, olyasmit is, ami fényévekre van tőlem, de kell a melóhoz. És ilyet nem akarok többé csinálni. Azt szeretném, ha a munkám belőlem fakadna, olyan magától értetődően, ahogy levegőt veszek. Tudom, hogy ez manapság luxus, mert örülj, hogy van munkád. Bármilyen szar, örülj neki, mert van húsz másik ember, aki pillanatok alatt a helyedre veti magát. Lehet, hogy nem jön össze, amit kitaláltam, de legalább megpróbálom, hogy a kis lelkem megnyugodjon. És ha összejön, szakítok minden más munkával.

Ja, még nem mondtam: webshopot akarok nyitni. Az ékszereimnek, a gyöngyeimnek és minden másnak, ami ezekhez kapcsolódik. Nekem nagy dolog. Rengeteg tervem van. A webshop csak az első lépés, és nem is idén születik meg, most az előkészítésen dolgozom. Mondjuk, időm semmi, úgyhogy hajnalonta valósítom meg önmagamat és a projektjeimet. Alvás nélkül, illetve minimális alvással is eléldegél az ember kétgyerekes lánya, higgyetek nekem.

Az önsegélyező könyvekben mindig szól egy fejezet arról, hogyha utálsz bemenni a melóhelyedre, keress egy másikat. Tökegyszerű, ugye? És a szerző ír egy csomó példát, hogy xy utálta a munkáját, de egy szép napon rádöbbent, hogy megkeresi azt, ami igazán neki való, és juhé, ezután szuperboldogan él tovább. A kedvenc sztorim az, hogy például Tom, a menő bankár vagy ilyesmi, megcsömörlik a nyakkendőtől meg a számoszlopoktól, és elmegy ácsnak. És onnantól az élete százszázalék Rákóczi-túrós, mert Monatanában a birtokán gyalulja a fát és üti a szögeket. Szabad, elégedett, boldog. Azt csinálja, amit szeret. Marisról, a CBA pénztárosáról soha senki nem írta, hogy az utolsó munkanapján a kólás rekeszhez vágta az aprós gurigákat, és belevetette magát a levendulatermesztésbe, mert imádta ezeket a lila virágos növénykéket, és azóta is befutott levendulás nagyasszony. Szabad, elégedett, boldog.

Szóval, kicsi Tom akarok lenni. Tom, aki szabad, elégedett, boldog, mert a hobbija a munkája és fordítva. Nekem nem is kellene birtok Monatanában, elég valami kisebb telek és ház egy nyugis helyen, meg az, hogy legyen pénzem téliszalámira és túró rudira. Azt még elmondom, hogy nagyon pörgök. Veres hajjal, mint tudjuk. Nem hagyok választást az Univerzumnak, mert Rhonda Byrne is megmondta, hogy ne hagyjak neki. Ha az Univerzum errefelé nézelődik, nálam bazinagy betűkkel ki van írva, mit akarok. És igazán akarom, amit akarok. Nem lagymatag hátigenszeretném, meg dejólenneha, hanem akarok. Akarok. Pontosabban A-K-A-R-O-K. Már nincs több utálommunkára elpazarolható évem.

Bagolyvásár

Amíg bírja a bagolypopuláció, azaz a készlet erejéig.
A bagoly 32 centi hosszú láncon lóg (kapocsmentes), 3.5-4 centi széles és 4.5-5 centi hosszú.
Ha szeretnél egy ilyen csinos jószágot a nyakadba, légyszi, írj mélt. Köszi!

P.S.: Élőben teltebbek a színei, igen.

Az időzítésről

Vasárnap leszedtük a karácsonyfáról a díszeket, a szaloncukrokat, az égősort, a mindent. Nem akartunk tűlevélszőnyeget a nappali-szemeteskonténer távra, ezért ő, aki férfim nagyon fifikásan vett metszőollót és szemeteszsákot, és cirka harminc perc alatt lemetszette a fáról az ágakat, szépen bezsákolta őket, aztán amikor már csak a kis kopasz törzs maradt az asztalon, verítékkel a homlokán és metszőollóval a kezében megdermedt és rám nézett, hogy ugye, csináltunk képet a karácsonyfáról?  

Új év, régi postás

A postás ma megint majdnem hozzám vágta a csomagomat. Tavaly is mindig olyan lendülettel nyomta bele a kezembe a csomagokat-leveleket, hogy neszebzmg. Tudom, dögöljek meg, hogy már január második napján csomagot kapok, amivel fel kell liftezni délután háromnegyed ötkor a sokadikra. A nő soha nem mosolyog, szinte süti a bőrömet a szeméből sugárzó gyűlölet. Az egész világot utálja, és ha szűkíteni kell a kört, az egész világon belül főleg azokat az embereket utálja, akik postaládába nem begyömöszölhető csomagokat és leveleket kapnak, és a helyzetemet súlyosbítja, hogy kisgyerekes anya vagyok, ergo haszontalan, egész nap otthon héderelő, adófizetők pénzén élősködő, munkakerülő izé, meg minden más, amit az ilyenekre, mint én, mondani szoktak sokan. Tavaly gyakran csengetett be hozzám a postás, az év második felében viszont már nem ébresztette fel a gyerekeket, mert csengetés előtt vagy után aludtak, juhhé, és a nagyfiam sem sikoltott fel a veszettül nyomott csengő hangjára, megtanulta, hogyha a postás nyomja, így szól a csengő. Nyáron láttam egyszer, hogy bakancsban, térdnadrágban, izzadságfoltos ingben, ötezer kilós táskával a vállán lépked fel a lépcsőn ez a hegyomlásnyi nő. Szemüveges és dohányzik. Jó negyvenes lehet. Vagy ötvenes. Rosszak a fogai, és ezt onnan tudom, hogy amikor tavaly többször is ajánlott levelet hozott, és nemcsak némán odatolta nekem az átvételi lapot és a tollát, hanem magáról megfeledkezve odabökte barátságtalanul, hogy itt írja alá, észrevettem a ritkás, barna-sárga fogait. Azon a nyári napon két copfba fogta a vékony szálú, vállig érő haját, a seszínű, erősen őszülő haját. Lógott ki a bagó a szájából, nehézkesen ment fel a lépcsőn, én meg néztem a választékot és a két copfot a fején. És abban a pillanatban megsajnáltam. És azóta is sajnálom.

Gyanús alakkal élek együtt

Karácsony előtt 20 deka téliszalámit vett ő, aki férfim, mert megérdemeltük. Mondtam neki napok óta, hogy nyírja meg a szakállát, nem nyírta, erre tessék, a Sparban beriasztózták a téliszalámit. Igen, jól olvastad: A húspultos nő lopásgátlót rakott a csomagolópapír belsejére. És igen, 20 deka téliszalámiról van szó. 

Sok szakállal sem néz ki durván ő, aki férfim, meg nem büdös, meg nem csöves jellegű, és mégis ott a lopásgátló. Talán a köszönés és az udvariasság volt a gyanús. Soha nem tudjuk meg. 

Helyszíni tudósítónk jelenti A Káoszból

A karácsonyozós káoszunk olyan, hogy jó benne lenni. Hülyeség, de így van. Lehet, káosz nélkül már nem is tudnék élni. (Mondjuk, azért megpróbálnám, hátha.) Nem az az idegeskedős, hajat cibálós, veszekedős káosz a miénk, hanem az a másik, amiben sok az ölelés, a nevetés, pedig még nincs feldíszítve a fa, nincs kész az ünnepi ebéd (ami ünnepi vacsora lesz, úgy sejtem), nincs becsomagolva az ajándék. Még nem mostam fel. A karácsonyi abrosz vasalásra vár. A kicsi folyamatosan balhézik valamiért. A nagy szintén. Ő, aki férfim most jött meg a mamutfenyőfavadászatból. A naggyal játszóházba mennek nemsokára, én meg a kicsi szórakoztatása közben drótot/madzagot rakok a díszek, szaloncukrok végére, és ha a nagy kidől az ugrálás, szaladgálás után, ő, aki férfimmel együtt a lakásba csempésszük és feldíszítjük a fát. Ez a terv. A sokadik. Ha a nagy nem alszik el mindjárt. Ebben az esetben rögtönzünk, és villámgyors négykezessel varázsoljuk karácsonyivá a fenyőt. Így is jobban állunk, mint tavaly, ami persze nem nehéz.

(Itt azért tartottam szünetet az írásban, mert a kicsi lehányt.)

Nem sütöttem semmit, anyunál és anyósomnál lesz bejgli és miegymás. Macsek pénteken meglepett minket egy kis illatos, figyelmesség-mézeskaláccsal, a szánkban is éreztük a karácsonyt, nem csak a szívünkben. És péntek estére jutott egy rövid, de annál fájdalmasabb összeszólalkozás ő, aki férfimmel, jelezvén, hogy a kétgyerekes létezésben mindketten elfáradtunk az év végére, új energiákat kell találnunk és mozgósítanunk. 

(Itt azért tartottam szünetet az írásban, mert megetettem és elaltattam a kicsit.)

Az ajándékokat ő, aki férfim vette meg, azt is, amit tőlem kap. Tegnap este megnéztem, milyen legót választott magának (tök jót), és beleolvastam egy pillanatra Joanne Harris új csokoládés könyvébe, ez az én ajándékom tőle. Aztán ezeket is becsomagolom mindjárt (?) / délután (?) / este (?), és ugyanúgy fogunk nekik örülni, mintha nem láttuk volna az ajándékozás előtt. Legjobban azt a pillanatot várjuk, amikor a gyerekek megpillantják a feldíszített fát, és a nagy kibontja a szívet jólesően bizsergető, baráti összefogással, messzi földről érkezett ajándékait. A kicsit jobban izgatja majd a csomagolópapír, mint az új rugós katicája. Ezt amúgy tegnap mindketten kipróbáltuk, ő, aki férfim meg én, mert hát soha nem játszottunk még rugós katicával, ez az igazság.

Aztán úgy este tíz-fél tizenegy után talán adódik nekünk egy-két-három óra kettesben, a karácsonyi fények és illatok ölelésében. És valamikor befejezem a sógornőim és az anyósom kézzel készített meglepetéseit is. Valamikor.

Erre a napra is szeretést, ölelést, vidámságot kívánok mindenkinek, aki itt (vagy a másik két blogomon, vagy a facebook oldalamon) volt velünk egész évben, meg azoknak is, akik csak véletlenül járnak erre. És persze peace and love, meg mákos bejgli, és töltött káposzta, és rántott hal, és szaloncukor. Ádijosz, pajtások.

Kezdjek el rettegni?

A maguk csengőjét is megjelölték a fosztogatók, mondja a nő, akiről nem tudom pontosan, mit csinál a házban, olyan gondnokféleség, láttam már a ház előtt gereblyézni (nem az aszfalton, a miniágyásokban), felmosni a liftben. A tizediken kezdtem, törlöm le a csengőket, folytatja a nő, és ott a cif a gumikesztyűs kezében, van egy banda, foszforeszkáló tollal jelölik meg a csengőt, hogy kit akarnak kifosztani, majd nézzenek rá néha. Az új szomszéd is kinyitotta az ajtót, becsengetett hozzá, a sunyi öregéknél senki nem mozdul, náluk nem firkáltak a csengőre. Szuper. Megköszönöm a nőnek, hogy szólt, és becsukom az ajtót. Érzem, hogy horgad fel bennem az indulat. Ez egy gazdag ház, mert sok-sok év után végre leszigetelik a homlokzatot, kifestik a lépcsőházat és lecserélik a postaládákat? Kifigyelték, hogy havonta egyszer ásványvizet és tejet és meggybefőttet rendelünk a Groby-tól, mert így ő, aki férfim nem szakad bele az állandó cipelésbe és este normális időben ér haza, vagy csak ad poci jelöltek? A folyosón álló két, akciósan vett, fapados babakocsi alapján lett kívánatos az, ami a miénk? A 12 éves tévémet akarják? Vagy a mellszívómat? Nem is elektromos. Vegyünk itthonra sokkolót? A kabátzsebemben két buborékfújó és egy játékmotor van. Tegyek mellé gázsprét is? Két gyerekkel úgysem tudok elfutni, ha megtámadnak az utcán. Majd segítséget kérsz, javasolja ő, aki férfim. Ühüm, mondjuk, rájuk uszítom a játszóteres anyatársaimat. Vagy a csöviket, alkesz munkanélkülieket, nyugdíjas kutyasétáltatókat. Sétaidőben ez a kínálat, tökéletes testőr mind. Ha valaki betörne ide és bántani akarná a gyerekeimet, hogy adjak pénzt, attól félek, dühömben addig ütném egy vascsővel, amíg mozog, mondom anyósomnak, aztán eszembe jut, hogy vascső sincs itthon. 

Lúzerkedés

Kínos, hogy mindjárt vége a világnak, én meg a testi örömök élvezete helyett azzal foglalatoskodom az utolsó pillanatokban, hogy ne betegedjek le teljesen. Jellemző.

P.S.1: A hajam legalább jó, és A Nagy Pusztulás előtt majdnem egy hónapig élvezhettem a fejemen a veres kócot. Szia haj, klassz volt veled.

P.S.2: Az a kis kopasz izé az alsó sarokban, amin megcsillan a fény, részlet a másodszülött fiam fejéből. Momentán nem egy Sámson, de majd egyszer a dús hajába tép a szél.

A buborékfújás örömeiről

A lány fején kendő, fázik, húzza össze magán a kabátot, úgy siet el mellettünk. Fújjuk a buborékokat a levegőbe, a fiamnál is van egy buborékfújó meg nálam is. Piros az ujjunk és az orrunk, a hidegtől könnyezik a szemünk. Sétáltunk, hazafelé tartunk. A nagyobbik kisfiam csücsörít, hatalmas buborékok szállnak a járda felett. Én óvatosabban fújok, nehogy egy kósza buborék a hordozóban szundikáló kisebbik kisfiam arcára szökjön. Aztán megfordulok, keresem a fiamat, hol maradt le, és látom, hogy a lány kinyújtott karral a levegőbe ugrik, és kipukkasztja a feje fölött szivárványló buborékot. Nevet a szája, nevet a szeme. Összemosolygunk a mínuszban, a buborékok között.

Veres

Meggyőződésem, hogy ő, aki férfim azért betegedett le a teljes ledolgozós szombatos hétre, hogy a ledolgozós szombaton fodrászhoz vigyen végre. Az októbert és a novembert barna hajjal kellett leélnem, nem kívánom ezt a traumát senkinek. Egyszerűen nem jutottam el a fodrászomhoz, öt vagy hat időpont ment a kukába. Nem sűrűn néztem tükörbe, mert öregnek és csúnyának és fáradtnak és kövérnek láttam magam, és lehet, hogy valójában öreg és csúnya és fáradt és kövér vagyok, de a lelkemnek sokkal jobban esik, ha vörös hajjal vagyok öreg és csúnya és fáradt és kövér. A fodrászhoz végül családostul állítottunk be (a gyerekeknek vittünk enni- és innivalót, váltás ruhát, játékot, habtapit, a kicsinek alváshoz babakocsit, kész invázió volt az egész), és három órán keresztül ki sem jöttünk onnan, mert le kellett szívni a sötétbarna hajamat, bármit is jelentsen ez. Szívás közben kiderült, hogy a szőke nem az én színem (marad a látens szőkeség), de most olyan vörös vagyok, hogy ihaj, és a vörös (és rövid) hajjal megjött a lendület meg az energia meg a jókedv. Megint önmagamat látom a tükörben, klassz. (Ó, szia, csibi, hogy vagy?) Ja, és kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. 35 évesen ideje volt, azt mondod?   

Vasárnap este

A fiaimat tegnap este fürdetés előtt kiütötte a telihold és a melegfront, szinte egyszerre aludtak el (és ébredtek fel), így eshetett meg, hogy 19 és 21 óra között olyan rég nem látott tévéműsorokba pillantottam bele, mint például a Híradó. Teljesen szokatlan élmény volt, hogy gyerekmentesen ülök a kanapén és nézem, mi történt a külvilágban.

Kíváncsi vagyok, milyen természeti jelenség szükséges ahhoz, hogy két év után eljussak a színházba/moziba.

A Tibor és a ló

Nekem a ló sokkal jobban tetszik, mint az, aki rajta van, hallottam a hátam mögött a női hangot, miközben áthámoztam magamat és a gyerekeket a gyülekező, mobillal fotózgató tömegen. Nem esetem sem Pintér Tibor, sem a ló, utóbbitól félek egy rossz gyerekkori emlék miatt: a hátán ülve azt hittem, le akarja harapni a lábamat, borzalmas pillanat volt. Tiborhoz nem kötök ilyesfajta emlékeket, pusztán nem tetszenek a szőke pasik. Ja, Robert Redford kivétel. A parkolóban meglepve láttam, hogy a Tibor hatalmas ember, úristen, majdnem akkora, mint a ló, ez fogott meg, a hírekben aztán mutatták, hogy jótékonysági akció miatt ült a Tibor a ló hátán, lovasterápiás-legós akció miatt. Üssük meg azt, aki a bevásárlóközpont emeleti parkolójába vizionált egy élő lovat, jó?

Anyaszem, anyaszív

Ó, az én kisfiam is olyan álmában, mint egy angyal, mondta a csupamosoly és csuparánc, madárcsontú néni az alvó Dávidot nézegetve. Nyolcvan-kilencven lehetett, azt tippeltem, a kisfia talán hatvan, számolgattam. Vagy már csak egy emlék.

Gázt!

Az egyik lakó rém hatásos fenyegetéssel óhajtotta elkerülni a kilakoltatást: bedobta a gondnoknak, hogy felrobbantja a házat. A gondnok elrohant és elzárta a gázt, ami azóta nincs, a visszakapcsolása pedig nem annyi, hogy kinyitja, s lőn gáz. A Gázművek mindenfélét tesztel megnyitás előtt. A hatvannégy lakást egyesével felhívták, hogy csókolom, tessék elzárni a gázcsapot. Mert az fontos. Ha valaki épp a messzi távolban nyaral/őszel/telel/tavaszol és nyitva nála a gázcsap, szívás, addig gáztalan mind a tíz emelet. 

Tegnap nem tudtam rizst főzni a barackos csirke mellé (eredetileg sajtos-barackos, de ő, aki férfim most sajt nélkül kérte). Mázli, hogy a sütőnket villany táplálja, a csirke ott készült reggel nyolc és reggel kilenc között. (Ugye, milyen jó, hogy van két gyerekem és nem tudok délig aludni?) Ma még mindig nincs gáz, viszont maradt a barackos csirkéből, holnap meg anyósom hoz brassóit és hortobágyi húsos palacsintát. (Sajnáljatok azért a gáz miatt!) Úgy sejtem, a Gázművek nem kapkodja el a visszakapcsolást, úgyhogy sürgősen ki kellene találnom, hogy csinálok tejbegrízt a sütőben. 

Hat már mögöttünk

Minden évfordulónknál elmondom ő, aki férfimnek, hogy még ötven évet szeretnék vele tölteni, mert ez nekem így nagyon jó, és eddig simán belement, hogy még ötven évig legyünk együtt, merthogy ez neki így nagyon jó, idén azonban közölte, hogy már csak negyvennégy van hátra. Kiszeretett belőlem, úgy tűnik. 

Az időzítésről

Szerdán este háromnegyed nyolckor kaptam meg a csomagomat. Akárhogy is nézem, ez nem esik bele az előre beharangozott 8-17 óra közötti kézbesítésbe. A GLS-nél ismeretlen az óra, mint olyan, és senkinek nincs gyereke?

Hat Hét év az életemből

Ez a bejegyzés eredetileg úgy kezdődött, hogy űűűűűű, mert gyöngy repült az enter alá, és ahogy kiszedtem a billentyűt (az azonnali megoldás szellemében határozott, ámbár amatőr mozdulattal lekaptam a helyéről és közben drukkoltam magamnak, nehogy eltörjem), megcsúszott az ujjam, rá az ű-re.

Szóval, a hat hét év. Nem ő, aki férfimmel, hanem A Bloggal. (Ő, aki férfimmel 'csak' ötöt hatot számoltunk össze, ahhoz is hiányzik még pár nap.) 2005. október 30-án írtam az első sorokat. Két-három napja azon elmélkedem, már ha tíz-tizenöt perces szünetekben megvalósítható az elmélkedés, mint olyan, hogy a hat év blogolás sok, úgyhogy egyből szabadulni akartam A Gonosz szorításából: tegnap este arra jutottam, hogy szép volt, jó volt, de ennyi volt. Nem törlöm, mert minek, aranyosan elköszönök és egyszerűen nem írom tovább. Azóta sorra jönnek elő a legkedvesebb blogos emlékeim, egész nap itt cikáznak a fejemben. Mintha moziban lennék, csak nem kellett belépőjegyet vennem, ingyen beülhettem az első sorba. Igaz, pattogatott kukoricára sem csábultam el. Egészen pontosan pattogatott kukoricára és chipsre sem.

Az elmúlt hat hét évből a legkedvesebb az, hogy izgalmas, érdekes, vicces emberekkel ismerkedtem meg személyesen is, közülük néhánnyal egy ideig, illetve a mai napig tartó barátságba süppedtünk, olyanfajta barátságba, hogy bárhol, bármit, bármikor. Kérdés nélkül, pedig nem gondoltam korábban, hogy a harmincas éveimben élénkebb társasági életet fogok élni, mint huszonévesen. Legkedvesebb az is, hogy a fiam születéséhez száznál is több kommentben érkezett a jókívánság, és arra is emlékszem, hogy azt hittem, rosszul látok, nem lehet ennyi hozzászólás ő, aki férfim bejegyzéseinél, azonban a hetekkel később meginterjúvolt stat hatszázvalahány egyéni látogatót és ezervalahány oldalletöltést vallott be, és nekem folytak a könnyeim a meghatottságtól, hogy úristen, ennyien szorítottak a fiamért. Aztán legkedvesebb még az, hogy jönnek-mennek a levelek (ááá, ez gyenge pontom, de nagyon igyekszem legyűrni az időhiányt), mert mindig van valami, ami miatt írni lehet A Másiknak. És legkedvesebb az is, hogy az ékszereim boldoggá teszik a gazdáikat. Meg legkedvesebb még, hogy meglepetéscsomagokat küldök és kapok, és ha ismeretlen bloggerekkel szeretnék összeesküdni pölö címügyben, rögtön fejest ugranak az összeesküvésbe. Egyébként az is legkedvesebb, hogy a blog/a blogolás mindig hozzáteszi a magáét az önismeretem rögös útjaihoz, és a legkedvesebb még az, hogy a hat éven át kapott visszajelzésekből tudom, gyakran pont az a bejegyzés, pont az a poén, pont az a mondat, pont az a kép, pont az a könyv segített valakinek akár aznap, akár két évvel később. Nekem ez fontos. Van egy kis küldetéstudatom, kisugárzik az agyamba és a szívembe és a lelkembe, de kicsit sem fáj, ne aggódjatok.

Annyi jó dolog fűződik A Bloghoz, hogy rájöttem, addig nem akarom abbahagyni, amíg adni szeretnék abból, ami nekem jutott, amiért megküzdöttem, amit megtanultam. Ha egy embernek adok, az is nagyon jó. Ha többnek, az is nagyon jó. És a következő bejegyzésben meg játszunk a blogszülinap alkalmából, oké? 

És az is nagyon jó, hogy amit tavaly írtam a blogszülinapomról, az idén is érvényes, hehe, csak néhány gondolatot kell aktualizálnom. A legkedvesebbek közé tartozik most már a második kisfiam születése is, meg az, hogy drukkoltatok, írtatok, kommenteltetek. És legkedvesebb az is, hogy élnek a világon olyanok, akik hét éve olvasnak, nekik itt és most gratulálok a nem mindennapi idegrendszerükhöz. Az elmúlt egy évben jóval visszafogottabb irl-url társasági életet éltem terhesen plusz egy kisgyerekkel, illetve két kisgyerekkel, ezért az is a legkedvesebb, hogy sokan megértik, ez egy blog- és levélkommunikációs szempontból visszafogottabb életszakasz nálam - nem az érdeklődés hiányát jelzi, hanem az időét. Most is alvás helyett írok (reggel hatig még kétszer fog felébreszteni a kisebbik fiam), ketyeg az órám. Hiszek abban, hogy újra eljön majd az az időszak, amikor minden olyan bejegyzéshez hozzá tudok szólni, ami megfog, és minden nekem írt levélre egy napon belül válaszolok. És jó lenne valami blogszülinapi játékkal megköszönni az érdeklődéseteket és a kedvességeteket, de perpill nem merek ilyesmit bevállalni, mert nincs időm elkészíteni a játékhoz méltó ékszert, és ezt nagyon sajnálom. Egy-egy nehezebb helyzetben nagyon sokat tud jelenteni a biztató, segítő hozzászólásotok. Köszönöm szépen, hogy itt vagytok.

És most jöjjön a kritikus hetedik év, kíváncsian várom, hogy szakítok-é magammal.

Néha nagyon lent

Reggel hét és reggel kilenc között az volt a legnagyobb örömöm, hogy a kamrában narancssárga mosogatószivacsra bukkantam a sok kék és rózsaszín között.

Lehet még fokozni

Van két poloskacsípés a lábamon, és úgy néz ki, a tesómék elválnak. Az unokaöcsém hét múlt.

P.S.: Tegye fel a kezét, akinél ott a vudubabám.

Lenmagtilalom

Úgy döntöttünk, megelőzzük a napi ötven idegösszeomlást, ezért kitiltottuk a lakásból a lenmagos kenyeret és zsömlét: A lakás különböző pontjain földre hullott kósza lenmagok teljesen úgy néznek ki, mint az ágyi poloskák.

Nincs cím, nem baj?

A nagymamám október első napján halt meg, és mert a nagyrészt egyformán múló napok miatt gyakran nem tudom, a hónap melyik napjánál tartunk éppen, egy rövid ideig azt hittem, a születésnapján temetik el. Milyen fura játéka lett volna Az Életnek.

Oltári srác

Szabó Dávidnak szeretném üzenni az X-Faktorba, hogy a jövőben ne tessék félmeztelenre vetkőzni, öreg vagyok én már az ilyen izgalmakhoz, és nagyon sokgyerekes.

(Gyönyörű teste van, gyönyörű.)

Az október sem a mi hónapunk

A folyosón elég hangosan beszélgetett egymással a két szomszédunk, zárt ajtón keresztül is remekül hallottam (a mosást pakoltam be, kábé három méter volt közöttünk ajtóstul), hogy az öregék lakásában még mindig vígan szaladgálnak az ágyi poloskák, és majd pénteken az új szomszédunk is hívja az irtóembert, nemcsak az öregék, és lefújatják a folyosót is. A helyzet tehát az, hogy a poloskáink a szomszédoktól slattyogtak át hozzánk, mert csesztek normálisan kiirtatni a kis dögöket. Ezért kellett elköltöznünk egy hónapra. Az öregék két hónapja képtelenek megszabadulni tőlük, pedig ott laknak, simán fel lehetne számolni őket. (Mármint a poloskákat. Bár az öregék is elköltözhetnének, piszkosul sunyi emberek.) A poloskák nyilván nem hatódnak meg a baromira büdös házi kotyvalékaiktól. (A saját konyhámban éreztem a vegyszerszagot.)

A gond az, hogy Andrison megint vannak csípések. A héten ő, aki férfim talált egy élő, mérgezetlen példányt a fürdőszobában, én meg tegnap este egy másikat a hálóban, hasonló paraméterekkel. Ma a folyosón láttunk egy döglött poloskát. Érzem, hogy egyre jobban horgad fel bennem az agresszió, mert egyik szomszéd sem szólt a kis barna társlakók miatt, és ha szaporodnak a csípések, megint ki kell költöznünk, bzmg. És gőzöm sincs, jutott-é irtószer a két babakocsira a nagy fújkálásban, mert azok meg kint állnak a folyosón. És ha elköltözünk, Andris megint ki fog borulni, és megint előjön az allergiája. Elegem van.